A Ballare és a Solus Christus kétessége mellett a Tánckánon megmutatta, megfelelő kezekben egy központi forrásokkal megtámogatott emlékév is lehet elég inspiráció. Mégis valahogy szebb történetnek hangzik Horváth Csaba esete Bartók Bélával.

Egy-egy remekbe sikerült alkotás élménye után sokunkban felmerülhet a kérdés: miből és hogyan merített az alkotó. Honnan az eredeti szikra, és aztán miként duzzadt mindez egy különleges művé. Az antik görögök istenektől színes és szagos világában erre természetesen isteni volt a válasz, ami vélhetően személyes élményként nem jelentett mást, mint mostanában a sejtelmes hallgatás vagy egy „nem tudom pontosan” az alkotó szájából. Vannak, akik éveken, évtizedeken át görgetnek egy-egy témát, gondolatot, másokból hirtelen pattan ki az ötlet. Hogy miként, nem lehet tudni és voltaképpen nem is érdekes. De vajon azokkal mi a helyzet, akik emlékévek hatására kezdenek alkotni?

Nem is kicsi ez a merítési lehetőség, mivel minden évre jut legalább féltucatnyi emlékezés, amelyeket különféle mértékű költségvetési kerettel támogat meg a kulturális kormányzat. 2016-ban az ’56-os emlékévre összpontosult a büdzsé súlypontja, 2017-ben számosság tekintetében nagyobbra nyílt az olló, három nagy (történelmi) eseményre is jelentős központi forrásokhoz lehetett jutni: Arany János születésének 200. esztendeje, a reformáció 500. éve és Kodály Zoltán halálának 50., születésének 135. évfordulója is meglehetős támogatást kapott. Még ezek után is lehet a véletlen műve persze, hogy a három nagy állami néptáncegyüttesünk éppen ezt a három évfordulót táncoltatta meg.

Önmagában nincsen azzal semmi gond, ha egy-egy alkotóközösség úgy gondolja, hogy szűkre szabott működési támogatását megpróbálja kiegészíteni a plusz források adta lehetőséggel és alkotói elméjének csapongását eszerint fixálja le. Az már kicsit neccesebb, ha ezt egy (vagy ebben az esetben három) kiemelten magas költségvetési alapforrásból gazdálkodó együttes teszi – de miért is ne szabadna Jupiternek, amit másoknak is lehet. Ezt a fajta, az éppen hogy túlélni képes kicsikért aggódó plebejus szemléletet felülírhatja, ha ezek után egy (vagy három) nagy együttes nagyszabású és érvényes produkciót hoz létre. Ellenkező esetben olyan gondolatok erősödhetnek fel bennünk, hogy nem az alkotói erők fékezhetetlensége, hanem a plusz források sokkal prózaibb lendülete áll az adott előadás mögött.

Arany János felvizezve

Arany János elhallgatásokkal teli, esetleges hosszúságuk mellett is szikár balladái egyáltalán nem adják magukat evidensen a táncnak, még akkor sem, ha a ballada szó etimológiai eredete, a latin ballare táncot jelent is. Arany János ugyanis nem a tragikum okaival és előzményeivel foglalkozik, azokat az általa legmagasabb fokon művelt magyar nyelv megrendítő erejével, minden magyarázattól mentesen meséli el.

Magyar Nemzeti Táncegyüttes: Ballare. Fotók: Váradi Levente

Persze evidensen kínálja magát az a két megoldás, hogy vagy az általa elmondottakat fordítsuk le táncmozdulatokra, vagy az általa elhallgatottakat jelenítsük meg. Azonban eljátszani, eltáncolni, hogyan ölte meg Ágnes asszony az urát, már egy középiskolai irodalomórára készült diákelőadásnál is vélhetően legfeljebb egy jóindulatú négyest érdemelne. Az Ágnes asszony című ballada szempontjából ez nagyjából annyira lényeges, mint hogy hányas volt a lába a férjének, ugyanis a mű arról szól, ami a tett után következik: például a lelkiismeretről és a soha véget nem érő bűnhődésről, amely alól semmiféle közjogi büntetés nem képes feloldozni.

