Életem egy része a kisvárdai fesztivál, de úgy is fogalmazhatnék: ezt a találkozót kicsit én is alakítottam. Csaknem negyedszázadon át voltam állandó résztvevője, hol mezei nézőként, hol kritikusként, és sok évig amolyan „szürke eminenciánsként” (ahogy Darvay Nagy Adrienne e titulussal A kisvárdai fesztivál című könyvében megtisztelt). A második találkozón már ott voltam, néhányról egyéb elfoglaltságom miatt részben vagy egészében hiányoztam, és utoljára 2013-ban, a 25. fesztiválon vettem részt.

E jubileumi találkozón a fesztivál programjának válogatójaként, meg talán a múltamnak is köszönhetően is, munkaebédre kaptam meghívást. A fogások közben szó esett a fesztivál történetéről és jelenéről, én pedig forszíroztam, hogy beszéljünk a jövőjéről is. Az akkori polgármester és a térség országgyűlési képviselője egyértelművé tette, hogy nem a fesztivál szerepel a prioritásaik élén, azaz sem az előadások technikai feltételeinek javításában, sem a résztvevők és vendégek elhelyezésének körülményeiben nem várható érdemi változás. Beláttam: számomra akkor véget ért egy korszak, s a kisvárdai fesztivál további működéséhez semmilyen minőségben sem kívántam asszisztálni. Azóta nem jártam Kisvárdán, bár a Várszínház és Művészetek Háza igazgatója minden évben invitál, hiszen tőle békességben váltam el.

László Zsuzsa és Rekita Rozália az Ahogy tetszikben (Kolozsvári Állami Magyar Színház, 1991., r.: Tompa Gábor). Fotó: Ilovszky Béla

Az 1972/73-as szezontól kezdve – ahogy a lehetőségek engedték – több-kevesebb rendszerességgel és egyre nagyobb körben kísértem figyelemmel a határon túli színházak tevékenységét. Nagyjából ismertem művészi teljesítményüket és azokat az évek során egyre sokasodó gondokat is, amelyekkel nemcsak a Ceauşescu-diktatúra alatt ellehetetlenülő, áldatlan körülmények között dolgozó erdélyi társulatok, hanem a többi szomszéd országbéliek is küszködtek.

1990-ben, a második találkozón az egymástól elzárt együttesek találkozása és a bemutatott produkciók mellett a legfontosabb esemény az a tanácskozás volt, amelyen a jelen lévő igazgatók leltárt készítettek: hol mi a legfőbb baj, és ezek orvoslásában milyen hivatalos és nem hivatalos segítséget várnak Magyarországról. Tanúja lehettem annak, ahogy a politika már akkor – miként később is, egészen máig – megjelent a találkozón. Ablonczy László és Fodor Tamás csörtéjéből, Tabajdi Csaba előadásából azt lehetett kihallani, hogy az MDF, az SZDSZ és az MSZP más-más módon, de szeretné kisajátítani a kisvárdai fesztivált éppen úgy, mint a határon túli színházak ügyét.

Arra azonban kevésbé figyeltek, amit a határon túliak a Köszönet és ajánlás című összefoglalóban megfogalmaztak. Ez egyrészt mindannak számbavétele volt, amiben a színházak hiányt szenvedtek (rendező, tervező, színpadtechnikai eszközök, hang és fénytechnika stb.), másrészt kéréseket és javaslatokat tartalmazott (többek között: az országos és a kisvárdai fesztivál közös elvek szerint működjön; szakmai-művészeti tanács irányítsa a határon túli színházak találkozóját; jöjjön létre alapítvány a kisvárdai fesztivál finanszírozására; a fesztiválon ne lépjen fel alanyi jogon minden társulat, de egyrészt tájon vagy versenyen kívül játszhasson bármely együttes, másrészt minél több művész vehessen részt az eseményeken; legyen fesztiválújság, kísérőprogram és kielégítő technikai háttér). Hát, e kívánalmakból negyed évszázad alatt nem sok valósult meg. Igaz, néhány évig határon innen és túl számos településen vendégszerepeltek a kisebbségi színházak, lett fesztiválújság, és 1994-től művészeti vezető is Horváth Z. Gergely film- és televízió-rendező személyében.

Horváth Zoli (HZG) engem – mint akinek nálánál régebbi és mélyebb ismeretei voltak a kisebbségi színházról – kért fel segítőjének. Azt a hét évet, amíg együtt dolgoztunk, a kisvárdai fesztivál történetének a legizgalmasabb és sok szempontból a legeredményesebb időszakának éltem meg. Mindenes voltam, a válogatástól a program összeállításán, zsűrizésen, a szakmai beszélgetéseken át a díjazásig mindenhez volt közöm. Sőt, a nyaranta Kisvárdán készülő tévéfilmekben is közreműködtem dramaturgként, szervezőként vagy asszisztensként.

