Napról napra

Az előadás tehát a kettős beszéd olvasási módját szeretné felidézni, hiszen diagnózisa szerint a kádárista reflexek reneszánszát éljük, csak másik üzemmódban.

Egy sci-fit látunk, ami önmagában is elég lehet, de a szerzőpárostól eddig nem ehhez szoktunk, hanem ahhoz, hogy minimum duplafedelű történetekkel állnak elő. Újdonság az is, hogy ezúttal nem ők állították színpadra a darabjukat, nem maguknak, hanem a rendező felkérésére, a Vígszínháznak dolgoztak.

Erőteljes a felütés: Horváth Szabolcs elegáns miniszterelnöknek öltözve éppen a lemondási beszédét gyakorolja, önnön szemére hány, amiért gyűlöletre idomította saját országát, miközben odakint a világban a saját hírnevét igyekezett öregbíteni.

Szeretettel ajánljuk olvasóink – reménybeli leendő hallgatóink – figyelmébe első podcastunkat, melyet Gócza Anita készített. A beszélgetés októberi printszámunk egyik fő témájáról, az improvizációról szól, Bíró Kriszta, László Zsolt és a k2-s Benkó Bence és Fábián Péter vesz részt benne.

A 11. Ördögkatlan Fesztiválon mutatta be a már alakulása pillanatában híres, erős hátszéllel rendelkező Sztalker Csoport az első független előadását William Faulkner regénye alapján, és velük párhuzamosan tartotta a fesztiválfalvak lakossági történeteit feldolgozó sorozatának ötödik bemutatóját a villányi borvidéken is már méltán legendává vált K2 társulat. Előbbi a velejéig színházi hátterű fiatalok csoportos, zenés-akrobatikus elgondolkodása […]

…ez a szemtelennek tűnő gesztus valójában lojálisabb a szerzőhöz, mintha avíttan, a szöveget érintetlenül hagyva tennék a közönség elé az alkotását.

Az előadás az önnön létére való rákérdezés álnaiv és többszörösen idézőjelbe tett gesztusával indul (…), de a játék során a kérdés minden irónia és önirónia ellenére is fokozatosan komollyá válik.

Puritán színházat látunk, nincsenek, illetve alig vannak díszletek, jelmezek, valami tógaszerűség persze feltűnik néha, s némely szereplők nyakába ógörög (?) nyakéket illesztenek.

Jelentéses, szépen megvalósított, mégis kicsit sután megálmodott a tér: expresszionista is, konstruktivista is, abszurd is, de nagyon élettelen. Hasonló a helyzet a gyakori kiszólogatással is, mint például: „Mit ér a kormány nép nélkül?”