A jelenlegi tulajdonosi szerkezet ismeretében aligha várható, hogy a színház alapvetően elmozdul a választott iránytól (bizonyosan nem fog például kortárs magyar drámák fórumává válni), így helyét a fővárosi bulvárszínházak palettáján kell megtalálnia.

A Játékszín tavaly igen sokszor szerepelt a médiában annak apropóján, hogy vezetője, Németh Kristóf – külső szemlélő számára váratlanul – távozott a színháztól. Hogy Németh Kristóf tevékenysége mennyiben határozta meg a teátrum arculatát, azt a színház tulajdonosai és belső munkatársai tudhatják (bár nem egyezett a véleményük), de az ő arca bizonyosan meghatározta a Játékszínét, hiszen a nézők jelentős része a színházat feltehetőleg a népszerű színésszel azonosította. Más kérdés, hogy hosszabb távon a nézőt nem az arc érdekli, hanem inkább az arculat és persze maguk az előadások. Arculat tekintetében a Játékszín nem rendelkezik óriási mozgástérrel, így éles profilváltást nem lehetett prognosztizálni. A vezetést átvevő Bank Tamás és kollégáinak munkája nem a meglepetéseken, a különleges ötleteken, hanem az arculat esetleges finomhangolásán és a létrejövő produkciók minőségén lesz lemérhető. Egy évad után korai volna mérleget vonni, de tendenciák, szándékok természetesen kirajzolódnak, láthatóak az építkezés (rész)sikerei és problémái is.

Erdélyi Tímea és Molnár Áron a Kölcsönlakás című előadásban. Fotó: Ambrus Marcsi

A Játékszín kisméretű, körúti színház, amely hosszú évek óta sikeres kommerszek játszására szakosodott. Néhány évvel ezelőtt még lehetett filozofálgatni arról, szükségszerű-e ez így, lehetett emlegetni a Berényi Gáborhoz köthető hőskort, ám 2009-ben a fenntartó nem adott lehetőséget egy alapvetően más profilú színházat létrehozni próbáló alkotócsoportnak, kevéssel később pedig gyakorlatilag megszüntette a színházat. A Budapesti Kamaraszínház bezárása után szabadon maradt színházteremtő energiák is szükségeltettek ahhoz, hogy a Játékszín ismét kinyisson, immár teljesen más tulajdonosi konstrukcióban. (A vételárról, a bérleti díjról, az „egyenlő pályák” lehetőségéről nem kevés – e recenzió tárgyát nem képező – vita zajlott akkoriban.) A jelenlegi tulajdonosi szerkezet ismeretében aligha várható, hogy a színház alapvetően elmozdul a választott iránytól (bizonyosan nem fog például kortárs magyar drámák fórumává válni), így helyét a fővárosi bulvárszínházak palettáján kell megtalálnia. Kicsiny méretéből adódóan nem alkalmas nagy volumenű zenés-szórakoztató produkciók befogadására, állandó társulata nincs (bár vannak a színházhoz erősen kötődő művészek). Ezt figyelembe véve kellene a Játékszínnek olyan arculatot kialakítania, amely markánsan különbözteti meg fővárosi konkurenseitől. A kiindulópontot akár a színpad mérete is jelenthetné, ám a vezetői ambíciók láthatóan éppen ellentétesek ezzel, hiszen az évad utolsó bemutatójára nem a körúton, hanem a jóval nagyobb befogadóképességű MOM-ban került sor.

