Magunknak, magunkban kell megtalálnunk a piros kapucni alatt az embert.

TESZT-napló 1. rész

Azt mondja a lány, aki cipő nélkül, zokniban fogad az elegáns szálloda második emeletén és aprókat ugrabugrál közben, hogy odabenn bármit tehetek. Nem tudom, szerepből szökdécsel-e, esetleg bemelegít, lehet, hogy ő fogja előadni nekem az I will dance you till the end of című performanszt? Vagy csak zavarban van, akárcsak én. Bármit, ami csak jólesik, hangsúlyozza többször. Igyekezni fogok, hogy jólessen, gondolom magamban, és nem engedem le a kezemből a jegyem, holott senki se kéri, pajzsként tartom magam előtt: én színházba jöttem. Hol az a színház, mit kell ott nekem csinálnom, milyen láthatatlan szerződést kell aláírnom, hogyan legyek benne ideális néző? Nem megfelelési kényszerből, hanem önzésből, hogy tényleg jólessen. A lány betessékel, eligazít, kimegy, a szobában egy meztelen felsőtestű férfi vár, háttal.

I will dance you till the end of… Az alkotók. Fotó: Petru Cojocaru

Kettesben maradni egy hotelszobában egy ismeretlennel, hát ez nem úgy hangzik, mintha színház lenne. Aztán mégis pont úgy viselkedem, mint a „rendes” színházban: leülök szemben az előadóval az (egyetlen) karszékbe, végignézem, amit csinál, és végrehajtom az utasításokat. Az utolsó az, hogy senkinek ne mondjam el, mi történt odabenn. (Nyugalom, nem esett bántódásom.)

Hogy mi (a) színház és mi nem, az már a második napon a fesztivál fő kérdésének mutatkozik. A spanyol Birdie többek szerint nem színház. Legyen akkor: multimediális performansz, tárgyszínház, videóinstalláció, performatív esszé, nem-színház. „Nevezhetnénk akár krumplisalátának is, ha ez a hangsor nem lenne már foglalt.” (Jákfalvi, Színház, 1998. március) Nevezzük akárminek, számomra sokkal izgalmasabb, mint sok más, színház névvel illetett színes-szagos áru. Agrupación Señor Serrano – mondjuk akkor így – nem-színháza a jelenkori népvándorlások ikonikus fotójából indul ki. Ha az Exit belehelyezte a nézőt a menekülő emberek pozíciójába, a helyzet kellős közepébe, akkor a Birdie épp a centrumot hagyja szándékosan üresen: a fotón szereplő egyik menekült, a piros kapucnis alak ott ül a szemünk előtt a teljes játékidő alatt, de mindhiába várjuk, hogy megszólaljon, bármi módon megnyilvánuljon, vagy róla is olyan részletes leírást kapjunk, mint a golfozókról, a fecskékről vagy a kerítés anyagáról, mert ezt a szívességet nem teszi meg nekünk Serrano nem-színháza. Magunknak, magunkban kell megtalálnunk a piros kapucni alatt az embert.

Birdie. Fotó: Bíró Márton

Az az igazság, hogy ez jobban működik, avagy: jobban esik nekem, mint amikor a hotelszobában áperté felszólítanak, mondjam el magamnak, amit mindig is el akartam mondani.

Az I will dance you…-hoz képest ügyesebb, játékosabb az ugyancsak egyszemélyes Tartozásaink: Harry Giles kidekázza, lerajzolja, táblázatba írja a tartozásaim, és megpróbál meggyőzni, hogy van, amit érdemes megbocsátani magunknak.

Tartozásaink. Fotó: Petru Cojocaru

Mielőtt végleg eldönteném, hogy ez a műfaj nem-(az-én)-színház(am), Temesvár egy bodzaillatú laza helyén (a Scârţ Loc Lejer szó szerint ezt jelenti) vaksötét terembe lépek, ahol Jo Bannon szemérmesen, tapintatosan és gyengéden előhívja a lelkét. Az Exposure nem akar programszerűen rádöbbenteni, kezelni, megváltani engem. S talán éppen ez a titka.

Exposure