Megkerestünk – a teljesség igénye nélkül – majd’ másfél tucat táncos-koreográfust, hogy személyes történeteiken keresztül szélesebb képet kaphassunk arról, mi vonzza őket külföldre (…), és mi az, ami inkább elviszi őket Magyarországról (…).

A magyar kortárs táncosok/koreográfusok leginkább Brüsszel, „Európa Hollywoodja” felé veszik az irányt, de Salzburgon át is sokan kapcsolódnak be a nemzetközi körforgásba. A kiáramlással párhuzamosan számosan térnek haza, kevesek találnak saját bázist külföldön, mint ahogy Salamon Eszter[1] vagy Nagy József talált,[2] aminek számos oka van, a magánélettől a szakmai-egzisztenciális mozgatórugókig. Megkerestünk – a teljesség igénye nélkül – majd’ másfél tucat táncos-koreográfust, hogy személyes történeteiken keresztül szélesebb képet kaphassunk arról, mi vonzza őket külföldre (a migrációs elméletekben: pull faktorok), és mi az, ami inkább elviszi őket Magyarországról (push faktorok). Kiderült az is, ha veszélybe kerülne Magyarország európai uniós tagsága, többen próbálnának külföldi állampolgárságot kérni (amit eddig kevesen tettek meg), hogy ne vághassák el őket a szabad mozgás és munkavállalás lehetőségétől.

Bőröndözés, bázisugrás

A több életútban sorsfordító Műhely Alapítvány[3] a kilencvenes évek közepén hozta Budapestre (többek közt) Vicky Shick – korábban Trisha Brown-táncos – New York-i koreográfust, hogy release technikát tanítson. Itt döntötte el a Budapest Tánciskolában tanuló Rózsavölgyi Zsuzsa, hogy ki kell mennie külföldre. „Nemcsak rátaláltam a számomra legtermészetesebb mozgásformára, ekkor döbbentem rá, mennyi mindent kell még tanulnom. Egy évvel később felvételiztem a SEAD-re,[4] ahol az ugrástól a forgásig mindent újra kellett tanulnom. A Vaganova-balettrendszert és minden keménységet próbáltak kinevelni a testemből. Innen mentem 2000-ben ösztöndíjasként a P.A.R.T.S.-ba,[5] és csak 23 évesen – miután David Zambrano beválogatott egy hathetes kutatási projektjébe, ahol napi nyolc órát improvizáltunk – éreztem úgy, hogy most kinyílt előttem a világ.”

Vakulya Zoltán. Fotó: Hsin-Che

Ebbe az évfolyamba került Varga Gábor is. „Kellett egy új állat az állatkertbe, Zambrano és Teréz anyu[6] pedig rácsodálkoztak a kalotaszegi legényesre, amiből szólót mutattam be a felvételin. Hétéves korom óta néptáncosnak készültem, de itt értettem meg, miért akarok kortárst táncolni. A néptánc zárt rendszer, a kortárs viszont olyan, mint az űrkutatás: te választod ki az irányt, saját szabályokat állítasz fel, és elindulsz felfedezni.”

Már együtt segítettek a következő évfolyamba felvett, akkor még csupán 17 éves Maday Tímeának, aki kezdetben velük is lakott. „Fél év alatt tettem le az érettségit, hogy kint elkezdhessem az iskolát. Számomra ez az egyetlen menekülési útvonal volt, miután itthon mégsem indult a főiskolán moderntánc-szak. 2006-ban, mikor végeztem, és már David Hernandez asszisztenseként dolgoztam a Rosasban, három szerződésajánlat várt: a Cirque du Soleil, a Rosas és a Hofesh Shechter Company. Hofesh vonzott legjobban, de Londonban őrült drága volt az élet, így másfél évvel később elfogadtam a Soleil harmadik ajánlatát, és elutaztam Makaóba. Brutális volt, heti tíz előadás a világhírű Venetian kaszinóban, két éven keresztül. Nem mondom, hogy ma nem hiányzik az a fizetés, de már huszonévesen is sokkal fontosabb volt, mit csinálok a színpadon. Közben bohóc lettem, eljöttem a Soleiltől, és kimentem Montrealba, ahol elmélyültem a bohóckarakterek kutatásában. Egy új szerelem miatt végül hazajöttem. Itthon Szögi Csaba, a KET akkori művészeti vezetője adott több lehetőséget, végül a Gangaray Trambulinban, Hámor Józseffel együtt dolgozva találtam meg azt a bázist, ami nemcsak a pályájuk elején álló fiatal táncosok számára, de számomra is mentőöv volt. Falk Richter német színházrendezővel és Anouk van Dijk holland koreográfussal most fejeztem be egy projektet, emellett rendszeresen hívnak külföldi kurzusokra, iskolákhoz, együttesekhez is.”