1992-ben már Bérczes Lászlóval válogattam a fesztivál előadásait, de 1994-től 2001-ig ez folyamatos feladatommá vált. Ez nem feltétlenül azt jelentette, hogy a helyszínen láttam minden előadást (bár elég sokat megnéztem év közben), hanem azt, hogy az igazgató, Nyakó Béla meg a művészeti vezető külön-külön vagy együtt szerzett élményeit és benyomásait összevetve az enyéimmel, valamint a versenyzők igényeit figyelembe véve közösen hoztuk meg a végső döntéseket. Gyakran kényszerültünk kompromisszumokra, mert a játszóhelyek – művelődési ház, Várszínház, alternatív helyszínek (zsinagóga, iskola aulája, mini-kamaraterem, mobil „színház”, sátor, szabadtér) – nagysága, felszereltsége nem minden előadáshoz volt alkalmas (előfordult, hogy Nyíregyházán a színházban mutattak be egy-egy produkciót, például a kolozsváriak Woyzeckjét). Az is gyakorta előfordult, hogy a színházak az utolsó pillanatban eltértek az előzetes megállapodástól. Ennek ellenére minden évben két-három fantasztikus előadás került Kisvárdára. Megkockáztatom: nemegyszer művészileg magasabb színvonalú volt a kisvárdai fesztivál, mint az országos.

E két fesztivál egymáshoz közelítése (amit 1990-ben az igazgatók kértek) akadozva ment, ha egyáltalán. Először 1994-ben Keserű Ilona válogatott be egy határon túli előadást a Szolnokon tartott országos színházi találkozó versenyprogramjába. De 1997-től megint hiába keresünk kisebbségi színházat a programban; majd 2001-től a POSZT belső szabályzata írta elő, hogy évente maximum két külhoni magyar előadás szerepelhet a fesztiválon. Kisvárdán viszont nem sikerült elérni például azt, hogy magyarországi társulat is fellépjen a versenyben. Ennek kezdetben az is akadálya volt, hogy a legtöbb határon túli produkció sem technikailag, sem művészileg nem volt összemérhető a szóba jöhető magyar színházakéival, ezért a fesztiváljelleg tisztasága sérült volna. De lényegesebb, hogy a hazai szakma nem vagy csak nagyon késve vett tudomást a kisvárdai fesztiválról, s egyáltalán a határon túli színjátszásról. Ez összefüggésben volt azzal, hogy a fővárostól való nagy távolság miatt egy-egy érdekesebb előadás megtekintéséhez is minimum egynapos kiruccanásra kellett vállalkozni. S ha valaki mégis odalátogatott, az ottalvás sem ment könnyen, hiszen a településnek alig volt – és ma sincs – elég és elfogadható színvonalú szálláshelye. Ám a zsűrizést elvállaló művészek kivétel nélkül a rácsodálkozás, a feltétlen elismerés és az összetartozás felemelő élményével távoztak a fesztiválról. Jó páran később érdeklődő nézőként is visszatértek Kisvárdára.

Ezek a külső körülmények is közrejátszottak abban, hogy ez a találkozó szűk körű, családias légkörben zajlott. Ennek rossz oldala a szakmai és kritikai visszhang hiánya volt, a haszna pedig az, hogy szoros kapcsolat alakulhatott ki a különböző régiók alkotói között. Ehhez a hajnalig tartó együttlétek éppúgy hozzájárultak, mint a délelőtti szakmai beszélgetések vagy a tematikus kísérő programok. Az előző napi előadásokat kiveséző szakmai beszélgetések 1992-ben kezdődtek (azon persze már részt vettem), de formájuk, lebonyolításuk a HZG-vel közös éveinkben szilárdult meg. Arra törekedtünk, hogy határon túli és magyarországi alkotók és kritikusok együtt értékeljenek, de volt, amikor csak a moderátor (többnyire én) vezette ezeket a szeánszokat. A hazai gyakorlattól igencsak eltérő módon igyekeztünk nyílt és őszinte, azaz nem nagyon udvariaskodó vitákat generálni. Ez nem mindig történt konfliktusok nélkül, mert néha a túl kemény véleményeket és kijelentéseket az érintett alkotók nem könnyen toleráltak. Ilyenkor a viták az éjszakai sörözgetések közben folytatódtak és jutottak (többnyire) nyugvópontra.

A szakmai beszélgetésekre a zsűritagok is gyakran eljöttek, bár általában nem vettek részt a vitában. Igyekeztünk úgy összeállítani a zsűrit, hogy ott is érvényesüljön a sokféleség, de volt, amikor csak határon túli, volt, amikor fordítva, csak hazai művészek és kritikus alkották. S voltak visszatérő tagok, mint Újvidékről Gerold László, Erdélyből Zseránszky István, s persze Horváth Z. Gergely vagy én.

