Napról napra

Erősen romanticizált, nosztalgikus kulturális-társadalmi képzeteket mozgósít a szabadkai Népszínház két friss előadása: az Andrej Boka rendezte Koštana az önmagát béklyóba verő közösség által, Puskás Zoltán Othellója pedig az egymásba tapadó vágy- és félelemmechanizmusokon keresztül meséli el a kisszerű emberiség egyre kisszerűbb történetét.

Minden évben előfordul, hogy fontos teljesítmények egyike-másika nem kap elég figyelmet. Most, a háború és járvány kirajzolta helyzetben ez talán fokozottan igaz. Évzárásként két villámkérdést tettünk fel kritikusainknak: 1. Mi volt az az előadás/projekt/esemény/vita 2022-ben, amire leginkább fel szeretnéd hívni a figyelmet, és miért? 2. Kit/mit tartasz az év felfedezettjének/felfedezésének, és miért? Akik válaszolnak: BOROS […]

Úgy kezdődik a dunaújvárosi előadás, hogy Szalay bácsi keleties viseletben színre érkezik és meglehetősen hosszú harcművészeti bemutatót prezentál a nézőknek. Szalay bácsi persze nem bácsi, a szerepet alakító Őze Áron a keleti harcművészetek avatott és jó svádájú mesterének látszik, és ezt a benyomást erősíti néhány perc múlva a Kerekes Éva játszotta feleségével, a szintén igen […]

Sebestyén Aba Csehov-adaptációja olyan purgatóriumszerű világban játszódik, ahol a lassú és reménytelen vágyakozás pókhálóként telepedik rá minden élőre. A karakterek képtelenek arra, hogy szabaduljanak ebből a csapdából, ugyanakkor az az érzésem támadt, mintha nem csak a karaktereknek esne nehezükre átlépni határaikat. A Magyar Színházak 34. Kisvárdai Fesztiváljának Három nővér című versenyelőadása ugyanis felszakítatlan érzelmi gátakat […]

Két új színházi bemutatót is láthatott decemberben a szabadkai közönség. A Népszínház Magyar Társulata az Élőhomok, a Kosztolányi Dezső Színház pedig Az utolsó kislányok című darabot tűzte műsorára. A maga módján mindkét előadás kísérleti jellegű, hiszen egy nem – vagy legalábbis nem úgy – létező szövegből indul ki, és bizonyos tekintetben akár felcserélhető is, hogy […]

Bevallom, arra számítottam, hogy ezt az ízig-vérig magyarországi, budapesti, lakótelepi, ’90-es évekbeli történetet az író-rendező kissé átírja, megkísérli időben és térben is a mi határon túli valóságunkhoz idomítani (…). Csalatkoznom kellett: a legapróbb részletekig megmaradt a történet az eredeti formájában. Szerencsére.

Hernyák György rendezésében a mesei elemek elhalványulnak, az indulatok ereje felizzik, a – részleges – megbocsájtás pedig leginkább azért következik be, mert az alkotók nem írták át radikálisabban a darabot.

Az utóbbi napokban-hetekben (ismét) közbeszéd tárgyává vált a szabadkai Népszínház magyar társulata. Ezek a narratívák gyakran méltatlan és ízléstelen szövegkörnyezetben említik a társulat nevét, csúsztatásokat, féligazságokat, valótlanságokat tartalmaznak.

Talán olyan kérdéseket is érdemes mérlegelni még, hogy nincs-e óhatatlanul is hátrányban a realista megjelenítés tekintetében a színház pl. a film médiumával szemben…

Az íróilag igen hatásos jelenetek a tömeggyilkosságokba torkolló utak stációit mutatják be…

Gizella paranoiás, egy pszichiátriai intézet betege.