Faluhelyi Krisztián: „Hogy Erdély hová tartozik”
Az átiratban és az előadásban nem elég a szegény román népnek, hogy politikusai olyanok, amilyenek, életét egyéb problémák is nehezítik.
Választások közeledvén, úgy tűnik, találóbb darabbal nem is kezdhette volna az évadot a Pécsi Nemzeti Színház, mint Caragiale vígjátékával. Az elveszett levél egy megyeszékhelyi választás pontos anatómiáját rajzolja meg. S ha a néző némi célzatosságot vélne felfedezni a darabban, alaposan téved, amint erre rögtön a műsorfüzet is felhívja a figyelmét: „Ion Luca Caragiale Az elveszett levél című darabja abban a magyar néző számára úgyszólván ismeretlen helyzetben játszódik, amikor piszlicsáré magánügyek határozzák meg egy város, egy ország sorsát, és földhözragadt, személyes, helyi érdekek, illetve olimposzi magasból érkező párthatározatok irányítják a helyi kisközösségek életét.”
Caragiale vígjátékának helyszíne tehát egy hegyvidéki megyeszékhely valahol a Kárpátokban, Erdélyben, valamikor a XIX. század végén. A város választásokra készülődik, amikor Catavencu, a Kárpátok Üvöltésének főszerkesztője gátlástalanul megzsarolja Zaharia Trachanachét, a Választási Bizottság (és számos egyéb szerv) elnökét és Zoét, a feleségét egy birtokába jutott szerelmes levéllel, melyet nem más, mint Zaharia öccse, Stefan, mellesleg a rendőrkapitány, írt Zoénak.
Herczeg Adrienn, Ottlik Ádám, Szabó Vera, Zayzon Zsolt, Vidákovics Szláven, Kovács Zsolt, Rozs Tamás és Marcz Fruzsina Tóth László felvétele
Catavencu képviselővé akarja választatni magát, amihez a Választási Bizottság jelölése szükséges – ellenkező esetben leközli a levelet. A Központi Választási Bizottság Bukarestből azonban egy másik személyt támogat.
Az átiratban és az előadásban nem elég a szegény román népnek, hogy politikusai olyanok, amilyenek, életét egyéb problémák is nehezítik. Itt vannak például rögtön a cigányok, akik úton-útfélen belegázolnak a tisztes román nép becsületébe: még arra is képesek, hogy kétezer éves nemzeti lobogóikat lelopkodják a házfalakról, és átcsempésszék a Monarchiába, ahol aztán a magyarok elégetik őket. Vagy itt vannak a női nem egyes példányai, akik mindenáron politikai karrierre vágynak. A Caragia-lénál még Tache keresztnévre hallgató helyi ügyvédet, Farfuridit, aki harmadikként szintén a képviselőségre pályázik, Mohácsinál Mirelának hívják, így őt már nemcsak a támogatottság hiánya, de immár női mivolta is alaposan hátráltatja a megmérettetésben.
Az alapszituáció tehát ugyanaz, mint Caragialénál, a panelek azonban mások: Mohácsi változata egy olyan világban játszódik, ahol a fekvő emberbe csak úgy reflexből rúgnak bele, ahol a cigányt csak úgy mechanikusan, zsigerből verik (mert hát ők is emberek), ahol egy fél disznóval bárki lekenyerezhető, de ahol azért elismerik, hogy vannak rendes buzik is. A politika eszmei-ideológiai frontvonalai tökéletesen kaotikusak és kitapinthatatlanok, a magánérdekek viszont annál szembetűnőbben nyilvánulnak meg. Egyetértés nincs, a közös nevezőt legfeljebb a kirekesztés és az ellenségkép-konstruálás, a kisszerűség, a szűklátókörűség és az elmaradottság jelenti. S bár mindenkiben másként konkretizálódik még az ellenségkép is, az Erdélyt sirató ének alatt azért mégiscsak egyszerre dobban minden román honfiszív. Egy népi gyökerű dal? Egy Kárpátia-átirat? Az eredete, úgy tűnik, mára már kibogozhatatlan.
Az előadás egyik legüdítőbb színfoltja a gróf és a grófné alakja, Caragiale részeges polgárának megkettőzése, akiknek – minden mámoruk mellett – józan arisztokratikus pillantása azt is lehetővé teszi, hogy kissé felülről, élesebb kritikával, némi cinizmussal, de mindazonáltal továbbra is humorral szemléljük e világot.
