Mi, ipszilonosok elfogadtuk; az utánunk következő Z generáció pedig már abba a világba született, ahol az érzéseinket arckifejezésünk és szavaink helyett emotikonok és giffek fejezik ki, ahol a mindennapjainkat – mit és mennyit eszünk, milyen úton jutunk el a munkahelyünkre, vagy hogyan futunk le öt kilométert – mobilalkalmazások irányítják.

A Trafó által második alkalommal megrendezett NEXT Fesztiválon ismét az Y generáció kapott főszerepet. Bár a két évvel ezelőtti programhoz hasonlóan a fesztivál első felében látható produkciók (Molnár Csaba–Marcio Canabarro: Téli utazás, GroundFloor Group: Parental Ctrl, Vadas Zsófia Tamara–Gryllus Ábris: Krund Ni Ovel, vass imre: játék a peremvidéken) is az elszigeteltség, a hiány és a széttöredezett kommunikáció témáját járják körül, formájukra pedig az etűdszerűség a jellemző, akad egy hatalmas különbség. Míg a 2015-ös NEXT-en nézőként aktív vagy passzív módon, de résztvevőjévé és együttműködőjévé válhattam a produkcióknak, addig az előbb említett alkotások a fesztivál beharangozójában megfogalmazott céllal ellentétben sem bekapcsolni, sem összekapcsolni nem tudtak az Y generációs társaimmal – a kérdés, vajon mi lehet ennek az oka.

Fájó igazságnak – és ma már sajnos közhelynek – számít a NEXT programfüzetének állítása, miszerint párhuzamos valóságokban élünk: mi, ipszilonosok elfogadtuk; az utánunk következő Z generáció pedig már abba a világba született, ahol az érzéseinket arckifejezésünk és szavaink helyett emotikonok és giffek fejezik ki, ahol a mindennapjainkat – mit és mennyit eszünk, milyen úton jutunk el a munkahelyünkre, vagy hogyan futunk le öt kilométert – mobilalkalmazások irányítják.

Vadas Zsófia Tamara–Gryllus Ábris: Krund Ni Ovel. Fotó: Albert Kinga

Vadas Zsófia Tamara táncos és Gryllus Ábris média designer, zenész azt a kérdést feszegeti a Krund ni Ovel című performanszban, hogy ebben az Y nemzedék számára új, kiüresedett helyzetben mi lehet a rítus meglévő és érvényes formája, mi által lehet megtapasztalni a vágyott transzállapotot. Az alkotók a popikon Beyoncé Drunk in Love című számát helyezik dekonstrukció alá, a dalt atomjaira bontják és zakatoló elektronikus zenévé alakítják, a sláger címének anagrammájaként pedig megalkotják a Krund ni Ovel jelenséget. Az est kezdetén kis papirusztekercset kapunk a kezünkbe, melyen az alkotók verse egyfajta útmutatóként szolgál a performansz értelmezéséhez. A gond ott kezdődik, hogy magamtól, a performansz ismertetőszövegének elolvasása nélkül soha nem jöttem volna rá, hogy amit látok, azt Beyoncé slágerének dekonstrukciós folyamatával kellene azonosítanom. Nem is teszem, mert úgy érzem, hogy a Drunk in Love című szám kontextusa nélkül is tisztán megfogalmazható az alapszituáció, az ürességet csillogással elleplező party-helyzet: rózsaszín és kék koktélokat kevernek ki, melyek egy pillanat alatt színtelenednek el, leleplezve a fényűzéssel álcázott hiányt; a hatalmas konfetti-ágyúból pedig a Trafó stúdiójának alacsony belmagassága miatt rögtön a földre hullik a csillámpapír. Ironikus, ahogy az alkotópáros ezt a két másodpercig sem tartó népszerűséget és pompát jelképező csillogást hosszan megtapsolja. Izgalmas a Krund ni Ovel felütése, azonban a folytatás már koránt sem az: a zene taktusára Vadas Zsófia Tamara elkezdi rázni a haját; a teret darabokra szedő stroboszkópnak és a látást elhomályosító füstgépnek köszönhetően arcának körvonalai elmosódnak, és szinte teljesen felolvadnak a térben. Frontális nézői pozíciómból irigykedve nézem az önkívületi állapotot megélő táncost és sajnálom, hogy a performansz végén nem a közönséggel, hanem alkotópárjával néz farkasszemet. Buliba voltunk hivatalosak, pezsgőspoharat kaptunk, de részvétel helyett csak megfigyelhettünk; a Krund ni Ovel során a nézők számára nem születik találkozás, nem kapják meg a választ az alapkérdésre, a rítus továbbra is hiányzik.

