Pedig kevésbé poénkergető és a mocskos szájat ennyire nem erőltető szövegalakítással, a magándiskurzusok száműzésével a kölcsönös, engesztelhetetlen gyilkolhatnéknál bizonyára megrázóbban kiderülhetett volna például, Dunának, Oltnak mennyire nem egy a hangja, ha mondjuk olyan nemes közös vállalkozásról van szó, mint a nagyszabású bankrablás.

Tarantino a védangyal, Tarantino a fő bűnös. Legjobb lenne itt le sem írni a nevét, de e név elég jelentékeny és szuggesztív, az amerikai rendező 1992-es bemutatkozó filmje, a Kutyaszorítóban elég emlékezetes ahhoz, hogy a fülünkbe sugdosó kisördög még az előadás alatt is megkísértsen: ugye, milyen jó, hiszen Tarantinónál is így volt! Ugye, milyen újszerű, hiszen ez eredetileg egészen másképp vagy sehogy sem jelent meg a vásznon!

Mészáros Csaba fotói

A „mocskosszájú gengszterdráma” műfajjelölésű új Székely Csaba-darab ugyanis – mint a cím eleve elég világosan utal rá – részint színpadi adaptálása annak a mozgóképnek, amely bizonyos fokig szintén előzményből táplálkozott. Ilyesfajta hagyományozódásokat, kölcsönző átváltozásokat szép számmal ismer a világirodalom, pláne a drámai műnem és a színház. Ott dől el a dolog, milyen a pillanatnyi végállomás, ahol magunk épp elidőzünk nézőként.

A Szkéné premierje (mely a Nézőművészeti Kft., a Vádli Társulás és a Jászai Mari Színház közreműködésével készült) két-három meggondolkodtató, jó jeleneten és az időnkénti önfeledt hahotázáson kívül nemigen nyújt mást (ez nem épp kevés, de még nem záloga a valóban értékes produkciónak), mint hogy öröm látni a jobbára összeszokott, többségükben mesterien dribliző színészeket. Ahogy a Varga-Járó Ilona tervezte rácsos-bunkeres, egyszerre jelzéses és valóságosnak ható pincedíszlet termetes elemén, a leharcolt biliárdasztalon céltudatos véletlenszerűséggel és trükkös fifikával gördülnek a tarka golyók, Szikszai Rémusz szakavatott rendezésében úgy rohannak egymásnak, illetve spriccelik szét, sűrítik-lazítják a szituációkat a közreműködők. Van tehát erőtere és színvilága az estének, de az egész „privátban marad”.

Pedig kevésbé poénkergető és a mocskos szájat ennyire nem erőltető szövegalakítással, a magándiskurzusok száműzésével a kölcsönös, engesztelhetetlen gyilkolhatnéknál bizonyára megrázóbban kiderülhetett volna például, Dunának, Oltnak mennyire nem egy a hangja, ha mondjuk olyan nemes közös vállalkozásról van szó, mint a nagyszabású bankrablás. Ráadásul immár nem a lassan visszavonulni készülő góré, Dzsóbácsi a koordinátor (a hózentrágerje alá görnyedt Fodor Tamás ugrásra kész, manóságában démoni szerepformálása a legemlékezetesebbek egyike), hanem a fia, Kicsidzsó szervez (Bercsényi Péter tétovábban mozog a szokottnál, bár csak úgy bámulni a világba nagyon tud).

A nyitó Saul fia-reflexió hosszú percei távolról még a cselekmény konfrontációit előlegezik, A Románt játszó Mucsi Zoltán MucsiZoltánságának későbbi betétszáma – Mucsi Jánosnak nevezik, mint Makk Károly (!) filmjeinek közkedvelt színészét – szétzilál, időben ellapít egy olyan helyzetet, amelyben minden másodperc számítana. Paradox módon ez a két színpadi intarzia igazán emlékezetes – utóbbi Mucsi a saját imázsán kívül is maradó, abba bele is cövekelő aktori remeklése és a szerepeiben „két évtizede folyamatosan ordító”, „minden más színésznél többet káromkodó” művész munkásságának apoteózisa, kollegiális és közönségdíjazása is –, a Kutyaharapásnak mégis kárára van.