Rózsavölgyi Zsuzsa két bázisából hamarosan három is lehet: „Hiába figyeltek fel rám sokan már a P.A.R.T.S.-ban, a Rosasnál töltött öt év után senki sem tudta, ki vagyok. Belgiumban azok a koreográfusok tudnak megmaradni, akik üzleti alapon gondolkodnak, vagy találnak koproducereket, akik 2-3 évente őket is lecserélik fiatalabbakra, frissebbekre. Idővel belefáradtam a rezidenciák után szaladgálásba és az évekkel előre tervezésbe. Sehol sincs ilyen luxus, mint itthon, szinte bármikor besétálhatsz egy próbaterembe, hogy dolgozz. Eddig egy hónapot töltöttem itthon, egy hónapot Brüsszelben, nemrég ért véget a munkám a Charleroi Danses-ban Thierry de Mey belga zeneszerző asszisztenseként. Ősztől a Bécsi Iparművészeti Egyetemre járok, valószínűleg hetente ingázva, ami a Rosashoz képest, mikor évekig kisbőröndből éltem, már letelepedett állapot.”

Az „elsők” közül Varga Gábor sem Brüsszelben találta meg a helyét: „Az iskola után még két évig a Charleroi Danses-ban, Michèle Anne de Mey társulatában, majd kisebb nemzetközi projektekben táncoltam. A P.A.R.T.S. az önéletrajzomban sok ajtót nyitott meg, de ma már kint is van egy P.A.R.T.S. ellenforradalom. Végül azért jöttem el 2009-ben, mert Brüsszelben az élet iszonyú munkaközpontú és kompetitív, ráadásul nem nyitnak kifelé. Ezek után óriási felfedezés volt az eklektikus, nem túl nagy és nem is túl kicsi genfi táncélet, ahol hamar találtam munkát. Felhívtam az itt élő Trefeli Józsefet is, akit 1996-ból, még a táncházból ismertem. Máig együtt alkotunk-utazunk, emellett turnémenedzserként más együttesekkel is foglalkozom.”

 

A függetlenség ára

Sokáig próbált nem Brüsszelben maradni Vakulya Zoltán, aki a Rózsavölgyi Zsuzsa utáni évfolyamba járt a SEAD-re. „Amszterdam is képben volt, Frankfurtban is dolgoztam Nicole Peisl Forsythe-táncos asszisztenseként. Szerettem volna hazajönni, másfél évig kerestem a lehetőségeket, de csak azt láttam, hogy otthon szorítják a táncművészet nyakát. Ha maradok, engem is megtört volna az a közeg. Így is évek munkája volt ledolgozni mindazt a frusztrációt, depressziót, amit otthonról hoztam. Végül Brüsszel győzött 2011-ben, de nem akartam társulati tag lenni. Szabadúszóként az első két év stresszes volt, de segített, hogy a színházi előéletem miatt nem kellett mindent nulláról kezdenem. Kihívást jelentett a sok formalitás, elő- és utómunka, pályázatírás is, ami az alkotási folyamat oroszlánrésze. Nem volt nagy sokk, amikor eljött az első egzisztenciális válság, mert átmenetileg elfogyott a munkám. Egyszerű lett volna civil állást vállalni, de elszántam magam, hogy addig megyek, amíg nem élek meg abból, amit tanultam és csinálni szeretnék. Harmincévesen még fiatal alkotónak tartom magam, és bár sok érték hazahúz, egyelőre nem látom esélyét, hogy hazamenjek. Később is legfeljebb úgy, ha megtarthatok egy hidat a kinti életemhez” – mondja az épp Barcelonában, egy olasz és egy spanyol táncossal, valamint egy katalán zeneszerzővel párizsi bemutatóra készülő Vakulya, aki emellett folyamatosan turnézik Európában és Ázsiában Together Alone című duettjével.

