Napról napra

Mint tudjuk, a színpadi puska előbb-utóbb elsül – nincs ez másképp a Vízityúkban sem. Ő, Edgar Walpor hosszas habozás után lő, nem is egyszer, hogy aztán a játék folyamán még több puskalövést halljunk. Igaz, az áldozat hajlamos nem meghalni, vagy legalábbis feltámadni, miközben a semmiből egy gyerek kerül elő, s még egy forradalom is kitör.

A precízen ábrázolt szereplők és ütős párbeszédek ellenére elsősorban a nonverbális kódokban, az előadás hangulati síkján hat legerősebben ez a „családi együttlét”, ahol a fizikai összezártság ellenére minden valódi közelség csak pillanatnyi illúzió, önáltatás lehet.

Feszült odafigyelést igénylő és fanyarul vicces előadást nyújt a világhírű színházigazgató és a műkedvelő diktátor magánbeszélgetése.

Antik görög tragédia a magyar jelennel, sorsátok a tanult mintákkal, mágikus realizmus a pszichothrillerrel ötvöződik Tarnóczi Jakab rendezésében a Kamrában.

Finom porként szállingózik a mese távoli ország düledező diktatúrájáról, hull alá a belvárosi pincében tartott régi bútorokra. Minden érthető és minden világos, éppen olyan, amilyennek várjuk. Ha néhány évig nem megyünk le a pincébe, az ott felejtett vaselemek, régi ajtók, szőnyegek nem változnak, jól karbantartják magukat. Ott voltak hajdanában is, hullott rájuk a por az […]

…a fiatal alkotóknak el kell fogadni a klasszikusokra épülő és azokat receptszerűen újrajátszó hazai színház struktúráját, s maximum ezen belül marad tere a kísérletező kedvnek.

Mintha a Tar által koncentrikus körökben fölrakott epizódok motívumaiból csak a számukra legkedvesebbeket próbálták volna új struktúrába rendezni. A körökből egy-egy tárcsát elmozdítottak, de hogy az ábra valahogy mégis kijöjjön, új vonalakkal kötötték össze az elszakadt részeket, kölcsönadva egy-egy figurának egy másik alak akcióját, szavát vagy tulajdonságát.

Ebből a világból emelkedik ki Gruse, ezektől a színészi játékmódoktól választható le Pálmai Anna alakítása. Az ő jelenléte, reszketése nem reflektált, hanem tiszta, egyszerű: valós, valódi.

A tökéletes boldogság világával eljutottunk a Mao-féle kommunista diktatúra józan ésszel már-már felfoghatatlan embertelenségeinek világába, s az azt követő, semmivel sem élhetőbb Kínába, egészen napjainkig.

Az Oszlopos Simeon a maga korában tartalmával számított forradalminak; ma sem csillogtat avantgárd vonásokat. A hagyományos dráma ma is rugalmasnak tetsző, tágítható-megújítható potenciáljával válik ki…

Az előadás kezdetén Fullajtár Andrea előnytelenül öltözött, önmagát elfogadni nem képes, nekünk végig háttal álló nőt alakít. Még a nézővel sem mer szembenézni.

Ami a formát illeti, a szöveg töredezettségét az előadás is átveszi: hol 1953-54-ben vagyunk, hol pedig az 1960-as évek végén, amikor az író elkezdi a saját magánnyomozását.