A dokumentarista színház az ezredforduló után a dokumentumokról az előadókra helyezte a hangsúlyt. Az élő test a létezés egyetlen bizonyítéka.

NEGYEDIK HÍRNÖK És a holtak lelke?
ELSŐ HÍRNÖK És az élők holt lelke?¹

2005 májusában fülhallgatóval a fülemben hallgattam egy fiatal indiai férfi hangját, aki Kalkuttából hívott fel, hogy idegenvezetőm legyen a berlini utcákon, hogy egy bizonyos szempontból – Németország és India második világháborús kapcsolatát vizsgálva – mutassa meg nekem a várost, az akkor még számomra is ismeretlen várost, méghozzá úgy, hogy első magányos sétám romokon és holttesteken át vezessen, és hogy a talpam alatt szunnyadó, láthatatlan múlt ugyan csak a képzeletemben legyen valósággá, de az legyen. Az is lett: „bensővé” tudtam tenni – vagyis emlékezni tudtam rá, a német „sich erinnern” (emlékezni) szó szerint ezt jelenti: „bensővé tenni”; németül emlékezhettem arra is, ami sosem történt meg velem – pusztán azáltal, hogy amit hallottam, azt elhittem ennek az indiai fiatalembernek, ott, a vonal másik végén, akiről nem tudhattam, hogy valóban Indiából telefonál-e, valóban Islamnak hívják-e, egyszóval, hogy az-e, akinek mondja magát, és hogy amit mond, igaz-e, a tények, dátumok stimmelnek-e, a kreuzbergi házfalra kiragasztott, fénymásolt fényképen tényleg az ő nagyapját látom-e, hogy létezett-e ez a múlt valaha is, pontosabban az a bizonyos, általa előadott múlt? Akkor, ott, 2005 májusában nem gondolkodtam azon, hogy a szcenárió, amit nézek-hallok-megélek a Rimini Protokoll Call Cutta című előadásában, dokumentarista színház-e. Számomra játék volt és fikció, akkor is, ha valódi történelmi romok között gyalogoltam, és valóság volt, mert elhittem.

HARMADIK HÍRNÖK A történelem csak hangolja a hangszereit folyton, játszani azonban már csak ritkán van alkalma. Ma viszont ilyen nap van. Mi vagyunk a hangszerei. Most igazat szólunk. Össze vagyunk hangolódva a történelemmel. Minden kijelentésünk jól cseng és egybehangzik.
NEGYEDIK HÍRNÖK Nem igaz. Soha nem szólunk igazat, nem is figyel ránk senki. Okosabban tesszük így utólag, ha csak nézzük a történelmet, ahogy megtörténik. Ha békén hagyjuk. Még okosabb, ha nem is nézzük, mert a végén még kővé mereszt a pillantása.
MÁSODIK HÍRNÖK Legjobb volna bevonszolni a történelmet egy jó meleg szobába, és ott általános örömujjongás közepette felolvasztani. Soha vissza nem térő alkalom ez a történelem számára. Mert lehet, hogy a történelem visszatér még, de ez az alkalom soha.
MIND Miután szétosztották a fegyvereket, 15 személy elhagyta a kastélyt.

Elfriede Jelinek Rohonc című drámájában történelem és legenda összeér: mi van akkor, ha nincsen holttest? Ha nincsenek csontok, nyomok, bizonyítékok? Ha nincsen faktum, dokumentum, amire támaszkodhatnánk? Létrehozhatunk-e dokumentarista színházat dokumentumok nélkül? Emlékezhetünk-e arra, amiről nincsenek emlékeink? Bensővé tehetjük-e a múltat, ezt a fikciót, amely a narratíva szintjén mindig is fikció marad, hiszen ahány ház, annyi (át)értelmezés? Kiáshatjuk-e az elveszett csontokat, csupán azáltal, hogy beszélünk róluk?

Amikor Ödön von Horváth 1930 augusztusában úgy dönt, hogy alig néhány héttel Elly Maldaque, regensburgi tanítónő halála után interjúkat készít a nő hozzátartozóival, kommunista párttársaival, hogy felfejtse és megírja a politikai okokból kirúgott, majd elmegyógyintézetbe zárt, végül ugyanott homályos körülmények között elhunyt tanítónő történetét, elsősorban a két és fél hét alatt elpusztított ember, a tragédia „gyors lefolyása” érdekli. Hogy darabja megírásához dokumentarista módszereket használ, természetes, hiszen témáját a legközelebbi közelmúlt valóságából vette. Mégis, hogy az idegösszeroppanást kapott Elly Maldaque üldözési mániától szenvedett-e, vagy nemzetiszocialista spiclik kínozták-e halálra, már sosem derül ki. Az egyetlen tény a vasárnap délután meghalt nő teste.