Cserepes Gyula. Selfy. Fotó: Tuza Tamás

2008-ban, a Cirque de Soleil felvételijén látta meg Cserepes Gyulát Iztok Kovač, a szlovéniai ENKNAP társulat vezetője, egy héttel később pedig már be is fogta a Ljubljana melletti stúdióban. „Az első két év alatt rengeteget tanultam, olyan meghívott koreográfusoktól, mint David Zambrano, de tanítottak Meg Stuart, Wim Vandekeybus és Maurice Béjart táncosai is. Újabb két évre leszerződtem, majd másfél évig maradtam még Ljubljanában szabadúszóként, bábrendező mellett is dolgoztam. Ekkorra oda is begyűrűzött a válság, de a szlovénok nem tudnak a jég hátán is megélni, ami idővel fojtogatóvá vált, ezért átmenetileg hazajöttem. Még 2013-ban kaptam felkérést Trefeli Józseféktől, akikkel eközben már turnéztam, majd párhuzamosan a BOD.Y-ME-SA cseh formációval is. A havi 3 hét utazással járó, bőröndözős év alatt már felmerült bennem az igény egy bázisra. Brüsszel jó lett volna, de két év után ráébredtem, nem látom ott magam. Itthon most minden adott arra, hogy alkossak. Van egy közösség, amelynek része vagyok, van hely, ahol próbálhatok. Most a világban sehol máshol nem találnék ilyen összecsengést. El kellett telnie pár évnek, hogy értékelni tudjam, amit a külföldi munkáim során kaptam. Sokáig csak a korlátaimmal küszködtem és szembesültem, aztán elkezdett beérni az a sokszínű tapasztalatputtony, amelyet azóta alkotóként és előadóként használok.”

Molnár Csaba már a Budapest Tánciskola hallgatójaként eltervezte, hogy a P.A.R.T.S.-ba szeretne járni. „A kétéves kutatói programra már nem maradtam; 2008-ban a római Equilibrio Táncfesztiválon láttam az olasz Virgilio Sieni társulatát, velük akartam dolgozni. Két és fél évet töltöttem Firenzében – ami érdekelt, azt megkaptam. Nem tudtam tovább azonosulni a társulattal, de nem akartam visszamenni Brüsszelbe sem, ezért úgy döntöttem, hazajövök. Most szakmailag és emberileg is egyre inkább értékelem, hogy itthon vagyok. Nagyon erős itt az összetartás, és működik egy pozitív, támogató közeg, olyan emberek vesznek körül, akik egyszerre barátok és kollégák. Van a kortársak közt eszmecsere, elmegyünk egymás előadásaira, próbáira. Fontos az is, hogy ne csak itthon dolgozzak. Külföldön bizonyos dolgok jobban működnek, de ott sem minden könnyebb. Megváltoztatja az alkotási folyamatot, hogy itthon minden azonnal elérhető, míg külföldön a munka a fejekben már jóval korábban elkezdődik, hosszabb távú tervezés szükséges. Itthon is van pénz alkotásra, az elosztás viszont problematikus. A premiereket fetisizálják, alig adódik lehetőség utánjátszásra. Nincs a táncosoknak érdekvédelme, kell egyfajta őrültség, hogy ne is foglalkozzunk azzal, hogy a lábunk bármikor eltörhet.”

 

Fizikai és emberi határok

„Mindig megvolt bennem a vágy, hogy többet tudjak, mint ami a kezem ügyében fellelhető, és minél szélesebb legyen az eszköztáram” – mondja Mészáros Máté, aki a Szegedi Kortárs Balettből 2003-ban került ki a bergeni Carte Blanche norvég kortárstánc-társulatba, ahol négy év alatt olyan koreográfusokkal dolgozott, mint Ohad Naharin, Sharon Eyal és Robin Orlin. „Északon nem kényszerből, hanem lehetőségből születnek a dolgok, de a jóléti helyzet miatt kisebb lendülettel és intenzitással. Ez egy elfogadó, lélegző rendszer. Ha valaki nem elég motivált, elmehet egy év szabadságra a társulattól. A lehetőséggel élve nyolc hónapot töltöttem a barcelonai Lanonima Imperial társulatban, két projekt után visszatértem Norvégiába. Ekkoriban a rövid impulzusok helyett elmélyülésre, egy markáns világra vágytam, ezért 2008-ban elmentem az Ultima Vezhez, ahová Vass Imrével együtt felvettek. Wim Vandekeybus asszisztenseként és alkotótársaként dolgoztam hat évig, közben a családom a gyerekek iskolakezdése miatt Magyarországra költözött, 2015-ig ingáztam Brüsszel és Budapest között. Miután Wimmel elértük a közös lehetőségeink határait, még próbáltam kint koproducereket keresni egy koreográfiámhoz, a Hinokihoz, de a brüsszeli darálóba nem nyugat-európaiként iszonyú nehéz belépni. Nem is akartam külföldön élő magyar koreográfus lenni, mert a globalitás és a történelmiség egyaránt hozzám tartozik. Jelenleg itthoni bázisról dolgozom sokat külföldön, most épp két norvég projektben is, emellett rezidenciákra utazom, és tanítok.”

