Nyaranta színházat csinálni meteorológiai szempontból mindig kockázatos. A zsámbéki hőskorból is emlékezhetünk szélfútta, esőáztatta produkciókra s fogvacogtató hidegre is. Az utóbbi időben a színházi bázis nagy hangárja azonban bármely produkciót kész fogadni. Ami megnyugvást jelenthet alkotónak, nézőnek egyaránt, ám mintha a józan kockáztató kedvet is mérsékelné valamelyest. A Szent­ivánéji álom előadásáról tudni lehetett, hogy eredetileg több helyszínre készült, melyek közt a nézőket buszok szállították volna. Ám a zord időjárástól megriadván végül mégis a nagy hangárban játszotta el a három társulat művészeiből és jó néhány szabadúszóból alakult alkalmi csoport az előadást.

Fábián Gábor, Ollé Erik, Illyés Ákos, Keresztes Tamás, Jordán Adél, Tenki Réka, Gera Marina, Szandtner Anna és Fridrik Noémi a Szentivánéji álomban – Koncz Zsuzsa felvétele

Ami nem(csak) azért sajnálatos, mert a befogadói pozíció változásai­val eljátszó formát és az „utazásos színház” atmoszféráját így elveszítettük, hanem azért, mert az elő-adás érezhetően jelenetről jelenetre készült. Ide, oda, amoda helyezett mozaikdarabként látunk etűdöket, s a mi dolgunk, hogyan ragasztjuk össze (összeragasztjuk-e egyáltalán) a darabokat. Ez az eleve a széttöredezettség érzetét keltő forma megkönnyítené, s vélhetően kevésbé tenné nyilvánvalóvá az egyes mozaikdarabkák, vagyis jelenetek közti minőségi különbségeket. Mert ha Bodó Viktor rendezését egészként szemléljük, szükségképpen egyenetlennek látjuk. A rendezői és a színészi kreativitás az egyik etűdben erősebben, a másikban halványabban érvényesül. Van cselekményszál, melyről alig jut valami az alkotók eszébe, s van, ahol igazi sziporkák hosszú sora örvendeztet bennünket. S az egyes szálakon belül is látunk telitalálatnak érződő és kevésbé érdekes etűdöket.
A legsikerültebbek a mesteremberek jelenetei. Ez aligha véletlen; ha a Szentivánéji álom előadása nem egy előre alaposan átgondolt rendezői koncepció, hanem közös gondolkodás, improvizáció alapján jön létre, csaknem bizonyos, hogy ez lesz a produkció legizgalmasabb, legeredetibb rétege. Elsősorban nem is azért, mert ez a szál a mű fő humorforrása, hanem mert ezen ke­resztül lehet igazán személyesen, humorban tréfát nem ismerve beszélni a színházról, a színészetről, az általuk megélt érzelmekről. S persze mód nyílik kikacsintásra, kiszólásra, jelen idejű szatirikus fogalmazásra is. A zsámbéki előadásban Pyramus és Thisbe történetét azért játsszák egyszerű szakik, mert ott, fent (bizony, a szálak Hiller Istvánig vezetnek) az ünnepséghez rendelt színpad kivitelezéséhez, úgy mellesleg, még e kötelmet is hozzácsapják. Mivel tisztes összeget ajánlanak, Pistiék (a mesterembereket játszók saját keresztnevükön szólítják egymást) nem mondanak nemet. A társulatot megerősítik egy rátarti, hiú s pályája zenitjén bizonyosan túljutott „profival”, s nekivágnak a feladatnak. A próbák során el- és felszabadul minden rejtett vagy kevésbé rejtett indulat és érzelem: a Thisbét játszó homoszexuális fiú valóban beleszeret „sztárszínész” partnerébe; az egyik munkás pompás díszletet akar konstruálni, hogy majd saját építkezéséhez felhasználja; a rendező és egyik alkalmi színésze közt kiéleződnek a vallási, ideológiai viták; a súlyosan beszédhibás postástól ugyan elveszik szerepét, de súgóként alkalmazzák. A próbák jelenetei mulatságosak, ügyesen variálják a dilettantizmushoz, illetve a társadalmi feszültségekhez köthető sablonokat, régi poénokat új fénytörésben láttatnak, s számos eredeti geggel élnek. A produkció pedig, melyben Pyramus és Thisbe története megelevenedik, nemcsak önfeledt bohóckodás; a tündéri varázsütésre a játszókat mintha igazi szellem és mély érzelem hatná át, s a játék finoman, minden didaxistól mentesen kezd szólni a színház erejéről, az általa megjelenített érzelmek őszinteségéről és szépségéről. A transzcendentális varázslat ötlete persze éppúgy nem új, ahogyan a férfi-kappanhang helyett varázsütésre megszólaló szép szoprán sem az, de itt és most kifejezetten hatásos, erőteljes. Ami természetesen jórészt a színészek érdeme. Illyés Ákos, Juhász István, Szabó Zol­­tán, Tóth Simon Ferenc változatos, egyéni karaktereket dolgoznak ki, mindegyiküknek megvannak az emlékezetes percei a játék során, és stabil hátteret jelentenek a jelenetek főszereplői számára. Dankó István sajátos humorral formálja az önjelölt rendező mun­kás­ön­tu­dat­ból, simlis harácsolásból, lelkesedésből és dilettantizmusból összegyúrt figuráját. Hajduk Károly szép komolysággal alakítja a társába szerelmes ifjút, aki valósággal Thisbévé lényegül az előadásban. Keresztes Tamás felszabadultan, elsöprő lendülettel, de fegyelmezetten komédiázik a pénzért minden gagyit elvállaló, de magára adni próbáló, társai előtt a sztárt játszó, lecsúszott színész szerepében, aki az előadásban aztán szinte maga sem tudja, mi történik vele.