A mi részvételünknek elsősorban praktikus okai voltak. A rendszerváltás után a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Színházi Osztálya sokat tett azért, hogy a határon túli színházak hathatós segítséget kapjanak. Ez alatt egyrészt állami pénzügyi támogatást kell érteni, másrészt annak megszervezését, hogy magyarországi színházak, intézmények műszaki és egyéb segítsége célba jusson. Emellett ezek a források biztosítottak hazai rendezőknek, tervezőknek honoráriumot, ha határon túl dolgoznak stb. A kisvárdai fesztiválon a díjazás révén a kisebbségi színházak (például a katasztrofális helyzetben lévő beregszászi vagy a háború sújtotta vajdaságiak, a nyelvtörvény miatt ellehetlenülő felvidékiek) pótlólagos támogatáshoz juthattak. A zsűrizés szigorúan értékalapú volt, de a felajánlott (minisztériumi, megyei, városi, egyéb) pénzdíjak felosztásában a döntnökök bizonyos mértékben szabad kezet kaptak. Ebben tudtunk segédkezni, mivel mi ketten értelemszerűen több információval rendelkeztünk a megosztás lehetőségeiről is, az együttesek szükségleteiről is. Ez a szempont az évek során egyre kisebb jelentőségű lett.

Már az 1990-es Köszönet és ajánlásban megfogalmazódott, hogy legyenek olyan kísérőprogramok, amelyek tágítják a résztvevők ismereteit, mert a határon túl hosszú évekig csak gyéren lehetett információhoz jutni. Ezért minden évben különböző területek (színházi és szerzői jog, menedzsment, dramaturgia, zenés színház stb.) szakértőit hívtuk, akik egész napos „fejtágítókat” tartottak.

A programok másik formája a workshop volt. Kezdetben „elöregedett” társulatok léptek fel, hiányoztak a fiatalok. De 1990 után minden régióban megélénkült a színházi képzés. Marosvásárhelyen például a nyolcvanas évek második felében évente már csak három magyar hallgatót lehetett színész szakra felvenni, de ’90-ben nagy létszámú, tizennégy fős osztály indult, és megkezdődött a rendezőképzés is. 1992-ben a vásárhelyiek már felléptek a fesztiválon, aztán a pozsonyi, kolozsvári és újvidéki fiatalok is bekapcsolódtak, s egyre inkább átvették a főszerepet a programban és a fesztivál hangulatának alakításában. Kézenfekvő volt, hogy a különböző helyekről érkező ifjak ne csak szabadidejükben legyenek együtt és cseréljenek eszmét, hanem közös foglalkozásokon ismerjék meg egymást, és kipróbálják képességeiket. Ezért indítottuk el a nekik szóló műhelyeket 1998-ban, amikor is a találkozó utolsó napján bemutathatták közös munkájuk eredményét, a Körtáncot. Ezek a műhelyfoglalkozások később részévé váltak a fesztiválnak, tematikájuk kiszélesedett, többek között dramaturgiai, kreatív zenei, bábos, kritikaírási foglalkozásokon lehetett részt venni, amelyeket Duró Győző, Sáry László, Fodor Tamás és jómagam vezettünk.

A keveredés más fóruma is kialakult: a nyári színházi előadások és azok tévéfelvétele. Kisvárdán a Várhoz illesztett szabadtéri színpad már sokkal korábban is nyári előadások színhelye volt, s nemcsak befogadott, hanem direkt erre a helyre készült előadások alkották programját. Ezt a hagyományt vitte tovább a fesztivál. Akkor intézményesült ez a lehetőség, amikor Horváth Z. Gergely lett a művészeti vezető, hiszen közvetítésével a Magyar, illetve a Duna Televízió ezeknek a produkcióknak társfinanszírozója lett. 1990-től nyaranta egy vagy két olyan előadás született, amelyek szerepeit határon túli társulatok művészei játszották, de az ügyelő, a súgó és sok egyéb háttér-közreműködő is ezekből a színházakból került ki (néha magyarországi színészek is felléptek, például 1998-ban az akkor végzett budapesti színművészetisek). Miután az előadások lementek, a produkciót HZG vezetésével felvette a televízió, vagy tévéfilmet forgatott belőle. Ez a konstrukció minden félnek hasznos volt, hiszen a színészek honoráriumhoz és ismertséghez jutottak, a televízió pedig olyan, viszonylag alacsony költségvetésű produkciókat kapott, mint Móricz Zsigmond A kismadár, Shakespeare A windsori víg nők, Békés Pál New Buda, Illyés Gyula Bál a pusztán, Petőfi Sándor A helység kalapácsa című műveinek feldolgozása – közülük többnek az ismétlése időnként még mostanság is látható.

