Vajon hány évet kell megélnünk ahhoz, hogy gondolatainkba erősen befészkelje magát az idő múlásának a gondolata? Hogy elkezdjünk azon tűnődni, hogy a számunkra megadatott időt milyen tevékenységgel, hol szeretnénk eltölteni, milyen térben, milyen világban? Olyanban, ahol az élettől szagosra izzadja magát az ember, vagy a test mozgását nem igénylő (a hús-vér testet sem igénylő) steril cyber-valóságban? Kovács Gerzson Péter legújabb táncelőadása és Simkó Beatrix közelgő premierjének online doku-beharangozója más-más módon persze, de az emberről, a korról beszél, tér és idő függvényében.

Tranzdanz: LOST. Fotó: Dusa Gábor

Kovács Gerzson Péter a sötét tónusú, karcos, groteszk, a jelenkorral hetykén polemizáló darabok koreográfusa, akinek néptáncosi gyökerei alapjaiban határozzák meg a színpadon megjelenő mozgásvilágot, még akkor is (pontosabban azzal együtt), hogy ő maga tudatosan a dekonstrukcióra törekszik, s a végeredmény minden ízében kortárs. Kovács Gerzson Péter figyelemre méltó alkotó, érdeme, hogy képes egészen mai nyelven beszéltetni a magyar néptáncot arról a jelenről, melyben benne vagyunk. Persze, hasznos a skanzen is, és szép az autentikus néptánc, de ma egészen más testek mozognak a színpadon, mint 10-15 éve, hogy még korábbi időkről ne is beszéljünk. Az életük más, a gondolataik mások, és nyilván a céljaik is, az elképzelésük arról, hogy mit szeretnének megmutatni a színpadon. KGP jól érzékeli a testek változó/alakuló tudatát, de emlékezetét is. Az elmúlt két évtizedben a gyakran szerepeltetett táncművészek mellé mindig hívott új arcokat, akik további árnyalatokkal gazdagították a központi téma irányába gravitáló munkákat. Ez a központi téma pedig az ember, ahogy a világát éli, ahogy alakítja, tönkre teszi, elszenvedi.

Tranzdanz: LOST. Fotó: Dusa Gábor

A Tranzdanz legújabb bemutatója, a LOST, még ha címével ellentétben nem is tér le egészen az ismert csapásról, mindenesetre más tempóban, más kedéllyel halad végig rajta. A darabhoz írt rejtélyes ismertető alapvetően a teret nevezi meg az „eltűnés” dimenziójaként, ám ez a dimenzió valójában az idő. Mintha a táncosok, Tókos Attila, Csuzi Márton és Ivanov Gábor – a rendező szándéka szerint – a nyomát vesztették volna az eredeti darabnak (és saját ép, emberi mivoltuknak), s hirtelen egy újba csöppentek volna. Furcsa, groteszk, torz alakokként lötyögnek, csoszognak a színre, máskor meg számítógéppel animált figuráknak tűnnek, fölidézve bennem azoknak az emberformájú robotoknak a táncát, melyet önborzongató célzattal bárki megnézhet az interneten. Ez az előttünk álló perspektíva, az emberi test degenerációjának a képe, vagy KGP már a robotikával számol? (Ha így fejlődik a robotika, pár évtized múlva kiknek tapsolunk a színpadon…?) Később persze ráismerünk a tipikus KGP-s kortárs-néptáncos kartartásokra, az ikonikus „könyöklésekre”. Tókos Attila, ahogy mindig, most is hetykén, legényesen, és bizonyos világmegvető szabadsággal járja táncát, Ivanov Gábor a fiatalság kíváncsi lazaságával (s ami különös: szájmaszkban), Csuzi Márton pedig – társaihoz mérten legalábbis mindenképp – bizonyos távolságtartó kimértséggel, olykor (megkockáztatom a szót) eleganciával. Ám ezek a jól ismert elemek különös időtlenségben egzisztálnak az egyébként karakterükben igencsak különböző táncosok testén. Azok, amiknek eddig is láttuk őket (darabjaira szedett és újrarakott, stilizált néptáncelemek), és mégsem azok. Ezt az időtlenedést fokozza a darab körkörös szerkesztése, a visszatérő elemek ritmusa (zene, világítás, mozgások). Mintha egy körpálya mentén mozognánk, egy körpálya mentén, ahol adott ponton mindig ugyanazon dolog mellett haladunk el, ugyanaz fogad minket, a mi viszonyulásunk azonban változik. Egyszerre áll és jár az idő. Csak az emberek botladoznak, ha közben robotokká nem válnak…

A LOST behúzza a nézőt, de a monotonitás, mellyel a rendező-koreográfus, mint kifejezőeszközzel él, nehézzé is teszi a koncentrációt, még ha a Kovács Jeromos szerkesztette zene dinamikailag élteti is darabot. A LOST esetében is azt érzem, mint számos más táncelőadásnál, hogy az atmoszférát kinyírja a rögzítettség, az online-adás. Vagy érdemes lenne az anyagot filmes szemmel végiggondolni.