Mészáros Máté (középen) a Hinokiban. Fotó: Dömölky Dániel

Amikor Budapesten látta az izraeli Vertigo Dance Company előadását, Petrovics Sándor nem hitte, hogy egyszer még bekerülhet a társulatba. „Megfogott, hogy nemcsak jó táncosok, egyszerre van meg bennük a horizontalitás és a vertikalitás, az emberi és a spirituális dimenzió. Épp a határán álltam, hogy lemondjak a táncos pályáról, de még egy utolsó lendülettel 2015-ben kiutaztam Tel Avivba a mesterkurzusukra. Éreztem a hívást, hogy dolgom van itt, sorszerű volt az is, hogy felvettek a társulathoz. Nem volt oda illő technikám, de épp olyan táncost kerestek, aki a színpadon spirituális minőséget tud megjeleníteni. Fél év után a koreográfus, Noa Wertheim közölte velem, hogy nem váltottam be a reményeiket, még mindig kilógok a társulatból, ekkor fizikailag és érzelmileg is lesérültem. A társulattal dolgozik Noa három lánytestvére, tőlük a kritika mellé rengeteg szeretetet, figyelmességet is kaptam. Megtanultam együtt élni a sérülésemmel, és idén január-február környékén – másfél év után – sikerült elérnem az áttörést. Évi hatvan előadásunk van a világ négy kontinensén, csak a zsidó ünnepekkor pihenünk. Nekem kétéves projekt volt a beilleszkedés, újabb országba innen nem mennék. Még egy évet maradok, aztán hazamegyek. Vannak saját projektötleteim, tanítanék is szívesen, mivel én is sokat tanultam itt, testről, figyelemről, a minőségről, ami bármilyen formában megjelenhet. A hosszú távú tervem vidéken létrehozni egy összművészeti központot, ahol az alkotás mellett lehetőség nyílna a találkozásra egymással, önmagunkkal, a természettel és a természetfelettivel.”

Társulatával járja a világot Rónai Attila is, aki 2013-ban került be kétnapos próbatáncon a Hofesh Shechter Companyba. „Hofesh valamiért érdekesnek talált, ő egyéniségeket keres, hiszen rengeteg jó táncos jelentkezik hozzá. Először egyhónapos szerződést írtam alá, majd újabb egy hónap kreáció jött, összesen egy évig voltam apprentice (gyakornok). Hat hónapig turnézunk, közben próbálunk, tanítunk, naponta 10-10 óra munka. A csapat sokat segít, nagy család vagyunk. A szerződésem még egy évre szól, közben lassan kinövök a társulati életből, szeretnék saját koreográfiákat készíteni. Szívesen mennék haza is, de még nincs motivációm. Otthon túl sok a szurkálódás, a művészek nincsenek megbecsülve, itt korrektebbek, nincs kifizetetlen munka sem.”

 

Kapcsolatokra építve

Vass Imre 2008-ban bekerült a brüsszeli Ultima Vez társulatba, ám egy projekt után hazajött. „Saját munkákat akartam csinálni itthon, és azóta mindig akad is valami. 2010-ben a bécsi ImpulsTanz DanceWEB ösztöndíjasa voltam, utána az L1 Egyesület[7] delegált az egyéves SPACIO rezidenciaprogramba, négy fiatal koreográfussal több helyszínen dolgoztunk Zágrábtól Amszterdamig. A 2012-es L1danceFesten bemutattam egy darabomat, így kaptam meg egy koppenhágai munkát a Rapid Eye dán társulattal, utána három hónapot dolgoztam Norvégiában, Ingri Fiksdal társulatával. Itthon is mindig megtaláltak a lehetőségek a személyes ismeretségeken keresztül. Én beleszülettem a szabadúszó életbe, és saját alkotások létrehozásához Budapest számomra ideális. Van lakásom, van próbaterem, lehet dolgozni. Vannak színházak, ahol ezt be lehet mutatni, és mindig meg lehet találni a módját, hogy a munka eljusson külföldre, például fesztiválokra vagy az Aerowavesre.”[8]