Az átírt, újraírt, eltemetett, elhallgatott, elhazudott múltra bizalmatlanul tekintünk vissza. Ha közelebbről megnézzük a tényeket, a fényképeket, a történelem szemtanúit, látjuk, hogy milyen könnyedén, milyen szemtelenül meghamisíthatók, szemérmetlenül kiszolgáltatottak. Fotókkal, írásos dokumentumokkal igazolni a múltunkat már-már nevetséges, de hát nem is csoda, mikor jelenünk is felháborítóan megbízhatatlanná vált. Profilunk pofozgatása, lájkokkal etetése-itatása, virtuális közösségi eseményekben fürösztése közben az „itt és most” is csak fikció, életünk narratívája merő káprázat, melyet a kézzel fogható valóságból igen gyorsan ki lehet törölni: elég, ha a merevlemez tönkremegy, vagy ha a felhőket működtető szervereket, ahol életünk apró-cseprő nyomait tároljuk, meghekkelik, és paff, tragikusan gyorsan lefolyik mindenünk a virtuális kloákába, visszaszivattyúzhatatlanul.

De ha nem hivatkozhatunk dokumentumokra, sem holttestekre, akkor mi marad?

A Hate Radio című előadás

A dokumentarista színház az ezredforduló után a dokumentumokról az előadókra helyezte a hangsúlyt. Az élő test a létezés egyetlen bizonyítéka. A Rimini Protokoll előadásaiban úgynevezett szakértők lépnek fel, akik „saját magukat” játsszák, „önmagukként” szerepelnek, például mint hajdani katonák, háborús veteránok a Wallensteinban, vagy nyugalmazott, hajdani tanárok, szívsebészek, banktisztviselők a Rimini más előadásaiban. A She She Pop produkcióiban az alkotók „önmagukként” – apjaik lányaiként – állnak a színpadon a Lear királyra hivatkozó Testamentumban. Milo Rau Hate Radio című előadásában, a ruandai népirtásról szóló re-enactmentben a helyszín a gyilkolásra buzdító propagandát sugárzó rádióstúdió hiteles másolata, a szereplők pedig maguk a pokolból kimenekült túlélők vagy a meggyilkoltak leszármazottai; főként ez utóbbi körülmény teszi az „újrajátszott” eseményeket valóban hitelessé. A színpadon látható hajdani ruandaiak „önmaguk”: a hozzájuk tapadó múltjuk által hitelesek. Amit látunk, fikció – nem is lehet más. Száz nap két órába sűrítve. Alámerülés a gyűlölet extázisába egészen az apátiáig. Hiszen a valóban átélt szenvedés ábrázolhatatlan. És mégis: az előadás hitelességéhez éppennyire hozzátartozik a színészi játék hitele. A történetben személyesen érintett színész a saját történetét adja elő. Érintettsége kézzel fogható. A valóságban hajdani áldozat a jelen fikcióban gyilkos.

Marthaler frissen bemutatott Halleluja (Egy rezervátum) című darabja a dokumentarista színháztól kölcsönzi témáját és a megformálás egyes eszközeit. A Volksbühne színpadán egy hatalmas, felfordított, hiányos végtagú dinoszaurusz, egy jegyárusító bódé, alumínium-kordonok. Anna Viebrock díszletének elemeit az elhagyott (és turista-látványossággá vált) treptowi vidámparkból „másolja”. A szereplők a park állandó lakói, látogatók, dolgozók. Mindannyian elvágyódnak egy másik világba, a Karl May teremtette Vadnyugatra, Old Shatterhandek és Winnetou-k közé. A színlapon – a Rimini Protokoll módszerét idézve – a szereplők „hajdaniként” szerepelnek. De Marthaler csak játszik a „hajdanisággal”, számára nem bizonyíték, nem az ember hiteles identitását hivatott jelezni, hanem egy újabb színházi lehetőség, hogy a gondolatot abszurd módon kiforgassa, és az ember hajdani élete mellékes legyen, ne a múltja által legyen, hanem „csak úgy” legyen. Előadásában a vidámpark nem kordokumentum, hanem metafizikai valóság, a tér maga a tehetetlen és élettelen, mégis pillanatról-pillanatra pusztuló világ, mint a Woyzeck meséjében a fölfordított, lyukas fazék. A „Hajdani country-énekesnő” a country-énektudása által hiteles énekesnő, a „Hajdani francia” a franciasága által hitelesen francia, a „Fekete Mamba hajdani menedzsere”, a „Hajdani vidámparkbérlet-tulajdonos”, a „Pénztár hajdani dolgozója” pedig színészetük által hiteles előadók. Ebben az előadásban nem a megidézett múlt, nem az emlékezés, nem a múlt „létének” bizonyítása a cél, hanem a jelen mulandóságának megélése. Az „itt és most”, a jelen pillanat, a jelen valóságban élő ember az egyetlen valóság. Létezésünk egyetlen hiteles bizonyítéka a jelenben megélt pillanat.