Simkó Beatrix: A kredenc a pincében maradt – „elő-adás”. Állókép: Ofner Gergely

Az Elő-adás nemcsak remek beharangozója Simkó Beatrix hamarosan (?) a Trafóban bemutatásra kerülő színpadi produkciójának, mely A kredenc a pincében maradt címet viseli, de mint önálló dokumentumfilm is megállja a helyét. A filmben megszólalnak A kredenc… szereplői (Krámer György, Kasza Polett, Kiss Eszter, Takács Katalin, Váth Máté) és alkotói, jeleneteket láthatunk a (tánc)előadásból, illetve egy fiktív tévé show-ból, s beleleshetünk egy online beszélgetésbe is, melyben Simkó Beatrix két szakértőt, Bircsák Esztert és Dr. Semsei Imrét kérdezi a darab témája kapcsán, mely nem más, mint a generációk közti különbség, az egymás megértésének lehetősége, és az öregedés. Miközben remek és tanulságos, jellemábrázoló erővel bíró mondatok hangzanak el a mindenkori megszólalók szájából, miközben arról hallunk, ki hogyan vélekedik a generációs problémákról, ki hogyan látja az időseket (s persze a fiatalokat), nagyszerűen kirajzolódnak egyéb különbségek, ellentétek is. Például a színész és a táncos munkamódszerét illetően. A színész belebeszéli magát a próbába. A táncos bemelegít. A színész sokszor elpróbál egy jelenetet, de aztán elérkezik az a pont, amikor megunja, nem akarja túljátszani, pihen. A táncos milliószor elpróbálja ugyanazt, az izmaiba „égeti” a mozdulatot. A színésznek ott a súgólyuk, ha segítség kell, a táncos számára azonban nem áll rendelkezésre „mozgólyuk”.

Simkó Beatrix: A kredenc a pincében maradt – „elő-adás”. Fotó: Dömölky Dániel

Többször visszatér két táncoló pár képe: a fiatalok képviseletében Kasza Polett és Váth Máté, az idősebbeket Krámer György és Kiss Eszter reprezentálja. Szembeötlően különbözőek ezek a páros táncok, egészen eltérő érzések, megélések mentén szerveződnek, de mindegyiket emberek táncolják, emberien, miközben Dr. Semsei Imre mondata sokáig visszhangzik a fejemben. Arról beszél ugyanis, hogy manapság az ember számára elérhető a 120 évnyi élet. Hogy 120 év a cél. „Ha szerencséje van az embernek, akkor bölcs lesz” – mondja derűsen. Ezen a ponton akaratlanul is összekapcsolódik KGP és Simkó Beatrix darabja, és az online előadásokra kényszerűségből rákapó néző, ha sok ideje van, hagyja, hogy beszédbe elegyedjenek egymással. A jelen-jövő táncát Kovács Gerzson Péter táncosai fény-tábortűz körüli diszkózással/lötyögéssel kezdik, s a fénykörök, megsokszorozott formában, többször visszatérnek, kijelölve a táncolók pontos helyét a színpadon. A rituális hangvétel a LOST-nak is sajátja, de a korábbi munkákhoz képest a rítus itt inkább már csak testbe táplált kisülése a múltnak, ily módon pesszimista, vagy legalábbis elnézően lemondó üzenetet hordoz. Simkó Beatrix ezzel szemben nem hosszanti irányban járja az időalagutat. Bár az ifjak kontra idősek felvetés szükségszerűen tartalmazza a múlt és jövő szembenállását (s így az időben való előre tekintés aspektusát), a vizsgálódás nála mégis inkább keresztmetszet jelleget ölt, és mivel az eltérő életkorok közt a kapcsolatot, a párbeszéd lehetőségét keresi, A kredenc… ilyesformán pozitív kicsengésű.

Túlságosan adja magát az életkorból adódó következtetés, mely szerint az előbbi egy idősebb, utóbbi egy fiatal alkotó munkája, hát érthető, ha amaz borúsabb, emez derűsebb színekben látja a világot, így hát kár lenne ezzel zárni. Helyette zárjon egynéhány mondat – Kovács Gerzson Péter ajánlása szerint – Murakamitól (részlet a Norvég erdő című regényből): „Hol is vagyok most? De nem tudtam, hol vagyok. Fogalmam sem volt. Hol ez a hely egyáltalán? Nem láttam mást, csak a semmibe igyekvő emberek tömegét.”

Mi? Tranzdanz: LOST
Hol? Nemzeti Táncszínház Online
Kik? Táncosok: Csuzi Márton, Ivanov Gábor, Tókos Attila. Zene: Kovács Jeromos. Koreográfus, látványtervező: Kovács Gerzson Péter.

Mi? Simkó Beatrix: A kredenc a pincében maradt („elő-adás”)
Hol? Trafó, e-Néző #12
Kik? Szereplők: Krámer György, Kasza Polett, Kiss Eszter, Takács Katalin, Váth Máté. Rendező-koreográfus: Simkó Beatrix. Szöveg: Vinnai András. Látvány, fény: Dömölky Dániel. Operatőr: Dömölky Dániel, Ofner Gergely. Zene: Gryllus Ábris. Jelmez: Kasza Emese.