A kapcsolatépítés vitte új irányokba Déri Andrást is, aki hatévesen a Hortobágyon kezdett hip-hopot táncolni, majd a locking urban dance stílus egyik hazai pionírjává vált. „Kortárs táncosnak kvázi amatőr voltam, mikor a 2007-es SzólóDuó fesztiválon díjat nyertünk Bazsinka Mihály szaxofonos barátommal. Innen hívtak a prágai Duncan Centerbe, de az »csak középiskola« volt, ezért egy évre rá átmentem a rotterdami Codartsba. Ekkor még a »zoknitáncos«, technikás ideált hajkurásztam, de folyamatosan sérült voltam, mindkét bokámat műteni is kellett. Egy szélmalomból átalakított étteremben mosogattam, és már Brüsszelen töprengtem, amikor eljött hozzánk workshopot tartani David Zambrano, aki óriási hatással volt rám. A következő évben velem együtt az évfolyam negyede átment a P.A.R.T.S.-ba, amit inkább tudnék kísérleti pedagógiai kutatáshoz hasonlítani, mint iskolához, éppen az antiakadémikussága miatt egyedülálló. A Reseach Cycle[9] alatt az önálló alkotómunkám még nem forrt teljesen össze, táncosként sem láttam tisztán a jövőm. Sok felvételire elmentem, mire rájöttem, az nem az én utam. Amint rábíztam magam az isteni gondviselésre, maguktól alakultak a dolgok. Ebben fontos szerepet játszott két évvel ezelőtti ideiglenes hazaköltözésem, a gyökereim kutatása, és az Orkesztika Alapítvány rezidenseként végzett alkotómunkám. Sikerült benne maradnom a nemzetközi körforgásban a több nyugati iskolában szerzett tapasztalat és kapcsolatok, és ezek ápolása miatt. A P.A.R.T.S.-ban az utolsó évben dolgoztunk Daniel Linehan amerikai koreográfussal, az ő Tavaszi áldozat-előadásával négy éve turnézunk, jövőre is vannak dátumok. Belekóstoltam projektekbe olasz kisvároskákban, régi barátokkal Bécsben és a horvát tengerparton; az Orkesztikánál és a Bakelitben rezidenskedve újabb kapcsolatokra tettem szert, ezek révén kaptam meghívást Bonnból Rafaële Giovanola volt Forsythe-táncostól, a CocoonDance koreográfusától. Azóta a kezdeti helyettesítésből széles körű, hosszú távú tervezés lett, újra soklakivá váltam.”

 

Modern vándorélet

Fehér Ferenc a Morgan and Freemanben. Fotó: Simon Judit

Fehér Ferenc mindig szeret hazajönni, és máig Budapestet tartja a bázisának, noha jelenleg többet dolgozik és tanít külföldön, mint itthon. „Nüanszokon múlik, ki mennyire tud boldogulni kint. A tehetség mellett fontos, hogy lelkileg is strapabíró legyen az ember. Az aktuális trendek is számítanak, most Nyugaton kelendőbbek a kétnemű táncosok, Mexikóban vagy Kínában pedig nagyon megy az »egzotikus« európai kortárs tánc. Én 2000-ben jutottam ki először Lengyelországba, aztán fesztiválokra jártam sokat, de ha egyszer megérzi valaki ennek az ízét, már nem lehet visszafordulni. 2015–16-ban tanítottam az Amsterdam University of Arts urban dance szakán. Nem voltak magyar diákok, mert sokan azt hiszik, nem tudnák megfizetni az iskolát, de ott is van ösztöndíj. Többen kérdezik, nem unom-e még a vándoréletet. Nekem ez nem csak a szakmám, én ezt imádom. Most épp itthon dolgozom Mikó Dáviddal, The Station című duettünk premierje szeptemberben lesz a MU Színházban. Már eleve úgy koreografálok, hogy könnyű legyen utaztatni, nem használok kellékeket se. Imádom a testet, a mozdulatokat, autodidakta módon tanultam meg táncolni. Engem a kitartás, a motiváció vitt előre, máig sokat gyakorlok, szeretek keresgélni, erre megy el a legtöbb időm. Haza is pihenni és keresgélni jövök. Szeretem, ha egy táncos néha eltűnik, és nem hoz létre új előadást, mondjuk, két évig. Minden táncosnak kötelező lenne néha frissítenie magát, de erre is csak Nyugaton lehet félretenni pénzt. Ez nagy befektetés lehet, miközben óriási a nyomás, hogy mindig szem előtt legyünk, mutassuk magunkat. Ebbe bele lehet roppanni, úgy, hogy észre sem vesszük.”