És ezzel már itt is vagyunk a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Ballare című estjénél, amelynek első részében hét kisebb táncdarabot láthatunk különböző koreográfusok által színpadra állítva. Kifejezetten szimpatikus ötlet, hogy az együttes több mindenkinek adott lehetőséget hozzászólni Arany János balladáihoz, az már kevésbé, hogy végül kifejezetten ötlettelen és gyenge színvonalú produkciók is bekerültek a műsorba. A rövid koreográfiák (egy kivétellel) a dráma praktikus okaival és előzményeivel vizezik fel a balladabeli eseményeket (miért és hogyan ölte meg Ágnes asszony a férjét, miért táncoltatták halálba a lányt a bálban) és/vagy mozgásokkal illusztrálja azokat. A különbség abban mérhető, hogy kik voltak képesek jó érzékkel mozgatni az egyébként kifejezetten jó táncosokat ezekben a dramaturgiai és mozgásos sablonokban, illetve ki hogyan tudott bánni az érzelmek és a ritmusok libikókájával. Ez utóbbiban a táncosok mellett kiváló zenészek is megtámogatták a darabokat. A nézőtéri érzelmek és a táncosok mozgatásában ifj. Zsuráfszky Zoltán (Az ünneprontók) mutatott jártasságot, ahogy evidens módon Zsuráfszky Zoltán, az együttes vezetője szintén (Híd-avatás, A halálba táncoltatott lány). A többi darabban (egy kivétellel) az alkotói alapgondolat hiánya egy-egy izgalmas megoldás mellett összességében inkább kínos ürességet okozott.

Az a bizonyos kivétel Tókos Attila, akinek Vörös Rébék című koreográfiája nem Arany János balladája alá vagy helyére készült, hanem társul, mellé. Ennek egyszerű a titka: vélhetően nem a balladát akarta eltáncoltatni, hanem elgondolkodott azon, amin akár a ballada szerzője is elmerenghetett, amikor írta, és mi is elmerenghetünk olvasóként. Olyanokon, mint sértettség, féltékenyég, bűn, emberlét, madárlét. A koreográfia azt is jól példázza, hogy a néptánc nem csupán érzéki és érzelmi csiklandozásra és mozgásos illusztrációra alkalmas, hanem képes akár érzéki költészetté is válni.

A reformáció fekete árnya

Ha Arany János balladáinál említettük a megtáncoltatás nehézségét, az 500 éves reformáció végképp nem olyan, amiről táncelőadást vizionálnánk. Nem mintha a katolicizmust bíráló és azzal szakító vallási reform ne okozott volna több helyen is földindulásszerűen mozgalmas eseményeket: háborút, felkelést, üldözést és üldöztetést. De valahogy mégse. Talán mert magát Luther Mártont sem nagyon tudjuk elképzelni eltáncolva anélkül, hogy gondolatban agyon ne unnánk magunkat. Márpedig a Duna Művészegyüttes Solus Christus című táncelőadása éppen erre tesz kísérletet. Igaz, van benne egy trükk, a koreográfia ugyanis egyáltalán nem a reformációról szól, hanem a keresztény hitről Jézus egykori megjelenésétől egészen a mai időkig. Ez önmagában akár jól is elsülhetne, ám erre még egy lapáttal rátesz az előadás, hogy mégiscsak benne legyen a reformáció, és ezt már nem bírja el a produkció.

