Napról napra

Ha valaki soha nem olvasta és látta – filmen vagy színpadon – az Othellót, egy dolgot akkor is szinte biztosan tud a főhősről: Othello teste fekete. Shakespeare valóban több helyen utal a szövegben hőse bőrszínére. De vajon számít-e ez bármit is a dráma úgymond lényegét tekintve? Sőt, tovább megyek: számít-e bármit is Othello etnikuma?

„Nem az vagyok, ami vagyok”[1] – mondja Jago az Othello első jelenetében. Egy olyan színházi paradigmában, amelynek alapgondolata a totus mundus agit histrionem, ahol mindenki szerepet játszik, mindenki valamilyen szerepbe kényszerül. Jago azért tud a drámairodalom legprofibb intrikusa lenni, mert úgy működik, mint egy fakenews-gyáros.

Hernyák György rendezésében a mesei elemek elhalványulnak, az indulatok ereje felizzik, a – részleges – megbocsájtás pedig leginkább azért következik be, mert az alkotók nem írták át radikálisabban a darabot.

Noha Ilja Bocsarnikovsz rendezése helyenként tobzódik a modoros gesztusokban, a meghitt találkozásokban felsejlik igazsága.

A teremtett univerzum és a színház működtetésének „törvényszerűségei” hasonlóképpen folynak át egymásba, mint az első és a második jelenet: egymásba öltve, egymás által átmosva, Isten ürügyén beszélve színházról, a színház ürügyén pedig Istenről. Prospero kétszer rántja ki a „halcsontváz” oldalába vájt szekrénykéből, mint valamiféle szentséget rejtő tabernákulumból, magát A vihart (felismerhetően a Nádasdy-fordítást).

Nemcsak azt az emberi pszichét nem értjük, amely megteremti a totális embertelenséget, de igazán – noha tényszerűen sok részletét ismerjük – az általa működtetett mechanizmust sem. Ezért lehet a III. Richárd lényegét tekintve (ne féljünk a szótól) afféle tandráma.

Budapesten három színház is műsorán tartja Shakespeare III. Richárdját. A Radnóti Miklós Színházban Andrei Şerban, a Nemzetiben ifj. Vidnyánszky Attila, a Maladype Színházi Bázison Zsótér Sándor rendezése látható, s a címszerepet Alföldi Róbert, Trill Zsolt és Balázs Zoltán játssza. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban Tompa Gábor tíz évvel ezelőtti színre állításában pedig Bogdán Zsolt alakította […]

Ha itt valamiért el kellett volna hagynom a nézőteret, akkor azzal az érzéssel távoztam volta, hogy az évad egy fontos produkciójáról maradok le.

A világirodalom két legismertebb szerelmesének tragédiáját meglehetős kézügyességgel nagyították Dóm térnyi méretűre a Szegedi Szabadtéri Játékok újabb Shakespeare-bemutatóján.

Mindig különös és embert próbáló élmény a határainkon való átlépés. Mikó Dávid Transz és Juhász Kata Keresztvíz című koreográfiája a Bethlen Téri Színházban megmutatja, mennyire más, amikor mi magunk tesszük, mint amikor mások.

Vannak, akik egy romhalmaz tetején ülve, ha kapnak egy csipetnyi reményt, nagy elánnal vágnak bele a tennivalóba, mások ilyenkor kényelmesen elnyújtózkodnak, és korábbi tettvágyuk is elcsendesedik. Sokan, ha egy színházi előadásban a világ, és benne önmaguk leromlottságával találkoznak, erőt kapnak a változtatáshoz és a változáshoz, mások a Dunának mennek.

Többhangú kritika Kovács Dezső és Jászay Tamás kommentárjával Olajozottan működő színpadi gépezet, viszonylagos egyszerűség, nem mindig tiszta/tisztázott szerepek és játék. Mácsai Pál rendezése leginkább logikai feladvány két részben – jó esetben az észre hat, az érzelmekre nem.