Kifejezetten roma kortárs táncost keresett Constanza Macras német koreográfus egy készülő előadásához, így ajánlották neki Bordás Emilt. „Az Open for Everything premierje 2011-ben volt, utána három évig turnéztunk vele. Azóta dolgozom a társulattal, de nem akartam állandóra szerződni velük, hogy legyen lehetőségem más kollaborációkra is. Constanzával jól összehangolódtunk, és a társulatban mindig vannak új emberek. A sok különböző projekt során barátságok is születnek, ebből jönnek újabb munkák. Miskolci, szegény családból származom, sokáig el sem tudtam képzelni, hogy valaha eljutok külföldre. A turnék során jártunk már Dél-Amerikában és Kínában is. Az első év után láttam, hogy nem érdemes fenntartanom a budapesti albérletemet, modern vándorcigány lettem, de négy év után már fárasztó volt, hogy nincs saját helyem. Két hónapja vettünk ki egy berlini albérletet a barátnőmmel, itt el tudnám képzelni a családalapítást is. Berlin a legélhetőbb európai város, alig drágább Budapestnél. A magyarok számára mégis kevésbé vonzó, mert a német irány – nagyon konceptuális, és összeolvad benne színház és tánc – idegen, és talán kissé merev a kreatív, fizikális magyar táncosoknak. Sokszor elfog a honvágy, ilyenkor elkezdem felhívni a családomat és a barátaimat. Szívesen dolgoznék otthon is, de tudom, ha pályáznék, semmit nem kapnék, mert nem vagyok benne a körben, akiket finanszíroznak. Fiatal alkotóként Magyarországon küzdelmes az élet, ezzel szemben amikor külföldön vagyok, határtalanságot érzek.”

 

Újgenerációs utazók

Takács László – aki két évig a SEAD hallgatója volt – a Duda Éva Társulatban táncolt, amikor megtalálta a felkérés, hogy csatlakozzon a Zagreb Dance Companyhoz, akik épp férfi táncost kerestek. „Változó időszakban kerültem Zágrábba, majd több hónapig Belgrádban is dolgoztam. A balkáni közeg nagyon nem befogadó, nekem mégis sikerült beilleszkednem. Van egy mediterrán mentalitás is, némely koreográfus a másfél órás bemelegítés után harminc perces ebédszünetet ad. A fiatalok ott is a lehetőségek hiánya miatt hagyják el Zágrábot, mert csak egy hivatásos kortárs társulat van, ahová az utóbbi két évben nem is vettek fel újgenerációs táncosokat. A képzés most fellendülőben van, és sok az új projekt is, mivel Zágrábban nagy a fesztivál- és utcaperformansz-élet. Gyakran visszahívnak még, szívesen is megyek, de már nem táncosként dolgozom a Companyval, inkább workshopokat tartok.”

Varga Csaba 2009-ben került a SEAD végzős évfolyamába, ahol még nyilvánvalóbbá vált számára, hogy járni szeretné a világot. „2010 nyarán egy ex-SEAD-esekből verbuvált kollektíva tagjaként Brüsszelben dolgoztam másfél hónapot, amiért fizetést nem kaptunk, a cél inkább az volt, hogy a kortárs tánc fővárosában alkossunk, előadjunk, kapcsolatokat teremtsünk. Belgiumban és szomszédos országaiban ez idő alatt rengeteg privát és nyitott felvételi volt, és a második próbatáncon sikerült elszegődni a francia Kubilai Khan Investigationhez Juhász Péterrel. A touloni társulattal két és félévet turnéztunk Európában és Ázsiában, aztán a genti Les Ballets C de la B egyik táncosa, Kaori Ito új projektjébe kaptunk felkérést. Utána megint Brüsszelben dolgozhattam Anton Lachky, ott élő szlovák koreográfussal, legutóbb pedig a lausanne-i Compagnie Lingával. Szabadúszóként csak projektekre szerződtem, és mindig Budapestre jövök haza, nem is szeretnék ezen változtatni. Szeretek itthon élni, itt a családom és a legtöbb barátom. Ha élnék is külföldön, talán Dél-Franciaországban vagy Spanyolországban tudnám elképzelni, de nem sokáig. Utóbbi most amúgy is képben van, a következő évadban öt hónapig dolgozom majd Barcelonában.”

