A Kisvárdai Fesztivál természetesen ma is a határon túli magyar színházak fesztiválja, akárhogy is nevezik.

Egy sűrű és forró hét után, már némi időtávlatból is úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy a szakmai zsűri tagjaként végignézhettem az idei teljes kisvárdai mezőnyt. Értek meglepetések, pro és kontra, csalódások és örömteli rácsodálkozások, ám a jó ideje kialakult véleményem nem változott: a határon túl felnőtt, megizmosodott egy olyan, színvonalas művészszínházi szcéna, amely a kortárs magyar nyelvű színjátszás élvonalába tartozik. Hosszú évek óta figyelemmel kísérve e terület folyamatait, látható, hogy egy-egy formátumos alkotó, rendező, színházvezető köré csoportosulva olyan erős társulatok jöttek létre határon túl, elsősorban Erdélyben (és persze a Vajdaságban is), amelyek az együttes munkában, a társulati létben találják meg a művészi alkotás igazi terepét, módszerét, fórumát.

A nyugalom. Fotó: Rab Zoltán

A 2016. június 18. és 25. között megtartott fesztiválon tizennégy romániai, nyolc magyarországi, öt szerbiai, két szlovákiai és egy kárpátaljai előadás szerepelt. A versenyprogramban tizenkét produkciót láthattunk.

Az idei programot Balogh Tibor dramaturg, kritikus válogatta. S akkor mindjárt tenni kell egy rövid kitérőt: az utóbbi években egyre többször szerepeltek magyarországi előadások is a határon túli fesztiválon. Ennek nyilván jól körvonalazható financiális okai is lehettek – a jegyárbevételt egyetlen fesztivál sem nélkülözheti –, mégis azt gondolom, hogy a fesztiválprogram ilyetén feldúsítása nem használ a bő egyhetes kisvárdai fesztivál karakterének. Szerencsés esetben persze a mindenkori válogató találhat olyan népszerű, szórakoztató karakterű határon túli előadást is, amellyel kielégítheti a helyi, az ide zarándokló tágabb régióbeli s részben szakmai közönség igényeit is. Ilyen volt például az elmúlt években az újvidéki Csárdáskirálynő, a kassaiak Portugálja, amely méltán aratott tomboló közönségsikert a Várszínház hatszáz fős nézőtere előtt. Ugyanakkor az idei programban több olyan előadás is teret kapott, amely szakmai nívójával nem emelte a fesztivál fényét Természetesen minden válogatás tükröz egy fajta ízlést s egy fajta szakmai koncepciót is. Elmondható ez az idei válogatásról is. S akkor még nem beszéltünk az egyeztetési vagy technikai kompromisszumokról, körülményekről, amelyek néha meghatározóak lehetnek.

Úrhatnám polgár. Fotó: Barabás Zsolt.

Az idei – úgy gondolom – a végletek fesztiválja volt Kisvárdán. A tizenkét versenyelőadás között egyaránt megtalálható volt jó néhány kiugróan tehetséges, innovatív produkció éppúgy, mint szakmailag erősen közepes vagy kifejezetten gyenge. A versenyprogram zászlóshajójának ezúttal a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása bizonyult, amely méltán nyerte el a legtöbb díjat. A Bartis Attila Nyugalom című regényéből s Anyám, Kleopátra című drámájából készült előadást Radu Afrim – a román színházi szcéna különleges tehetségű fenegyereke – rendezte, alkalmazta színre, az előadás látványvilágát Adrian Damian tervezte. A román alkotók s a vásárhelyi társulat gyümölcsözően munkálkodtak együtt. De ugyanilyen érintkezési pontok figyelhetők meg a fesztivál másik, remekbe szabott előadása esetén is, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Úrhatnám polgárát a fiatal orosz rendező, Sardar Tagirovsky vitte színre, aki a tavalyi POSZT-on robbant be a szakmai mezőnybe robusztus Meggyeskert-előadásával. Tanúi lehettünk ismét, hogy kultúrák, nemzetek, művészeti törekvések és társulatok találkozásából kivételes minőségű előadások jöhetnek létre. S láthattuk azt is, hogy számos tehetséges alkotó feltűnik más-más társulatok produkciójában is, kölcsönösen megtermékenyítve egymás munkáját s vélhetőleg szemléletét is. Példa rá egy fiatal marosvásárhelyi csapat, az András Lóránt Társulat, amely Fade-out című „fizikai színházi kísérletében” a táncnak, a mozgásnak, a zenének s a színjátszásnak olyan páratlan szimbiózisát hozta létre, amely igazi meglepetésként hatott. S tették mindezt – mint a szakmai beszélgetésen kiderült – jórészt lelkesedésből, önerőből, financiális háttér nélkül. Rendező-koreográfusuk, Györfi Csaba más jeles produkciókban is feltűnt (például Az eset című nagyváradi előadásban). Bezsán Noémi pedig, aki a Fade-out-ban színész-táncosként nyűgözte le a publikumot, a sepsiszentgyörgyi Úrhatnám polgárban koreográfusként s színészként is közreműködött.

