Napról napra

…a shakespear-i vígjáték alapjában véve nem egyéb, mint egy álomszerűen bűvös és álomszerűen igaz Théâtre d’amour – a szerelem színjátékai.” Hevesi Sándor: Amit Shakespeare álmodott A Budaörsi Latinovits Színház Szentivánéji álom előadása nem mond radikálisan újat a drámáról vagy Shakespeare-ről, de egy újabb, szokatlanabb közegbe helyezi a történetet, ahol másképp tud megszólalni.

Székely Csaba erdélyi melegekről szóló darabjának budaörsi előadását nézve egy dolog egészen biztosan tökéletesen lényegtelenné válik: az ti., hogy ez a darab erdélyi melegekről szól.

Szerencsés véletlenek sorozataként tekint az eddigi pályájára a bölcsész végzettségű bábművész, aki a gyakorlatban, társulatoknál tanulta a bábozást. Debrecenben az École des Bouffons francia nyelvű egyetemi színpad tagja volt, majd a Kalipszis Egyetemi Színpadon és a KonzervArtaudrium Színházi Műhelyben játszott. Az alternatív színészi lét helyett a bábszínészetnél kötött ki, egy workshopnak köszönhetően, amit a Vojtina […]

Családi dráma, abúzus, amely végül nem kerül a szélesebb nyilvánosság elé, elfojtott és kirobbanó indulatok – a fentiek mind előfordulnak a Latinovits Színház két friss bemutatójában. Annak, hogy mégsem szeretnék ebből látványos koncepciót kreálni, nemcsak az az oka, hogy az alapművek eltérő hangnemben, stílusban és szándékkal foglalkoznak a kérdéssel, hanem az is, hogy a két […]

Alice Csodaországban című abszurd meseregényét 1865-ben írta Lewis Caroll. Példátlan karriert futott be a mű már a maga korában és azóta is. Talán azért olyan menő ma, mert fejre állított logikájával és szürreális szereplőivel a hatalmat bírálja, és az egyén szabadságát élteti. Tengely Gábor a Budaörsi Latinovits Színházban rafinált családi verziót rendezett.

A Koldusoperát, persze, ezerféleképpen el lehet játszani. Kihegyezve, mondjuk, az aktuálpolitikai poénokra, amelyekre érzékenyen fülel a botrányra mindig éhes publikum. Ki lehet domborítani az emberi drámákat, amelyeket nemcsak a jól ismert történetek hordoznak, hanem legalább ugyanennyire az erőteljes érzelmi töltetű songok. Kocsma Jenny dala például, amelyben a dicsőségről s annak mulandóságáról értekezik.

A Budaörsi Latinovits Színház új játszóhelyén, a PostART hangulatos terében az észt Enn Vetemaa Vacsora öt személyre (1972) című kamaradrámáját vitte színre kisrealista díszletben és színészi eszköztárból építkezve Böröndi Bence.

Mindenkit ér a nagy fényesség, mi is benne vagyunk a történetben.  A színház kivilágított termét körbeülik a nézők, s középütt, mint egy hordalékkal teli mederben, szedett-vedett bútorok közt, bugyog és fortyog az ösztönöktől fölkavart élet.

Torlódnak a fiatal hősökben a kalandvágy, hazardírozás, féktelen-felelőtlen életvitel, önpusztítás, ingerültség, tehetetlenség, düh, csábítás, csalás, bosszúállás, megbánás néha igazi hőemelkedést nem mutató lázrohamai.

Az a bizonyos fénykép, amelyet Orbánné már a játék elején megmutat, icipici – már az első sorokból is alig látszik. Emblematikus gesztusa ez az oly sok mindent felnagyító, önnön teatralitását következetesen vállaló előadásnak; a rögzített kép legfeljebb a valóság egy részét tükrözi, annak összetettségét a hozzá kapcsolódó nézőpontok, személyes interpretációk érzékeltetik meg.

Két ember Liliomfiját látom hirtelen; a fiúét élőben, az apáét pedig az emlékeimben.

Az előadás első fél órája csupa ígéretes kezdet: csak találgatni lehet, hogy a szárazabb, indulatosabb, (aktuál)politizálóbb, vagy a játékosabb, teátrálisabb, a zenei hatásokra sokat építő, stilizáltabb forma és tartalom, esetleg a kettő integrálása felé tart a játék.