Dráfi Mátyás (Az Úr), Boldoghy Olivér (Ádám) és Boráros Imre (Lucifer) Az ember tragédiájában (Komáromi Jókai Színház, 1993., r.: Beke Sándor). Fotó: Nagy Teodor

A fesztiválok, az előadások és felvételek időszakában jó, ha három-négy óra alvásra jutott idő. Felspannolt állapotban éltünk mindannyian, akiknek közünk volt mindahhoz, amit Kisvárda jelentett. Kicsit belekóstoltunk a város életébe is. Jó ismerősként köszöntött reggelente a gyümölcsös, a pék, kedveztek a menzán az ebédet osztó asszonyok, szoros kapcsolat alakult ki köztünk és a művelődési ház sok áldozatot vállaló dolgozói, a fuvarozásunkat végző tűzoltók, de az akkori polgármester, dr. Oláh Albert között is.

Felejthetetlen találkozásokat is köszönhetek Kisvárdának. A határon túli színjátszás szinte minden alkotójával kollegiális vagy baráti kapcsolatba kerültem, miközben kritikusként meg kellett tartanom velük a pár lépés távolságot is. Kiemelkedően fontosak voltak – nem magam miatt – azok az alkalmak, amikor Göncz Árpáddal szót válthattam. A köztársasági elnök szívén viselte a fesztivál sorsát és jövőjét. Járt hivatalos minőségében Kisvárdán, de volt, amikor más kötelezettségét letudva útba ejtette a várost. Személyesen vagy kulturális tanácsosa útján érdeklődött, mi újság a fesztiválon, s ha kellett, latba vetette befolyását egy-egy kényes vagy elakadt ügy megoldásában. Most lenne százéves Jancsó Miklós, vele 1994-ben kerülhettem közeli kapcsolatba. Abban az évben elvállata a zsűritagságot, de a fesztivál idején zajlott az országgyűlési választás után a kormány felállítása is. Azokban a napokban dőlt el, hogy az SZDSZ koalícióra lép-e az MSZP-vel, vagy sem, s mivel ennek eldöntésében Jancsó is szerepet vállalt, naponta utazott Budapestre, és jött vissza az előadásokra. E hajszában is volt ideje hosszas beszélgetésekre, amelyek során sok mindent tanultam a politikáról, ugyanakkor művészi látásmódját is megismerhettem.

A kisvárdai fesztivál további hozadéka, hogy az évek során (beleértve a későbbieket, a 2001 utániakat is) folyamatában lehetett végigkövetni azt az utat, míg egy-egy színészhallgató érett, esetenként társulatvezető művészé válik. Főiskolai osztályok, társulatok sorsát figyelhettem egészen közelről. Minden régióban tanítottam, s azok pályáját, akikkel ily módon összehozott az élet, később is szemmel követhettem.

1998 és a tizedik találkozó fordulópont volt a határon túli színjátszásban. Ekkorra kezdtek megerősödni a társulatok technikai és művészi szempontból egyaránt. Az a hét év, amikor Horváth Z. Gergellyel felelősek voltunk a fesztivál sorsáért és kimeneteléért, a színházak életében az erőgyűjtés, a stabilizálódás, az önállósulás időszaka volt. 1998 után kezdtek kirajzolódni a társulatok sajátosságai, egyre több értékes produkció született, formálódtak színházi műhelyek (például Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Újvidék), új együttesek alakultak, és már nem csak Kisvárda volt az egyetlen hely és alkalom, ahol e társulatok bemutatkozhattak (például ekkortól rendezték meg Budapesten a Vendégségben Magyarországon elnevezésű minifesztiválokat határon túli színházak részvételével).

Ezek az eredmények igazából 2001 után értek be, amikor már Darvay Nagy Adrienne és Szűcs Katalin Ágnes lett a fesztivál válogatója és művészeti vezetője. Ekkoriban egy lépést hátralépve voltam jelen a találkozókon. Már nem rajtam volt egy fesztivál sikerének részbeni terhe, mégsem éreztem a korábbinál kevésbé fontosnak jelenlétemet. S nemcsak azért, mert továbbra is zsűriztem, írtam éjjelente a fesztiválújságba és készítettem összefoglaló elemzéseimet a Színház folyóiratnak vagy más orgánumoknak. Mindezeknél fontosabb volt, hogy élők maradtak a sokéves kapcsolatok, amelyek alapján minden találkozás, minden beszélgetés, minden éjszakai „lazulás” egy megszakítatlan folyamat része volt és maradt.

Már régóta elkerülöm Kisvárdát, a személyes találkozások is ritkulnak, a mai fiatalok zömét csak színpadról ismerem, de ha időnként összefutok „régiekkel”, együttlétünknek közös alapja van, amelynek egyik eleme biztosan a kisvárdai fesztivál.