Vagyis a színház a szórakoztató műfaj viszonylag szélesebb skálájára próbál építeni. És ezzel bele is ütközik a kommersz repertoár felépítésének klasszikus problémájába. Az utóbbi évtizedek nagy sikerű bohózatainak, szentimentális komédiáinak, krimijeinek nagyjából kéttucatnyi alkotást kitevő halmaza az optimálist jócskán meghaladó módon határozza meg a hasonló profilú társulatok műsorát. Csupán néhány teátrum vállalja több-kevesebb rendszerességgel új darabok lefordításának és bemutatásának a kockázatát, egyébként mintha megállt volna az idő; továbbra is Cooney, Simon, Poiret és (kor)társaik dominálnak. (Hogy ennek jogdíjakhoz köthető okai vannak-e, vagy tényleg kevés az igazán jó új szöveg, vagy egyszerűen az indokolja a helyzetet, hogy a korábbi tuti sikerek repríze jelenti a minimális kockázatot, voltaképpen teljesen mindegy.) A Játékszín idei repertoárja azért érdekes, mert egyszerre érzékelhető benne a ragaszkodás a bevált darabokhoz, és az óvatos tapogatózás egy másik irányba. Némi jóindulattal még az évadon átívelő koncepciót is nyugtázhatunk: talán nem véletlen, hogy a négy idei bemutató közül három híres filmeket juttat eszünkbe. Igaz, Az eastwicki boszorkányok mint regény is komoly sikert aratott, de George Miller 1987-es filmje – Jack Nicholsonnal, Cherrel, Susan Sarandonnal és Michelle Pfeifferrel – feltehetőleg sokkal többeknek ugrik be a címről, mint John Updike könyve. Miként Jean Poiret komédiája, a Kellemes húsvéti ünnepeket! sem filmforgatókönyvként született (játszották is a korábbi évtizedekben több magyar színpadon is), de igazán népszerűvé Georges Lautner 1984-ben Jean-Paul Belmondo, Sophie Marceau és Marie Laforet főszereplésével készült filmje tette. Az Életrevalók pedig egy közelmúltbeli francia filmvígjáték direkt adaptációja.

A sorból így csupán Ray Cooney és John Chapman sűrűn játszott bohózata, a Kölcsönlakás lóg ki. Mondhatnánk, ez a megbízható sikerdarab a palettán, de úgy tűnik, a színpadra állítók bizalma mégsem teljes, hiszen Búss Gábor Olivér valamelyest belenyúlt a szövegbe. Nem zavaróan, ügyetlenül vagy szakszerűtlenül ugyan, de a beavatkozást szimptomatikusnak érzem. A dramaturg igyekezete ugyanis a reálszituációk hitelesítésére irányul; mondatok sora kerül beszúrásra pusztán annak magyarázataként, miért nem használnak a szereplők (a darab megírásakor feltehetőleg még nem létező) mobiltelefont. Márpedig a bohózatnak a maga lábán, a saját valóságában kell megállnia (a helyét); ha a színészi-rendezői precizitás színvonalasan és kreatívan valósítja meg a mű kottáját, a nézőnek eszébe sem juthat a mobiltelefon (hiszen egy pillanatra sem kérdőjelezi meg a bohózati konvenciókat). Ha már dramaturg nyúlt hozzá a szöveghez, talán szerencsésebb lett volna inkább a mű humorát korszerűsíteni kicsit… Kapitány Iván rendezése korrektül működteti a bohózati masinériát, és a korrekt szó jut eszembe a színészi alakítások többségét látva is (Lengyel Tamás, Lévay Viktória, Debreczeny Csaba, Dobó Kata és Molnár Áron játsszák a főszerepeket). A ritmus többnyire megfelelő, az olcsó eszközöktől következetesen tartózkodnak az alkotók, a hálás poénokat szakszerűen aknázzák ki – csak az a színészi-rendezői invenció hiányzik a produkcióból, amely a gyakran repertoárra kerülő, a maga koordinátái között mindig hatásos darabot önnön átlaga fölé emelve, a saját műfajában kimagasló előadást hozhatna létre.

A „korrekt” jelző a többi bemutatót nézve is eszembe jutott, de azért a négy produkció között mutatkozik minőségi különbség – az alapanyag, a színreállítás és a színészi szerepformálások terén is. Minőségi alapanyagról értelemszerűen Az eastwicki boszorkányok esetében beszélhetünk. Még akkor is, ha a magam részéről mindig is kissé értetlenül álltam Updike regényének világsikere előtt, Miller filmjét pedig Jack Nicholson lehengerlő alakítása ellenére is blöffszerűnek éreztem. A színpadi változat sokkal nehezebb helyzetben van, mint a filmadaptáció, hiszen technikai bravúrokkal nem helyettesítheti a mélységet (a Játékszín színpadán legalábbis biztosan nem), a szükségszerűen leegyszerűsített dialógusokból pedig helyenként riasztó konyhafilozófia olvasható ki. Bagó Bertalan rendezése pedig mintha nem is törekedne az egyes szituációk, kapcsolatok komplexebbé tételére; a második felvonásban fokozatosan kihal minden ambivalencia a játékból, s pusztán két princípium (férfi-női, illetve transzcendens-evilági) egyre kevésbé mulatságos küzdelmét látjuk. Hogy az előadás nem válik reménytelenül unalmassá, az leginkább a színészek érdeme. Pokorny Liáé, Parti Nóráé és Lévay Viktóriáé, akik próbálják a lehető legtovább fenntartani érdeklődésünket a nem túl komplikált női figurák iránt, de főleg Gáspár Sándoré, aki nagy kedvvel, színesen, lendületesen, szuggesztíven hozza színre Daryl ördögien vonzó-taszító alakját.