Szintén a SEAD nyitott kapukat Juhász Péter előtt: „Az első évemet tapostam a Budapest Kortárstánc Főiskolán 2008-ban, amikor egy külföldi tanár órájából inspirálódva kiutaztam felvételizni a SEAD-re. Két évet töltöttem ösztöndíjjal Salzburgban, ahol mindenki nagyon nyitott volt, és persze mozgásmániás. Reggeltől estig bent voltunk a suliban, mert ha nem az iskolai kötelezettségeknek tettünk eleget, saját kreációkon dolgoztunk. Az első profi munkalehetőségem az első év elvégzése után adódott Roberto Olivan spanyol koreográfussal. Utána egy rövid kreáció erejéig csatlakoztam Hámor Józsefhez és Maday Tímeához Budapesten, majd a francia Kubilai Khan társulat után dolgoztam Eléonore Valère-Lachkyval, a Les Ballets C de la B-vel, Mészáros Mátéval, valamint a Charleroi Danses-szal Thierry de Mey darabjában. Most Emanuel Gat múlt évben készített darabjába kell beugranom, aminek betanulása épp a napokban zajlik, ezt követi egy új kreáció a montpellier-i táncfesztiválra, és jövő tavasszal egy újabb. Még pár évig külföldön dolgozom szabadúszóként, ez után minden időmet az Ács Adriennel és Mikó Dáviddal 2013-ban alapított Sub.lab Kollektívának szeretném szentelni, akikkel az idén ötödik alkalommal szervezzük az IDW Budapest Nemzetközi Táncfesztivált. Új generáció van feljövőben Magyarországon, amiben hatalmas potenciál rejlik, és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ezek az emberek térhez és lehetőségekhez fognak jutni, viszont ehhez sokat kell még gürcölni.”

 

Kiegyenlítődés

„A sorozatos külföldi meghívásaim eredménye az volt, hogy a sok itthoni visszautasítás ellenére a negatív énkép helyett pozitív alakult ki bennem” – meséli Batarita, akinek pályája Fehér Ferenccel egy időben indult, de a 2000-es évek elején butoh által inspirált munkáit itthon még nem lehetett hová tenni. „Külföldön fantasztikus lehetőségeim voltak, először hosszabb időt Franciaországban, majd a DanceWEB ösztöndíjasaként Bécsben töltöttem. Japánban az évente egy művésznek adott Ucsida-ösztöndíjat, Bangkokban meghívást a thai király születésnapján való fellépésre, Koreában koreográfusi munkákra való felkérést kaptam. Európához képest Ázsia óriási ugrás volt, alkotóként teljesen kinyíltam, ami erőt és önbizalmat adott. Japánban nem csak butoh-táncosként, hanem kortárs koreográfusként, Koreában pedig színészként és táncvígjátékok alkotójaként is számon tartanak. Kínába azért hívtak meg, mert mesteremhez, Ko Murobushihoz hasonlóan filozófiát is írok és tanítok. Egyes nációk segítik, a magyarok inkább megfojtják egymást. Sokáig emiatt éreztem, hogy nem kell ide visszajönnöm. De miközben a világot jártam, arra is ráébredtem, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, és mély érzésű emberekként mindannyian pozitív dolgokat is tudunk generálni. Most többet vagyok itthon, de Koreában és Japánban is van egy-egy családom, akikhez bármikor hazamehetek. Jelenleg kistelepülésekre viszem el Sárvirág című szólómat, és utána beszélgetek a »szűz« nézőkkel. Felléptem már focipályán és kertben is, 100 forintos belépőért. Azt gondoltam: annyit dolgoztam már külföldön, miért nem a saját országomban adom át a tapasztalatomat az embereknek? Nem véletlenül születtem ide. Ahol nincs pénz, ott misszióként kell ezt felfognom, mert hiszek benne, hogy az életben kiegyenlítődik az adok-kapok.”

