2017. április 24-én elhunyt nagyra becsült kollégánk, Földes Anna, aki a Színház folyóiratnak is rengeteget írt a hetvenes és a kilencvenes évek között. Írásaiból válogattunk, így emlékezünk rá.  

Fotó: dunakiado.hu

Ifjúságnak, ifjúságról vagy az ifjúsággal? Egy nemzetközi kollokvium vitái (1973. március)

Miért az ifjúságról és miért nem az ifjúsággal tárgyalnak a színházi szakemberek? Miért tanulmányozzák mikroszkóp alatt a fiatalok természetét, igényeit, mikor ők készek rá, hogy élőszóval számot adjanak róla? Miért nem adnak a szervezők módot a szakemberek és a fiatal nézők közvetlen eszmecseréjére, miért nem segíti jobban az ITI a különböző modern színházi törekvések információcseréjét, főként a fiatalok körében? Miért nem tűzik napirendre a hivatásos és amatőr színházak kapcsolatát és annak javítását? Miért nem veszik tudomásul, hogy a fiatalság különösen a színházban – elutasítja a didaktikus módszereket és az elavult formanyelvet, és a maga álláspontját, látásmódját kívánja kialakítani és érvényesíteni? Egy főiskolai hallgató a nézőtérről elszivárgott fiatalok nyomába eredve azt vetette fel, hogy ha az ifjúság még a szakmailag gyengébb amatőr színpadok kedvéért is kész elfordulni a hivatásos színháztól, akkor magatartása mélyén csömör és kielégületlenség lappang. Amelyet az a felismerés táplál, hogy színházainkban egy előttünk hitelét vesztett formanyelven, számukra másodrendű fontosságú dolgokról folyik a szó, a játék.

Jagóé a szó. Beszélgetés Huszti Péterrel (1974. január)

Papírforma szerint Jago Huszti alkatától, egyéniségétől olyannyira távol álló szerep, hogy alig indokolhatja valami Ádám Ottó választását. Kivéve a megérdemelt, tomboló siker. Ami bizonyítja: hogy Husztit nem véletlenül választották Jagónak. A premieren a tombolást akár szó szerint lehetett érteni: az emeleti, karzati dobogás túlharsogta a jólnevelt földszinti tapsot. Es a tetszésnyilvánításnak ez a viharos formája azóta többször is megismétlődött. Az előadás többszólamú kritikai visszhangjának egybecsengő gondolata volt a Jago-felfogás és Jago-alakítás dicsérete. Ez pedig azért is szóra érdemes színházi jelenség, mert Huszti Jagója – képrombolás, nyíltan vállalt színészi polémia. Nem egyik vagy másik klasszikus Jago-alakítással vitázik a fiatal színész, hanem a bennünk élő, hagyományok kikristályosította Jago-képpel. Színpadra lépése első pillanatától kezdve provokálja, majd fokozatosan szét is zúzza ezt a bennünk élő, megkövült shakespeare-i figurát, azzal a tudatos színészi céllal, hogy jelenetről jelenetre egy meglelt új pszichológiai alapra építse fel. Beszélgetésünk apropója és fő témája természetesen ez a reveláció erejével ható, izgalmas színészi alakítás.

Berlini színházi napló. Shakespeare – német módra (1976. február)

Október Berlinben a színházi ünnepek hónapja. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy egyhetes színházi tanulmányutam megtoldva, e hónap felét az NDK fővárosában, tizenkét estét a berlini színházak nézőterén tölthettem. Megnézhettem az ünnepekre kitűzött legújabb bemutatókat, és azokat a fémjelzett előadásokat, amelyeket hazai kollégáim egy része már esztendőkkel ezelőtt látott. Ez utóbbi, tulajdonképpen magánügy lenne – a kritikus saját hibáján kívülálló okból elkövetett, nagy örömmel jóvátett mulasztásának bepótlása ha tapasztalataim nem lennének rendkívül jellemzőek az NDK színházi életére. (…)

Amikor beültem a Berliner Ensemble nézőterére, tudtam, hogy színháztörténet tanúja leszek. Amikor az előadás véget ért, nem a hagyománytisztelő áhítat, hanem a felzaklatott néző lelkiállapotát éreztem. A politikai színház érvelő, vitázó, meggyőző igazsága itt az esztétikai perfekció fegyvertárával győz.

A veszteség is fegyver. A tizedik Lócsiszár – Sütő András drámája Egerben (1988. január)

Délutáni diákelőadáson találkozni egy, a XVI. században játszódó, másfél évtizeddel ezelőtt írott, jó néhány színpadon már játszott, tévében is sugárzott drámával – a színházi álmoskönyv szerint nem sok jót ígér. Különösen akkor, ha hozzátesszük, hogy a találkozásra egy színházi

hagyományokkal alig rendelkező, direktorbuktató városban, tapasztalatokban szegény, nemrégiben összetoborzott társulat előadásában kerül sor. De ha a felsorolt körülmények ellenére a fiatalokkal zsúfolásig megtelt nézőtéren az előadás tizedik percétől elül a zsongás, vágni lehet a csöndet, érzékelni a művel most ismerkedők fojtott izgalmát, ha a taps nem gyors és udvarias, hanem lázas és kitartó – akkor a kritikának is nyugtáznia kell: valami történt Egerben Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című művének bemutatásakor.

Még egyszer a színházak publicitásáról (1995. december)

Pedig, ha komolyan vesszük a média színházi publicitást is teremtő, közönségnevelő szerepét, tanulhatnánk akár eleinktől is. Érdemes felidézni, milyen „felhajtás” kísért hajdan egy-egy korszakos színházi eseményt. Milyen merész. felkészült, megírásában is igényes programadó cikkel harangozta be Paulay Ede Az ember tragédiája ősbemutatóját, és milyen meggyőzően érvelt a költő i dráma színpadképessége mellett. (Fővárosi Lapok, 1883. IX. 20.) Milyen okrétű és műfajgazdag visszhangot keltett a sajtóban ez az egyébként joggal vitatott előadás. Számba vehetjük, hogy a napi-és hetilapok, a szokásos kritikákon túl, vitacikkben és tárcában is reagáltak a nagy horderejű színházi eseményre, még Jászai Mari Feszty Árpád tervezte jelmezeiről is külön cikk jelent meg a Pesti Naplóban. (És ha mára PR-nél tartunk: ebből az Éva öltözékei című írásból tudhatta meg a nagyérdemű azt is, hogy a látványos toalettek csak kisebb részben származnak bécsi, párizsi szalonokból, a legtöbbjük özvegy Lengyel Gézáné Váci utcai műhelyében készült.

(…)

Néhány éve még a színházi PR hatékony és többnyire nagyon is színvonalas eszköze volt a műsorfüzet. Nyilván nem a jószándékon és nem is a füzeteket szerkesztő dramaturgokon múlott, hogy a tavalyi évadban már alig került a nézők kezébe információforrásnak és az ismeretek tárházának egyaránt tekinthető, a rendezői koncepcióra is utaló kiadvány. A Vígszínház szép kiállítású, és ennek megfelelő árú, összehajtogatott képes röplapjai inkább emlékeztettek a mieinknél gazdagabb színházak igényes és természetesen ingyenes szóróanyagára, mint az előadások színháztörténeti hátterét, előzményeit és horizontját taglaló, hajdani tartalmas összeállításokra. Ilyen elegáns szórólapot azonban utoljára – sok éve – Londonban láttam…