„Ugye én vagyok Lőw és Jászai. És az őrült sámán. Tehát én vagyok ez a hatlábú szörny az üvegházban. Lassan elindulok az óriáskaktusz felé. Egy vérvörös szempár les ki ránk, majd huss, eltűnik. Valaki van ott, a kaktusz mögött. A lélegzetét is visszafojtja. Mindjárt megtudom… Mindjárt megtudom, amit nem tudok…”

Zsótér Sándor, Kárpáti Péter és Tóth Ildikó a Térkép a túlvilágról-ban, r.: Kárpáti Péter, Trafó (2024). Fotó: thealterphoto2024

Kárpáti Péter – aki maga is szereplője az azonos című regényből született drámai szövegnek,  csakúgy, mint a belőle született előadásnak, amely még ma is látható a Trafóban – súlyos és termékeny évtizedekkel ezelőtt nyomába eredt dédnagyapja, Bíró Mór rejtélyes történetének. Vajon miként tűnt el a szeretett férfiú váratlanul, a 19. század utolsó pillanataiban a családjából, miként illant el fia (Kárpáti akkor tízesztendős nagyapja) életéből, hogy nem sokra rá már egy New Yorkba tartó hajóról jelentkezzen, és tán még abban az évben halálhírét is vegyék? És vajon a nagyapa, Elemér, akinek egyébként be nem állt a szája, miért nem mesélt erről az unokájának soha?

A Térkép a túlvilágról arra tesz kísérletet, hogyan lehetne elmesélni, azaz megírni a krimiszerűen fel-felbukkanó nyomokból, töredékekből, vagy a cikázó elme ötleteiből Bíró Mór, a dédnagyapa történetét, és miként nem áll össze mégsem a kép, miért nem adja meg magát az anyag, miközben csábítóbbnál csábítóbb témák és alakok kerülnek elő a múltból – köztük e drámai részlet szereplői is.

Például Lőw Immánuel, a nagy tudású, számtalan nyelven beszélő zsidó hit- és természettudós, művelődéstörténész, aki nem mellesleg hatvan évig szegedi főrabbi volt, és az új zsinagóga építtetője, nem utolső sorban pedig a dédszülőket is ő adta össze, az akkor még Bergl Mórt Strauss Róza kisasszonnyal. Vagy Kálmány Lajos katolikus pap, úttörő magyar néprajzkutató, aki Magyarpécskán kezdte gyűjteni a nép költeszét, és lett talán legfontosabb adatközlője az írástudatlan juhász Borbély Mihály (Pöcök?) segítségével a Krisztusról és Szempétörről (igen, így!) szóló történeteknek. És fel-felbukkan Jászai Mari is, aki egy vasutassztrájk miatt néhány napra Szegeden reked –, de aztán ahogy ő, úgy a többiek is sokszor évekre, évtizedekre is homályba vesznek, nem köti össze őket szorosan még az írói képzelőerő sem, mert az rendre más és más irányt vesz.

Ez a kutakodás, jobban mondva elemi kíváncsiság (vagy nyugtalanság, ami minduntalan vissza-visszatéríti az írót a dédnagyapjához?) aztán elvezeti Kárpátit az Ultonia nevű kivándorló hajóra, és tovább: a magyar és nem magyar népmesékhez, Ámi Lajos páratlan mesegyűjteményéhez, Antti Aarne mesetipológiájához, a Nick Carter-szerű képregényhősök világába, a budapesti Pasteur Intézetbe, melyek hatására sorra születnek a kortárs magyar drámaírás jelentős művei. Díszelőadás; Tótferi avagy hogy született a világhőse, kinek keresztanyja a Szempétör volt; Pájinkás János; Nick Carter, avagy végső leszámolás Dr. Quartzcal; Első éjszaka avagy az utolsó; Mit tett Umáma Átikával? Avagy a szerelem megszállott rabjának története; Negyedik kapu… Más darabok persze más utakon születtek.

Ennek a hosszú írói utazásnak valamiféle vége, sűrített összegzése a Térkép a túlvilágról drámai részlete, melynek szereplője Kárpáti Péter – sokszorosan is: „Ugye én vagyok Lőw és Jászai. És az őrült sámán. Tehát én vagyok ez a hatlábú szörny az üvegházban. Lassan elindulok az óriáskaktusz felé. Egy vérvörös szempár les ki ránk, majd huss, eltűnik. Valaki van ott, a kaktusz mögött. A lélegzetét is visszafojtja. Mindjárt megtudom… Mindjárt megtudom, amit nem tudok…”

És színre lép Bíró Mór, igen, ott, Lőw rabbi üvegházában, s találkozik a dédunokájával, Kárpátival, meg, Kálmánnyal és magával Jászaival. Akik ugyancsak Kárpáti. Miközben választ kapunk az elmúlt ezer év legnagyobb rejtélyére, hogy hogyan szökött meg Kárpáti Péter dédnagyapja Szegedről 1896-ban, hogy aztán elnyelje őt a nagyvilág. Aki pedig az azonos című regényt elolvassa, rejtett összefüggéseket fedezhet fel a szilánkok között, röntgenszemekkel nézhet bele a történetmesélő univerzumának sok-sok, és még annál is több évtizedet felölelő rengetegébe.

Mert ezt a mulattató, huncut drámai szöveget – miként a regényt is – az idő és az emlékezet különös rétegzettsége teszi megrendítővé. Az ezernyolcszázas évek közepétől, ha Szempétört és Krisztust van merszünk nem ideszámítani, húzódik ez az időív a 20. – édesapám, Novák Tata szerint: selejt – századon át a jelenidőig. Kárpáti finom szövetet sző elejtett félmondatokból, hirtelen megidézett múltakból, gyerek- és felnőttkorokból – a történetek jelenidejében még nem sejthető, de a mesélés pillanatában már tudható eljövendőről. Sorsok szövete ez, könnyű és áttetsző, de telis-tele van összecsomósodott szálakkal, mély sebekkel és a megrázkódtatások tapintható emlékével.

A dráma letölthető INNEN.