Az etnikai, világnézeti, nyelvi, vallási, erkölcsi súrlódások A Szerb, A Román, A Cigány, A Tót, A Zsidó révén robbannak. Az akcióhoz választott fedőnevek igazolhatják vagy cáfolhatják a figurális valóságot. Kaszás Gergő A Cigány elstilizált beszédmódjába csomagolt karakterrajzzal, indulatos pattogással, Király Attila Az Ukrán egyszerre érzelmes és gyilkos fékezhetetlenségével, nervózusságával uralja (Fodor és Mucsi mellett) a bandát és a terepet. Katona László (A Tót) és Szikszai Rémusz (A Zsidó) zsugorítottabb lehetőségekből gazdálkodja ki a maximumot. Nem túlzottan hálás Kardos Róbert (Berkovits ezredes) és Kovács Krisztián (A Rendőr) feladata sem, noha az általuk képviselt játszás-végleteket nincs okunk kritizálni (vagy ha van, Tarantino sugdosó kisördöge máris leint: ez így fasza).

Önálló irányt szabhatna a játéknak a Dead Line Airlines halálangyal-légkisasszonyaként képernyőn, két dimenzióban „konferáló” Pálmai Anna „reklámfüzére” is (videó: Újvári Csaba). Eleinte ez is humorforrás, a tartalmas morbiditás kommentár- és tanácssorozata, stewardessi koreográfia-paródiával, nagyközelik fintoraival. Később – mechanikus ismétlődésekkel – a visszafelé játszató dramaturgia temporális, kiüresedő kelléke, a szcénák közötti időmúlás hézag-kitöltője.

A mocskos száj: oké (néha nyomdafestéket tűrő szó is elhangzik), a gengszter-ügy balhéit több menetben elviszik a fiúk – a dráma Mucsi Zoltán és Nagypál Gábor (A Szerb) kettősén áll vagy bukik. Mindent megtesznek azért, hogy inkább álljon. A nagy kérdés az: a szentimentalizmusra hajló, egyik felejthetetlen baj- és bűntársa emlékét odaadóan ápoló bűnöző, aki súlyos beteg feleségének drága és kevéssé reményteljes közelgő műtétje miatt egyébként sincs kiegyensúlyozott idegállapotban, vajon jól választott médiumra pazarolja-e fölös szeretetét és ragaszkodását (amolyan pótapa – pótfia viszonylatban)? Mucsi részint már jelzett, a színművön kívüli energiákból ugyancsak építkezhet, Nagypál nem, sőt Székely írói munkája az ő útját tervezte meg a legkétségesebben, ezért az alaknak inkább momentumok jutnak, s kettejüknek Mucsival egy kemény, jó snitt: az összehaverkodó, a temetői.

Szikszai Rémusz rendezése maximálisan kiaknázza a tér horizontális és vertikális fesztávjait. Ahol lehetett, szimultán megoldásokkal és gyors váltásokkal élt, élénkített. A szöveget hagyta mocsarasodni a maga jellegében, de a századszor elhangzó mosdatlan töltelékszó is kaphatott saját nyomatékot. Gondosan választott-tervezett jelmezeket kapott Kiss Julcsitól, a pincéhez és a cselekményhez illően alvilági a világítás. A kitartott epizódok (a biliárd-trükkök, a rabláspróba stb.) tempóját ugyanúgy nem érheti kifogás, mint a más színezetű, eredendően lomhább mozzanatokét.

Az előadás csúcsa aligha a záró kép. S úgy az egészből sem sül ki valami sok.

Mi? Székely Csaba: Kutyaharapás
Hol? Szkéné
Kik? Fodor Tamás, Bercsényi Péter, Nagypál Gábor, Mucsi Zoltán, Király Attila, Kaszás Gergő, Katona László, Szikszai Rémusz, Kovács Krisztián, Kardos Róbert, Pálmai Anna
Díszlettervező: Varga-Járó Ilona. Jelmeztervező: Kiss Julcsi. Dramaturg: Szikszai Rémusz. Videó: Újvári Csaba. Fény: Mervel Miklós. Hang: Molnár Péter. Szakmai tanácsadó: Ambrus Attila. A rendező munkatársa: Gyulay Eszter. Rendező: Szikszai Rémusz.