Hód Adrienn, a Hodworks alapító-koreográfusa egyre kevésbé tudja elképzelni, hogy külföldön felépítsen egy új életet. „Néha úgy érzem, van ennél jobb, menni kell, néha pedig úgy, hogy ez így jó. Utazunk is, látunk is, benne vagyunk a körforgásban, vannak minőségi munkák, és emberek, akikkel lehet dolgozni. Meghatározó külföldi élményem volt a csereprogram New York-i művészekkel, ahová a Műhely Alapítvány segítségével jutottam el, és a Hodworks alakulásakor az öthónapos berlini rezidenciánk a Tanzfabrikban. Többször bekerültünk az Aerowaves programba, ezen keresztül kaptam meghívást a mainzi Stadttheater kortárs társulatához egy duett koreografálására. Tavaly dolgoztam a szlovéniai ENKNAP társulattal, most épp a brémai kortárstánc-együttessel egyeztetek egy workshopról. Az alkalmazott koreográfusi munka azért erős keretek közé van szorítva, számomra pedig művészi oldalról fontos a teljes szabadság. Az alkotásban is az őszinte, nyílt, gyermeki minőséget keresem, amikor együtt nem tudjuk, mit kell csinálni. Ez megtörténhet bárhol, a szikra nem külső feltételek függvénye. De az itthoni piac annyira pici, hogy a külföldi rezidenciák, előadások nélkül a pesti művészélet már nagyon szűk lenne.”

 

[1] Salamon Eszter táncos, koreográfus 1991-ben hagyta el Magyarországot, tíz évet Franciaországban, tíz évet Németországban élt, most független alkotóként dolgozik nemzetközi társulatával.

[2] Nagy József „Szkipe” vajdasági születésű táncos, koreográfus, képzőművész. 1980-ban ment Párizsba, ahol 1987-ben megalapította társulatát. 1995-től 2016-ig vezette Orléans-ban Franciaország nemzeti koreográfiai központjainak egyikét, 2012–2017 között a Trafó igazgatója.

[3] A Műhely Alapítvány 1993-ban jött létre a magyar kortárs előadó-művészet (kiemelten a tánc) támogatására és fejlesztésére. A produkciós és promóciós segítség mellett szakmai workshopokat is szervez.

[4] Salzburg Experimental Academy of Dance (SEAD), 1993-ben Salzburgban alapított kortárstánc-iskola, 2001 óta ad felsőfokú diplomát. Közel 30 országból tanul itt évi 100 diák a négyéves alapképzésben, illetve az egy-egy éves táncos (Bodhi Project) és koreográfus (I.C.E.) posztgraduális képzésben.

[5] Performing Arts and Research Studios (P.A.R.T.S.), 1995 óta működő brüsszeli kortárstánc-főiskola, tanterve az iskolát igazgató koreográfus, Anne Teresa de Keersmaeker (a tanítványoknak „Teréz anyu”) alkotói gyakorlatán alapul. Évfolyamonként 50, 18–23 éves hallgatót vesznek fel a jelenleg 3 évente induló, angol nyelven folyó 3 éves alapképzésre (Training Cycle), amit plusz 2 év mozgáskutatási gyakorlat (Research Studios) követhet.

[6] L. az előző lábjegyzetben.

[7] Az L1 Független Művészek Egyesülete 1998-ban alapított, kezdetben főleg független magyar táncművészeket, ma már vizuális művészeket, zeneszerzőket, kulturális menedzsereket stb. tömörítő egyesület, művészeti vezetője Ladjánszki Márta táncos-koreográfus. Céljuk a kortárs tánc népszerűsítése, produkciók létrejöttének elősegítése. Rezidensprogramjukban évente 5-6 fiatal művésznek biztosítanak bemutatkozási lehetőségeket és szakmai mentorálást.

[8] Aerowaves: 1996 óta működő (2014 óta az Európai Bizottság Creative Europe programja által támogatott) nemzetközi kortárstánc-network. A 34 országot képviselő 40 partnerszervezet (köztük a Műhely Alapítvány) kurátorai minden ősszel nyílt pályázaton választják ki a közel 500 jelentkező közül azt a húsz fiatal koreográfust, aki munkájával bemutatkozhat a tavaszi SpringForward fesztiválon, amelyet legközelebb 2018-ban, Szófiában rendeznek meg. Magyarországról bekerült már ide többek között a Hodworks Pirkad és A halandóság feltételei, valamint tavaly a Timothy and the Things Anyádék rajtam keresnek című előadása.

[9] L. 5. lábjegyzet.

Facebook Comments