Kuthy Patrícia, Fábián Gábor, Hajduk Károly és Szabó Emília – Koncz Zsuzsa felvétele

A Theseus-Hippolyta- Obe­­ron-Titánia-szálon inkább a részletek, az egyes játékötletek az érdekesek. A zene, a hol egzotikusnak, hol komikusnak ható közös ének és mozgás, vagy a Juhász István alakította váltott fiú, akit Oberon csak indiai csicskának titulál, sem igen rejti véka alá véleményét a Tündérkirályról és a Tündérkirálynéról. Nem érte folyik Oberon és Titánia ütközete; hiúságtól és féltékenységtől fűtött, presztízsszempontok vezérelte hatalmi háborúskodás ez, akárcsak Theseus és Hippolyta kapcsolata. A különbség legfeljebb annyi, hogy nő és férfi vetélkedését a városban a nyers erőszak, míg az erdőben a túlfűtött szexualitás jellemzi. Mindkettőhöz sok sablont köt a játék: az „athéni színben” láthatunk vérbe fojtott tüntetést, előre megírt uralkodói beszédet, kikényszerített csókot. Az utóbbiban pedig szándékoltan elvesztik légiességüket a tündérek: az enyhén ittas, cezaromániás playboyra hajazó Oberon és az alsóneműben, bundában vonagló Titánia nyersnek, közönségesnek érződik. Az, hogy miért játssza Oberont és Theseust ugyanaz a színész (Fábián Gábor), míg Titániát és Hippolytát különböző színésznő (Szabó Emília, illetve Jordán Adél), a játékból nem-igen derül ki. Mindenesetre valamennyien korrektül kitöltik a karakterek körvonalait – többre nemigen van lehetőségük.

Még kevesebb ötlet jut a szerelmesek jeleneteibe. Ezek jelentősen rövidülnek is; a szerelmi civakodások, a Puck fondorkodásaiból és tévedéseiből adódó párcserék néhány percbe, sőt másodpercbe sűrűsödnek. Ami azért kár, mert amit mégis eljátszanak a történésekből, az távolról sem érdektelen. Első jelenetükben a keménnyé tett, maira hangszerelt összeütközést hitelesíti a színészi játék. Ami kevés megmarad a kergetőzésből, az részint friss, ironikus humort mutat (Demetrius már meztelenre vetkezve, Helénával való szeretkezésük előtt mondja el azokat a sorokat – inkább a nézőknek címezve -, melyek szerint nem szereti, és soha nem is fogja szeretni a lányt), részint finoman poétikus. Amikor a lányok megduplázódnak, s az ifjak körül már két Hermia és két Heléna kering, az eredeti, izgalmas értelmezéssel kecsegtet – ám az ötlet (és így a szerelmesek története) e ponton abbamarad. Így persze Kob­lics­ka Lőte (Hermia) és Fridrik Noémi (Heléna) játéka sem tud sokkal jobban kibontakozni, mint az alakmásaikként feltűnő Tenki Rékáé és Gera Marináé. Az ifjak alakítói pedig leginkább arra ügyelnek, hogy egymástól élesen eltérő karaktereket teremtsenek: Ollé Erik Demet­rius­ként könnyed, laza és cinikus, míg Czukor Balázs Lysanderjéről nem könnyű eldönteni, hogy súlyos világfájdalmat hordoz-e magában, vagy csak folyamatosan tudatmódosító szerek hatása alatt áll.

Az előadást ezúttal is Puck epilógusa zárja, ám az eseményeket végig kortársi, ironikus módon kommentáló Robin pajtás alakítója, Szandtner Anna egyszerűen nem tesz pontot a játék végére: új és új mondatokat, szóvicceket, halandzsákat illeszt a monológhoz, majd végképp személyes hangnemre váltva a jövő heti zsámbéki elő-adásról kezd beszélni. Jelképes gesztus ez: a Bodó Viktor rendezte Szentivánéji álom egészének végéről is hiányzik a pont. Részben szán­dékosan, hiszen a rendezőtől egyébként szokatlanul hagyományos eszközökkel élő, a feldolgozott mű vázát érintetlenül hagyó elő­adás nem is akar más lenni, mint közös munkából álló etűdök egymásutánja. Ám kicsit talán akaratlanul is, hiszen az objektív okok miatt elvetett forma gazdagíthatta volna a bemutatót. De ha látszanak is az alkotói kreativitás határai, valódi, elszánt színházcsinálás, kedv körvonalai mutatkoznak, méltánylandó részeredményekkel, néhány nehezen felejthető, igazi színházi élményt nyújtó jelenettel.

William Shakespeare: Szentivánéji álom
(Zsámbéki Színházi Bázis – Szputnyik Hajózási Társaság – nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház)

Fordító: Nádasdy Ádám. Dra­ma­­turg: Turai Tamás. Operatőr: Pá­los Ger­gely. Zene: Keresztes Ta­más, Keresz­tes Gábor. Asszisz­tens: Fe­­ke­te Ágnes. Díszlet-rendező: Bodó Viktor.

Szereplők: Czukor Balázs, Dan­kó István, Fábián Gábor, Frid­rik Noémi, Gera Marina, Hajduk Ká­roly, Illyés Ákos, Jordán Adél, Juhász István, Keresztes Ta­más, Koblicska Lőte, Kuthy Patrícia, Moskovits Krisztina, Ollé Erik, Szabó Emília, Szabó Zoltán, Szandtner Anna, Tenki Réka, Tóth Simon Ferenc.