Fade-out.

A Fade-out nem szerepelt a fesztivál versenyprogramjában, a szakmai zsűri mégis fontosnak tartotta díjazni kreatív és innovatív teljesítményüket. Ugyancsak a meglepetések kategóriájába tartozott a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház közös produkciójaként jegyzett Piaf-marche/Piaf-menet című előadás, amelyben Mezei Kinga játékostársaival, Mészáros Gáborral, Kőrösi Istvánnal és a zongorista Varga Ivánnal megidézte Edith Piaf szellemét s karakterét. Mezei Kinga csodálatos énekével, színészi érzékenységével, lendületével s rendezői eleganciájával a fesztivál egyik emlékezetes előadását hozta létre. Mondhatni, igencsak nehéz körülmények között. Az előadás éjjel fél tizenkettőkor kezdődött a Rákóczi Stúdió színielőadásokra alig-alig alkalmas terében, iszonyú hőségben.

Az eset. Fotó: Dudás Levente

Ha a fesztivál élmezőnyét akarnánk számba venni, tulajdonképpen nyugodtan leírhatnánk a szakmai zsűri díjaival. Kiemelkedett a mezőnyből a marosvásárhelyi Fade-out, a nagyváradi Szigligeti Színház Az eset című produkciója, amelyet ugyancsak Sardar Tagirovsky rendezett, aztán a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Úrhatnám polgára, s végezetül a vásárhelyiek A nyugalom című s összesen hét díjjal is jutalmazott előadása. S akkor nem mehetünk el szó nélkül a fesztivál díszelőadása mellett sem, amelyet Tompa Gábor rendezett a bukaresti Nottara Színházban. Ionesco Az új bérlő című darabja Tompa rendezésében szikáran, kreatívan s igencsak kortársi hangszerelésben szólaltatott meg egy abszurd drámát, felmutatva a kolozsvári rendező-direktor stílusvilágának, eszközrendszerének s színpadi gondolkodásának különleges formáit. Tompa rendezése megmutatta, hogy az egyébként az időbe ágyazódott abszurd klasszikusok is kortársivá tehetők, ha erős rendezői koncepció s markáns társulat kezébe kerülnek.

Piaf-marche / Piaf-menet

A csalódásokat hosszan lehetne sorolni, számomra Székely Csaba A homokszörny című, kíváncsian várt új darabja jelentette az egyiket, amelyet ősbemutatóként hirdettek meg. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház előadása üresen volt bombasztikus, látványos, külsődleges hatáselemeivel maradt sok helyütt bosszantóan sekélyes. Ugyancsak a legsikerületlenebbb produkciók sorába tartozott a melodramatikus és modoros Őszi szonáta, amely több színház koprodukciójaként jött létre.

A szakmai zsűriben viszonylag könnyen és fájdalommentesen jutottunk konszenzusra, alapkérdésekben ugyanis szinte majdnem minden előadás kapcsán egyetértettünk.

Az új bérlő. Fotó: Jakab Lóránt

S akkor essék még néhány szó a technikai körülményekről, amelyek persze legalább annyira tartalmiak is. Kisvárdán immár a huszonnyolcadik határon túli fesztivált rendezték meg, s a színházi alkotóknak még mindig azzal kellett szembesülniük, hogy a technikai körülmények, a játszóhelyek sokszor alkalmatlanok egy-egy előadás befogadására, vagy csak súlyos tartalmi kompromisszumok vállalásával játszható el egy-egy produkció. Azt gondolom, hogy mindez méltatlan a nemes céllal létrejött fesztivál hagyományaihoz, jelentőségéhez. A mindenkori kulturális politikának, a magyarországi s a határon túli színházi szakmának rég össze kellett volna már fogni, s az ideológiai, világnézeti és egyéb szembenállásokat félretéve kilobbizni a megfelelő feltételeket. Mindehhez még a 2000-es évek első évtizedéből rendelkezésre áll egy kiváló, multifunkcionális színházterv, amely megvalósulása esetén méltó feltételeket teremthetne a fesztiválnak Kisvárdán. Biztosan nem kerülne nagyon sokba. Mindenképpen kevesebbe, mint a soros kisvárdai infrastrukturális nagy projektek, köztük a stadion.