Parental Ctrl

A GroundFloor Group Parental Ctrl című előadása az Y generáció és szüleik közti kommunikációs problémát tárgyalja: három tinédzser lány jelenik meg a színpadon, akik előadnak egy keresztény gyerekdalt (Brian M. Howard: The Butterfly Song), melyben megköszönik Istennek, hogy bármennyire is kecsegtető lett volna, végül nem énekesmadárnak vagy pillangónak teremtette őket, hanem azoknak, akik. Ez a dal csendül fel újra az előadás végén, aláhúzva még egyszer – akkor már sokadszorra – az alapproblémát, a megértés hiányát, azt, hogy a keresztény elveket valló szülők nem fogadják el olyannak a gyerekeiket, amilyennek Isten teremtette őket. A két nemzedék közti távolságot áthidalhatatlannak ábrázolja a rendező: míg a fiatalok szelfizésen, vlogoláson és green box-os videók gyártásán keresztül fejezik ki érzéseiket és gondolataikat, addig az apák papírra vetik kérdéseiket és aggodalmaikat. A gond nem csupán a kommunikációs médiumok eltérő formáinak használatában rejlik, hanem abban is, hogy a két nemzedék nyelve nem egyezik: mikor a lányok telefonon beszélnek anyáikkal, nem lehet érteni a szavaikat. Az előadás lassú építkezése hamar vontatottá válik, az anya-lánya beszélgetések csendjéből hiányzik a kínosság, a frusztráltság, az elviselhetetlenség érzése, egymás testének a felfedezéséből pedig az újdonság élménye, a játékos kíváncsiság. A videós vallomások elnyújtott, ugyanakkor izgalmas, néma pillanatait teljesen megtöri és felülírja az előadás fő témájának a szavakba öltése, hogy az apák nem értik meg a lányaikat. Az előadás elején úgy tűnik, mintha Sinkó Ferenc nem akarna történetet mesélni, mégis megteszi: a videóban elhangzó töredékes vallomások végül egy egésszé állnak össze az apákká átváltozott lányok zsebeiből előkerülő levelek, illetve a fiatalok dalban előadott válaszai által. Üvölt a zene, vakít a stroboszkóp, fojtogat a füst, azonban még a házasság előtti maszturbációról szóló dal sem elég meghökkentő és erős, hogy átélhetővé váljon a két generáció közti meg nem értettség torokszorító érzése, illetve hogy újabb kérdések merüljenek fel a témával kapcsolatban.

Vass Imre: Játék a peremvidéken. Fotó: Csányi Krisztina

Vass Imre játék a peremvidéken című projektjét, melyet az alkotó a műsorfüzetben felsorolt műfajmegjelölések – idegenvezetés, előadás és performansz – helyett inkább „izé”-nek nevezett, jómagam találkozásnak hívnám, mely során a performer a Trafó tereiben bandukolva megosztja az összegyűlt társasággal a gondolatait. E találkozásban nem csupán a személyes hangvétel, hanem a résztvevők közötti kapcsolat megteremtésének a lehetősége is benne lakozott, azonban legnagyobb sajnálatomra nem került felszínre. A találkozás egyoldalú maradt, ötfős társaságunk felé egyszer sem érkezett kérdés az alkotó felől, csupán a figyelmünkre volt szüksége Vass Imrének, aki a középpont nélküli struktúra, a hierarchiamentes rendszer és a narratívát maga mögött hagyó gondolkozás lehetőségét vizsgálta képletesen a Trafó tereiben, a nagyszínpad mögötti rejtekfolyosókon bóklászva. Monológja során folyamatosan visszautalt találkozásunk központi témájára, arra, hogy milyen koncepciót is talált ki, amire felfűzhetné a mostani beszédét a Trafóról, ezzel is ellentmondva annak a feltételezésének, hogy létezhet struktúra középpont nélkül – miközben mindannyian tudjuk: hogy a viharba ne létezhetne! A közbeszólás lehetősége híján azonban hagytam, hogy Vass Imre az önismétlés csapdájába újra és újra belesétálva, a központi téma minduntalan való kijelölése közben végigvezessen a Trafó ismert és ismeretlen terein.

Molnár Csaba–Marcio Canabarro: Téli utazás. Fotó: Csányi Krisztina

Molnár Csaba és Marcio Canabarro kiállítás-performanszként is értelmezhető Téli utazása bír a legösszetettebb formával és gondolati hálóval a fesztiválon látott produkciók közül. Az alkotók által előadott történeteken, reprodukált képzőművészeti alkotásokon (például Botticelli Vénusz születése), megkomponált kiállítástárgyakon, illetve az alkotók mozgásvilágán keresztül szó esik többek között művészetkritikai, politikai, szexuális és még ökológiai kérdésekről is. A jelenetek tartalmi és formai széttartottsága egy olyan alkotói szándékot feltételez, mely az értelmező szokásrendet megtörve egy új megközelítésmódra ösztönzi a befogadót. E feltételezett szándék beteljesülést azonban néhány jelenet pont, hogy akadályozza a kitettségével: a hokedlire erősített péniszekkel való játéknál például sokkal kifejezőbben és gondolatébresztőbben beszél a szexualitásról és az erőszakról a fejes salátaként felkínálkozó Canabarro etűdje, és sokkal árulkodóbbak Molnár Csaba rendezői és koreográfusi instrukciói is, mint a politikáról és a társadalmi hierarchiáról nyíltan véleményt formáló paraguayi történet. A Téli utazás így még csupán kísérlet, melyhez kiforrottabb pillanatában talán majd kapcsolódni is tudok, fogok.