A pályázatok lényeges többségéből a mai társadalmi igényekre reagáló, ténylegesen XXI. századi magyar színház képei rajzolódnak ki.

Az Újszínház 2017. február 1-jétől betöltendő igazgatói posztjára tizenketten pályáztak, ami példa nélküli, amióta túlnyomórészt politikai kinevezettek kerülnek a magyar színházak élére. Ebből a tizenkettőből heten tették közzé pályázatukat.

A pályázatok lényeges többségéből a mai társadalmi igényekre reagáló, ténylegesen XXI. századi magyar színház képei rajzolódnak ki. Mintha az aspiránsok fantáziáját felszabadította volna az esélytelenség tudata, és egy olyan színházat képzeltek volna el, amilyet tényleg szeretnének – kompromisszumok és a minimális kockázatvállalásra hajlandó fenntartó íratlan szempontjainak való megfelelés kényszere nélkül. A pályázatok egyébként a kiírás azon különös feltételének is megfelelnek, miszerint a leendő vezető feladata a klasszikus és kortárs magyar drámák bemutatása, sőt tulajdonképpen nem is megszorításként, hanem nagyszerű lehetőségként, elrugaszkodási pontként értelmezik a kitételt. A kiírás egyébként csak most szólt így, 2011-ben még a magyar és a világirodalom drámáiról volt szó benne, aminek megfelelően a pozíciót akkor először elnyerő Dörner György is felsorolt világirodalmi műveket a pályázatában. Később, vagyis az ő igazgatása alatt vált az Újszínház fő „profiljává” a csak magyar dráma. Így joggal feltételezhetjük, hogy a fenntartó egyenesen Dörner György meglevő színházára szabta az idei kiírást.

Hozzá kell tenni, hogy talán csak a jelen Magyarországán szokatlan az ideális színházat felrajzoló ötletek ilyen burjánzása: a pályázók voltaképpen úgy írták meg az anyagaikat, mintha egy olyan világban élnének, amelyben akár meg is kaphatnák a pozíciót. És még csak azt sem lehet mondani, hogy a képzeletük annyira túlhabzott, hogy az irracionalitás talajára tévedtek volna; jómagam ugyan nem tudnám szakmai szemmel elemezni a pályázatok gazdasági tervezetét, de abban objektíve biztos vagyok, hogy nem lett volna nagyobb őrültség mondjuk Hudi László és a k2 csapatának adni az Újszínházat, mint Dörner Györgynek.

A pályázatok természetesen nagyon különbözőek, mégis van bennük néhány közös vonás. Különböző mértékben, de kitágítják, olykor szét is feszítik a jelenlegi struktúrát, általában többet akarnak, mint egy szokványos kőszínházat. A beadványokból úgy tűnik, hogy a jövő színháza egyre demokratikusabb, egyre nyitottabb az egyenrangú partnerként – olykor alkotótársként – kezelt közönség igényeire. Sokkal inkább olyan helyszínként lehet rá tekintetni, ahol a műfaji határokat áthágva találkozások és párbeszédek jönnek létre egy egyre kevésbé – a szó bársonyfüggönyös értelmében – „színházias” térben.

Az alábbiakban igyekszünk bemutatni a pályázatokat: próbáltunk olyan szempontokat keresni, amelyekre mindegyik pályázat reflektál. A módszer és adott esetben az odaillő idézet kiválasztása persze kissé önkényes, és a kép korántsem teljes, de az így létrejött táblázat segítségével az olvasó reményeink szerint össze tudja hasonlítani a pályázatok színházvízióit, gondolkodásmódját, hiszen gyakran már a megfogalmazásmód is sokatmondó. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Can Togay és Suba János írása csak részlegesen vált elérhetővé, és mivel koncepciójuk radikálisan új, a szempontok nehezen értelmezhetőek az ő esetükben. Dörner György pedig főleg az elmúlt négy év történéseinek bemutatására koncentrál, így az ő pályázata esetében is eleve kevesebb anyagból böngészhettünk.)

Pályázatok tehát vannak. Már csak színházak kellenek.

A táblázat PDF-formátumban letölthető INNEN.