A Nyomtatott nagybetű című előadás

Ha írásos és hangzó dokumentumokra, szemtanúk vallomásaira hagyatkozik, mint a műfaj egyik letéteményese, Peter Weiss drámája, a Vizsgálat; ha akták rengetegéből próbálja a múltat rekonstruálni és a megtörtént tragédiából általános érvényű emberi sorsdrámát alkotni, mint Gianina Carbunariu Nyomtatott nagybetűje; ha felolvasó színház és kortárs látlelet a Norvégiába települt magyarok blogjaiból, a velük készült skype-interjúkból, mint Simányi Zsuzsanna, Kelemen Kristóf és Boronkay Soma Norvég álom című előadása a Stúdió „K” színészeivel a Trafóban; ha improvizált, saját szövegekkel fordítja újra Ibsent, mint a Dollár Papa Gyermekei előadása, a Gyermek; ha elmossa a színészi-alkotói identitás határait, mint Kárpáti Péter és Schilling Árpád előadásai; ha újságcikkekből, interjúkból kiinduló improvizációkból teremti újra a tanítványait molesztáló tanár történetét, mint Pass Andrea munkája, a Más nem történt; ha verbatim módszerrel, szóról-szóra mondatja el a cigánygyilkosságok szemtanúinak vallomásait, mint a Panodrama Szóról-szóra című előadása; ha lejegyzett interjúk szövegét adja a színészek szájába, mint a Polgár Csaba rendezte A hét szamuráj – dokumentarista drámáról, dokumentarista színházról beszélhetünk. A különbözőségek ellenére az áhított cél közös. A dokumentarista eszközöket használó színház – vagy korszerű kifejezéssel élve – „újrealista”² színház autenticitást keres, ahogy (többnyire) minden színház és minden művészet. Az „újrealista” színház nem a valóságot akarja másolni, mint a realizmus, de nem is veszik el a posztmodern önreflexió és önirónia végtelen körében. Az „újrealista” színház témájában, eszközeiben, anyagában a valóságra hagyatkozik, mert érvényes akar lenni, azt akarja, hogy közünk legyen hozzá, hogy egyszeri életünket reflektáltan, öntudatosan éljük, hogy cselekvő állampolgárokként vegyünk részt társadalmi kérdésekben, hogy felismerjük, hol élünk és kik vagyunk. Hiszen minden élet így kezdődik.

Az újságárusoknál és egyes színházakban kapható március számunkban a VALÓSÁG van FÓKUSZBAN. A témában megjelent cikkeink:

Forgách András: A szabászolló
Bass László „Az igazi valóság az kinn van az utcán”
Szociopoly, Mentőcsónak Egység
Pass Andrea „Mi nekem a valóság?”
Rimini Protokoll: ABCD
Szerkesztette, fordította és a bevezetőt írta: Boronkay Soma
Néder Panni: Kihívásról kihívásra
Nature Theater of Oklahoma: Life and Times
Adorjáni Panna: Dokumentumok a kis román valóságról
Temps d’Images Fesztivál, Kolozsvár
Csáki Judit: Oly korban élt
Gyarmati Fanni Naplója / FILC Fischer Iván Lakásszínháza
Karuczka Zoltán: Féligazságok
KB35, Inárcs: Suha

1 Elfriede Jelinek: Rohonc (Halasi Zoltán fordítása)

2 Bernd Stegemann: Lob des Realismus.(A realizmus dicsérete.) Theater der Zeit, 201