Az előadás sajátos humora persze átszűrődik minden egyes mondaton-félmondaton. Mohácsiék mindig is kedvelték a nyelvi játékokat, a legkülönfélébb célzásokat, utalásokat és idézeteket, a logikailag ellentmondásos vagy éppen tautologikus szókapcsolatokat, a hiányos és töredékes mondatokat. Nincs ez másként most sem, de ezúttal mintha különösen előtérbe kerülnének a fragmentumok – egyfajta jelbeszédszerűséget kölcsönözve ezzel számos jelenetnek. A politika és a nyilvános szereplés itt Közép-Kelet-Európában mindig is előszeretettel kerülte az egyértelmű kifejezéseket, sokkal inkább előnyben részesítve a kódolt beszéd biztosította homályban való tapogatózást és a zavarosban való halászást. Ugyanezt az ambivalenciát hangsúlyozza a színészi játék és a mozgás, illetve a tér használata is – nemcsak Farfuridi és Bránzovenescu színre lépéseiben, de Stefan, Zaharia, Zoé és Pristanda „összközrendőr” jeleneteiben is. Az élénk gesztusok, a figyelemfelkeltő mozdulatok és a határozottnak látszó fellépések ugyanúgy többértelműek vagy éppen semmitmondóak, mint a verbális megnyilvánulások tanácstalan fragmentumai.
Persze ahol a politikai élet fordulatai nap nap után újabb meglepetéssel rukkolnak elő, ott talán szükség is lehet erre. A fogdából idővel előkerül a Központi Választási Bizottság jelöltje is, akit, cigánynak nézvén, azért sittelt le a túlbuzgó szerv, mert vadonatúj, tehát nyilvánvalóan lopott öltönyben korzózott a főtéren. (Nekünk, magyar nézőknek egyébként különösen jelentős a személye, amennyiben végre akad egy szemtanú, aki hitelt érdemlően be tud számolni Petőfi haláláról – ’49-ben ugyanis ő maga üldözte és vágta le a segesvári csata után –, illetve későbbi csodás szibériai felbukkanásáról is.)
Kovács Zsolt és Pilinczes József középen Tóth László felvétele
Zoé és Stefan hangsúlyos újra egymásra találása, ami Caragialénál teljességgel hiányzik, a néző meglepetésére már-már melodrámai véget sejtet, ám az előadást végül mégiscsak a román nép felemelkedésének víziója zárja: az Osztrák–Magyar Monarchia koporsójába még mindenki ver egy-egy szöget. E jelenet mintha egy-egy mondatnyi jutalomjáték is lenne a színészeknek, melyben megmutathatják önmagukat, s egy kicsit kikacsinthatnak szerepük mögül. Itt kell megemlítenünk, hogy szinte lehetetlen lenne bárkit kiemelni közülük, olyannyira koncentrált és fantasztikus összhangban van mindannyiuk játéka a darab egésze folyamán.
Végül aztán megremegnek a múlt egykor patinásnak tűnő, mára azonban rogyadozó emlékei: a klasszikus oszlopfők, az omladozó házfalak és a befalazott ablakok, melyek mind ez idáig a történet kulisszáiként szolgáltak, most a magasba emelkednek, a tér kitágul, a jövő léghajója pedig aláereszkedik, de mint ahogy az az előzményekből már sejthető, nem mindenki fog rá felférni, ez csak kevesek kiváltsága lehet.
Utóirat: Egy elveszett-megtalált műsorfüzet maradéka: „Mindent meg fogunk tenni azért, hogy ezt az egzotikumot valahogyan érthetővé tegyük, közelebb hozzuk a hazai közönség számára.”
Az elveszett levél – elveszett vígjáték két részben
(Pécsi Nemzeti Színház)
Ion Luca Caragiale után és Rusznyák Aladár elveszett nyersfordítása alapján írta Mohácsi István, no meg Mohácsi János. Zene: Kovács Márton. Díszlet: Fodor Viola. Jelmez: Remete Kriszta. Súgó: Juhász Piroska. Asszisztens: Markó Rita, Kiss Hédi. Rendező: Mohácsi János.
Elveszett szereposztás: Kovács Zsolt, Herczeg Adrienn, Pál András, Urbán Tibor, Zayzon Zsolt, Szabó Vera, Ottlik Ádám, Pilinczes József, Märcz Fruzsina, Vidákovics Szláven, Lipics Zsolt, Tóth András Ernő.
Elveszett polgárok, elveszett nagyközönség, elveszett választók: Schum László, Czéh Dániel, Farkas Szabina, Víg Diána, Juhász Gerda, Dargó Gergely, Lőrincz Adrienn, Nagy Dóra, Inhof Kornél, Katona Zoltán, Háber László.
Elveszett zenekar: Kovács Márton, Rozs Tamás, Károly Zoltán, Barkóczi László, Bakró-Nagy György, Harteinstein Dániel.
