Spiró György 42 éve bemutatott drámája a színházról szól. A színházcsinálásról. A színház és a hatalom viszonyáról. A nagy színművész és a színházi végeken robotolók találkozásáról. Arról, hogy mit tehet, illetve mit engedhet meg magának a nagy művész a hatalommal szemben. Kérdés, hogy másképpen szól-e minderről, mint az ősbemutató idején.

Fotók: Dömölky Dániel

Annak elemzése, hogy a nyolcvanas évek társadalmi és színházi valósága hogy viszonyul a mai állapotokhoz, minden tekintetben meghaladná e recenzió kereteit. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy maga a kérdésfelvetés változatlanul időszerű – és nemcsak napjaink lelombozó közállapotai miatt; a színháznak, a művészetnek a társadalmi életben betöltött szerepe a legszerethetőbb demokráciában is és érvényes és lényeges kérdés. Abban, hogy a válaszok másképpen fogalmazódnak meg ma, természetesen nemcsak a társadalmi-politikai helyzet változásának van jelentős szerepe, hanem az eltérő kiindulópontoknak is. Köztudott, hogy Spiró György a drámát Major Tamásnak írta, saját nagy sikerű regénye, Az Ikszek alapján. Boguslawski komplex karaktere a „szent szörnyeteg” archetipikus alakjának sajátos, Majorból gyúrt és Majorrá átlényegített változata. Amelyet persze a szerep későbbi gazdái sikeresen formálhatnak át a maguk képére (mint ahogy az több alkalommal meg is történt), de arra, hogy szerep és színész legendája, illetve személyisége oly szorosan összefonódjék, mint az ősbemutatón, nyilvánvalóan nem lesz többé példa. A Katona József Színház pedig, ahol az ősbemutatót tartották, kétségtelenül nem a színházi végeken helyezkedett el, de nem sokkal a bemutató előtt jött létre úgy, hogy a Nemzeti Színházból hatalmi szóval eltávolított Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, illetve a hozzájuk kötődő művészek alapították. Vagyis az ősbemutató alaphelyzete részben leképezte a drámáét, részben sajátos fénytörésbe állította azt. A későbbi premierek sem a színházi végeken születtek volna meg ugyan (azokon ugyanis nem feltétlenül jellemző Az imposztor műsorra tűzését indukáló igényesség), de egy-egy vidéki, határon túli vagy szakmailag elhanyagoltabb pesti színházi premier könnyen idézhette fel alkotóban és nézőben a mű alaphelyzetét. Ráadásul több alkalommal is előfordult, hogy Boguslawskit neves vendégművész játszotta (mint legutóbb a József Attila Színházban Benedek Miklós, kevéssel azelőtt Tatabányán Fodor Tamás), ami szintén rezonált az alapszituációra.

A Pesti Színház friss produkciója azonban nemcsak időben van (jelenleg) legtávolabb az ősbemutatótól, hanem a lehetséges párhuzamok terén is. Hiszen a Vígszínház mindig is a mainstreamet jelentette, nagyon távol állt a földrajzi és a színházi végektől, ritkán volt rá jellemző az éles, társadalomkritikus hangnem. Kern András pedig sok évtizede, pályakezdésétől fogva a társulat tagja, tehát nem kívülről jön, és népszerű művész, aki nem áll megosztó személyiség hírében. Vagyis a Rudolf Péter rendezte előadás nem építhet az allúzióra, a kézenfekvő párhuzamokra, a nézővel való összekacsintásra; a dráma történését kell a mai színházi igényekhez és a mai társadalmi-politikai helyzethez is igazodva kibontani. Ez az ambíció érezhető a produkción, ám érezhető az óvatosság is. Vagyis az, hogy a rendezés az utolsó jelenetekig a bő négy évtizedes szöveg által megszabott mederben vezeti a cselekményt – Hársing Hilda gyakorlatilag csak a kézenfekvő, elsősorban a tömörítést célzó dramaturgiai változtatásokat végezte el –, így az előadás sokáig csak igen közvetetten reflektál a mára. A befejezésnél ez nyilvánvalóan megváltozik, már csak azért is, mert maga a szerző is változtatott (amit nem illik elárulnom, de annyit mégis leírhatok, hogy nem minősíti át a korábbi történéseket, következésképpen nem változtatja meg a szereplők viszonyrendszerét). A rendezés pedig az utolsó jelenetet immár egyértelműen a mába helyezi: Boguslawski Uber taxiba ülve hagyja el a színházat (ezt mozgóképként, kivetítőn látjuk), a színészek pedig az utolsó jelenetben mai, civil ruhát viselnek. A korábbi színekben azonban Bujdosó Nóra korhű viseleteket ad rájuk, Bagossy Levente díszlete pedig mindvégig hitelesen árasztja magából a lepukkant vidéki színház ódon hangulatát. A rendezés csak elvétve alkalmaz modern színházi elemeket (pl. vetítést), azt pedig az utolsó jelenetekig a befogadóra bízza, mennyiben érzi példázatosnak a történetet, felfedez-e benne áthallásokat. Így a maga kissé komótos tempójában pereg a cselekmény, amely az első részben a társulat tagjainak egymáshoz, illetve Boguslawskihoz való viszonyára fókuszál, no meg a próbára, amely voltaképpen Boguslawski Tartuffe-értelmezésnek látványos prezentálása. Ebben az értelmezésben sűrűsödik mindaz, ami a Mester modern, minden molière-i mondatnak jelentőséget tulajdonító, a szavak mögöttesét, a szereplők motivációinak mélyebb értelmezését kereső interpretációja és a vilnai társulat pusztán a felszín minél szórakoztatóbb kibontására koncentráló, a nézők vélt vagy valós elvárásaihoz igazodó és persze a Gubernátor kegyeit kereső rutinja között van. (Más kérdés, amelynek végiggondolása messzebbre vezetne, hogy a nyilvánvalóan egyfajta színházeszményhez kötődő Boguslawski-féle drámaértelmezés színpadi szempontból ma mennyire modern, izgalmas – az utóbbi egy-két évtized nem egy fontos Tartuffe-előadása másutt és máshogy, többnyire a mű szövetét radikálisabban átalakítva kereste az értelmezés kulcsait.) Rudolf Péter rendezése nem szabja át a szerkezetet és nem rövidíti le jelentősen ezt a részt; inkább úgy próbálja összetettebbé tenni a jeleneteket, hogy erősebben dolgozza ki a hosszabb időre háttérbe szoruló, illetve a kevéssé kontúrosan megírt karaktereket is. Ebben a munkában érezhető játékkedvvel és energiákkal vesz részt a társulat; gesztusok sora, az arcizmok rezdülése, meggörnyedések vagy éppen kiegyenesedések, beszédes tekintetek teszik komplexebbé a karaktereket és rétegzettebbé kapcsolataikat. Nemcsak a darabban is érdekesebb figurák – Igó Éva pályáját nyilván sok kompromisszummal végigküzdő idős művésznője, aki Boguslawski érkeztével fiatalsága művészi ideáiból is visszakaphat valamit, Szilágyi Csenge kétségbeesett elszántsággal kitörni vágyó primadonnája, Seress Zoltán manírjaiba beleragadt, féltékeny vezető színésze – lesznek így színesebbek, hanem a halványabban megírtak, lazábban felskicceltek is. Érzékelhetővé válik Majsai-Nyilas Tünde és Kőszegi Ákos színészházaspárjának tragédiája, hangsúlyos lesz Bach Kata reménytelenül szerelmes, mindenét a színháznak áldozó Súgónőjének sorsa, és kitűnik a háttérből Varga-Járó Sára a megírtnál jóval kevésbé naiv, karakteres ifjú színésznője is. És a sor folytatható lenne a legtöbb szereplővel – az első felvonást voltaképpen a gondos színészi összjáték tartja mozgásban.