Hasonlóképpen egy színészi alakítás miatt őrzöm valamelyest jobb szívvel emlékezetemben az Életrevalók bemutatóját. A teljesen lebénult, arisztokrata milliárdos és a legalsóbb kasztból jött ápolója sajátos kapcsolatának történetét elmesélő filmből készült előadás egészét amúgy kudarcnak érzem. Horgas Ádám rendezése nem tudja ritmusban tartani a röpke jelenetek sorát, a szereplők idejük nem kis részét a ki- és bejövetelekkel töltik el, és egy idő után meglehetősen idegesítővé válik Horgas Péter minden díszletelemet vetítéssel pótló (nem először alkalmazott) szcenikai ötlete is. Ráadásul számomra a játék mondandója is okot ad némi fejtörésre. Merthogy az látszik kikerekedni a történetből, hogy aki túl finoman, klasszikus zenét hallgatva, sok könyvet olvasva él, az nem is él igazán, mi több: tiszta szívvel élni annyit jelent, hogy ha úgy alakul – vagy ha úgy tetszik –, durvának, bárdolatlannak kell lennünk. (Mivel nem láttam Olivier Nakache és Eric Toledano filmjét, nem tudom, hogy ez a magvas mondandó ott kristályosodott-e ki, vagy a színpadi adaptáció során csúszott félre valami.) A kevés lehetőséget kínáló kisebb szerepekben nem is brillíroznak a színészek, és a rokkant milliárdost játszó Hirtling István sem tehet sokkal többet annál, hogy tartást adjon a figurának, és igazán jó partnerként segítse fiatalabb kollégája munkáját. És Vadász Gábor játékát tényleg öröm nézni. Nemcsak szakmai magabiztossága, hibátlan stílusérzéke okán, hanem azért is, mert olyan sallangmentesen, magától értetődő természetességgel jeleníti meg a fiú faragatlansága mögött meghúzódó mély emberségét, hogy azzal még a széteső jeleneteket is sikerül fel-felizzítania.

A Kellemes húsvéti ünnepeket! esetében viszont színészi alakítások is keltenek hiányérzetet. Jean Poiret bohózatának dramaturgiája éppúgy az egymásból fakadó hazugságok áradatára épít, mint a Cooney-daraboké, de a humora kicsit kopottabb, az építkezésében több a döccenő. Igazán élvezetes előadására csak akkor van esély, ha az abszolút főszerepet valóban egy franciásan elegáns, a legőrültebb hazugságot is teljes természetességgel és minden reflexió nélkül tálalni képes, kifogyhatatlan lendületű színész alakítja. Szabó Győző nem ilyen színész, ami elsősorban alkati kérdés ugyan, de a folyamatos poentírozás, a „kikacsintgatás” már nem az – és akár rendezői koncepció, akár színészi eszköz, teljesen szét is tördeli a játék ritmusát. Amit Kapitány Iván rendezőként is nehezen talál, ráadásul a második részben már kellemetlenül harsány hangok is színezik az estét. Így aztán a bemutató legfeljebb az új helyszín felavatása miatt marad emlékezetes.

Hogy az együttműködés a Játékszín és a MOM közt folytatódik-e, avagy a színház keres-e továbbra is tágasabb tereket, nem tudhatom. De talán fontosabb volna, hogy a számtalanszor játszott darabokat hátrahagyva, az arculat finomhangolását elvégezve sikerüljön találni egy saját(os) hangot, amelyre repertoárt lehet építeni.