Erős kontrasztot képez, ahogy a két különböző rendező ugyanannak a szerzőnek a talán kissé giccs-gyanús szövegeihez nyúl.

Rossz érzés leírni, de az igazság az, hogy a tegnapi nap legizgalmasabb programpontja a Zsótér Sándor Macska a forró bádogtetőn-rendezéséről szóló beszélgetés volt. Még akkor is, ha kifejezetten kínosan zajlott. Eleinte úgy tűnt, csak Veiszer Alinda és a rendező nem találják a közös hangot, beszélnek el egymás mellett, aztán ahogy egyre többen szóltak hozzá, egyre inkább kikristályosodott a kép: nemtetszés és értetlenség uralja a hangulatot. A legtöbb szó talán az előadás magyarításokat és tükörfordításokat alkalmazó nyelvhasználatáról esett, de mintha a kérdezők közül senki nem lett volna tisztában azzal, hogy ez nem egyedi megoldás, nem csak ebben az alkotásban fordul elő (l. még: Mindent a kertbe). Pedig ez a tudás az értelmezést is befolyásolhatja. A szakmai megbeszélésen ezekkel a nyelvjátékokkal kapcsolatban, gúnyos megfogalmazásban még a Google Translate használata is felmerült. Én azonban azt gondolom, magas szintű esztétikai teljesítmény az, hogy az előadás alkotói megtalálták ezekben az otromba – ám mindennapi nyelvhasználatunkban egyre inkább terjedő – fordításokban az irodalmi nyersanyagot. Nehéz elképzelni annál pontosabb vagy tömörebb megfogalmazást, mint amikor Margaret (Trokán Nóra) azt mondja: „Csináljunk szerelmet!”. Hiszen a nő és férje, Brick (Szemenyei János) viszonyában ez a tőmondat egyszerre több – egymással akár ellentmondó – jelentésréteget nyit meg, miközben tűpontosan írja le kettejük kapcsolatát.

A beszélgetés után az jutott eszembe, amikor Esterházy Péter az Esterházy-kalauzban elmeséli Marianna D. Birnbaumnak, hogyan kereste fel Bohumil Hrabalt Prágában, hogy megmutassa neki a Hrabal könyvét. Az Aranytigrisben találkoztak, és az akkor már öreg és magába forduló író egész addig barátságtalanul viselkedett vele, amíg meg nem mutatta az Úr és Hrabal kétnyelvű párbeszédét, mert akkor már látta, hogy ez az ember valamit tényleg tud a nyelvről. Jelentés, forma, hangzóság és idegen hangzás egyvelegének tudatos használata bizonyította a legendás író számára, hogy igazi kollégával találkozott.

Pécsi Nemzeti Színház – A vágy villamosa

Hogy poros-e Tennessee? Ezzel a kérdéssel indította a beszélgetést Veiszer Alinda, Zsótér Sándor pedig a válaszában kitért arra, hogy a magyar színházigazgatók gyakran veszik elő. Ezt igazolja az is, hogy szerda este is szerepelt egy Tennessee-rendezés a versenyprogramban; Rázga Miklós alkalmazta színpadra A vágy villamosát a Pécsi Nemzeti Színházban. Erős kontrasztot képez, ahogy a két különböző rendező ugyanannak a szerzőnek a talán kissé giccs-gyanús szövegeihez nyúl. Az egyik szembenéz a benne rejlő pátosszal, pont ezért képes kihámozni az embereket a felszíni rétegek alól. A másik viszont komolyan veszi azt is, amit nem kellene, hangsúlyozza, hogy a villamos neve Vágy. Miközben semmilyen más módon nem jelez semmit az egyes karakterekről, mint ami a szövegből kiderül. Realista díszletben (Bagossy Levente) realista játékmódot alkalmaz. Az is csak a legvégén derül ki, hogy élőzene festette alá a jeleneteket, pedig a zenekar jelenlétével kiküszöbölhetőek lennének a megoldatlan színváltások, amelyek során a közönség másodpercekig a sötétségbe bámul.

A színházból kifelé jövet elgondolkozom: vajon akkor is meghívták volna ezt az előadást, ha a POSZT nem pécsi rendezvény? Vajon mennyire befolyásolhatja a döntéseket az udvariasság? Hogyan vonnak mérleget a válogatók? Van előadás a Nemzetiből, az Örkényből, a Vígből, a Katonából, a Radnótiból, van független. Akkor már úgy illik, hogy legyen pécsi is?

Poszt-it, 1. rész: június 10. péntek
Poszt-it, 2. rész: június 11. szombat
Poszt-it, 3. rész: június 12. vasárnap
Poszt-it, 4. rész: június 13. hétfő
Poszt-it 5. rész: június 14. kedd