A másodikban aztán – a drámához híven – a hangsúly átkerül a művész és a hatalom játszmájára. Rudolf Péter rendezésében nem különleges formátumú játszma ez. Borbiczki Ferenc Gubernátora közepes kvalitású és közepesen narcisztikus helyi kiskirálynak látszik, aki fölényes lenézéssel tekint a színházra. Hirtling István elegáns kritikusáról nyilvánvaló, hogy elsődleges feladata nem a színikritikák írása, így felettébb mulatságos az igyekezete, amellyel a hatalom és a színház között próbál közvetíteni. Úgy tűnik, hogy a rendszert nem az ereje, mint inkább a beágyazottsága tartja fenn; akik lázadhatnának ellene, nemigen hisznek a változás lehetőségében.  Így a Medveczky Balázs által megformált, helyét sem a színházban, sem tágabb környezetében nemigen lelő, megkeseredett, de cselekvésképtelen Rybak sem, aki végül akaratán kívül válik „forradalmárrá”. Kell valaki, aki kívülről érkezve rálát minderre, majd – talán puszta szeszélyből, talán azért, mert nincs mit vesztenie – bebizonyítja, mennyire ingatag a rendszer.

Kern András Boguslawskija minden korábban általam látottnál megfáradtabb, enerváltabb művész, akiről maximálisan hihető, hogy csak a hajdani nimbusszal megkereshető pénz izgatja. És voltaképpen azt sem könnyű eldönteni róla, rendelkezik-e még kivételes kvalitásaival, vagy csak önnön legendájából él – Kern András játéka nyitva hagyja a kérdést. Boguslawski távozásának körülményei mindenesetre tovább erősítik majd legendáját. S hogy hozzájárulnak-e a rendszer lebontásához? Még az sem kizárt – más kérdés, ki vagy mi jön azután. Biztosak talán csak egy dologban lehetünk. A sokk után előkecmergő, az ukázokat közvetítő, a társulatot újból ráncba szedő Kaźyński direktornak, akit Fesztbaum Béla nem buta, korlátoltan szervilis hivatalnoknak, hanem mindenhez és mindenkihez alkalmazkodó, örök túlélőnek játszik, egészen biztosan fontos szerepe lesz a jövőben is.

Mi? Spiró György: Az imposztor
Hol? Pesti Színház
Kik? Díszlettervező: Bagossy Levente. Jelmeztervező: Bujdosó Nóra. Dramaturg: Hársing Hilda. Zenei munkatárs: Mester Dávid. Világítástervező: Csontos Balázs. Rendező: Rudolf Péter. Szereplők: Kern András, Fesztbaum Béla, Seress Zoltán, Szilágyi Csenge, Wunderlich József, Majsai-Nyilas Tünde, Kőszegi Ákos, Igó Éva, Varga-Járó Sára, Medveczky Balázs, Gados Béla, Brasch Bence, Hirtling István, Borbiczki Ferenc, Bölkény Balázs, Karácsonyi Zoltán, Telekes Péter, Bach Kata, Kovács Olivér m.v.