Duna Művészegyüttes: Solus Christus. Fotók: Dusa Gábor

Juhász Zsolt koreográfus-rendező érzékletes képekkel mutatja meg jelenetről jelenetre, ahogyan Jézus egykoron színre lépett, és az egyénekre, párokra szakadt emberek közösségként gyűltek köre, mellé. Jézusát végigvezeti egy stilizált és elemelt történeten, amely során újra és újra megjelenik, illetve folyamatosan itt van velünk, a távoli Júdeában csakúgy, mint a korban már közelebbi Magyarországon régebben vagy éppen itt és most. Mindez olvasva patetikusabbnak és közhelyesebbnek hangzik, mint amilyen az előadásban. Ezzel együtt tény, hogy a koreográfia inkább valamiféle ideálképet rajzol erről a viszonyról legfeljebb apró utalásokkal a tökéletlenségre, és figyelmen kívül hagyja, hogy a kereszténység egykori megjelenése (ahogy kisebb mértékben a reformációé is) a legkevésbé sem volt magától értetődő és konfliktusmentes. Ahogy a krisztushit kétezer éve és a jelenlegi helyzete sem az. Az ezekről való gondolkodás és kitekintés nélkül Juhász Zsolt rendezése egy szép és érzékletes mese.

Az előadás egyik erénye, hogy a nők egyenrangú partnerei a férfiaknak, a nőiességük és egyéniségük csakúgy teret kap a Solus Christusban, mint a férfivirtus. Mindez azért említésre méltó, mert ez a néptánc alapú előadásokban ritkán fordul elő, az autentikus néptáncról nem is beszélve, ahol a férfivirtus mindent visz. Amit viszont nem tud megoldani Juhász Zsolt, hogy a folyamatosan színen lévő Jézusnak kellő színpadi súlyt adjon. Ehhez olyan táncosra lett volna szükség, aki jobban hasonlít a bennünk élő Jézus képre, és/vagy különleges ereje van a színpadon.

A Solus Christus azonban nem ezen a ponton bukik el, hanem amikor a Szent Efrém Férfikar felmegy a színpadra, akik vélhetően a reformáció himnuszait éneklik, egyébként gyönyörűen. A koreográfus hiába próbálja meg játékba hozni őket, hogy ne legyen a dolognak műsorjellege. A sötét ruhás, merev alakok, amikor színen vannak, úgy jönnek-mennek a táncosok között, mint valami nyomasztó jelenés. Ezt az élményt tovább fokozza, hogy a zenekar lassú és gyors, egyformán élettel telt zenéi érkezésükkor leállnak, és a helyükre mívesen előadott, ám nagyon kevéssé vitális himnuszok lépnek, miközben a pergő-forgó, élő-lélegző táncos kavalkád is melankolikussá és tiszteletteljessé csendesedik. Ez vagy súlyos rendezői melléfogás: Juhász Zsolt és Furik Rita dramaturg nem tudott mit kezdeni azzal, hogy az előadásban a reformációnak (és talán a Szent Efrém Férfikarnak) is helyet kell kapnia, vagy a Solus Christus eredendően arról szól, hogy a reformáció nyomasztó megjelenése tekintélytiszteletté görbítette az egyenes parasztderekat és mélabúvá erodálta az életkedvet. Mi az előbbire tippelünk.

Kodály Zoltán és a hagyomány élete

A Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) Tánckánon című előadása, amely Kodály Zoltán emléke előtt tiszteleg, könnyebb helyzetből startolt el, mint az előbbi két előadás. Kodály Zoltán kiindulópontként eleve nagyobb szabadságot ad, amivel jól él Mihályi Gábor rendező-koreográfus. Nem akar egyetlen történetet elmesélni, és arra sem törekszik, hogy az egyes jelenetek lineárisan összefüggjenek egymással. Életképeket mutat meg, közeledéseket és távolodásokat, vidámságot és búbánatot, régiesebbeket és maiakat, amelyeknek egységét a néphagyományhoz való illesztésük adja.

Magyar Állami Népi Együttes: Tánckánon. Fotók: Dusa Gábor

Az előadás nem csupán a tér mérete és a táncosok nagy száma miatt grandiózus, hanem a professzionális és expresszív világosítás, Szűcs Edit bámulatos jelmezei, illetve a látványos és jelentéses díszletek (látvány: Molnár Zsuzsa) teszik azzá. A színpad hátsó részén lévő hatalmas faszerkezet például egyszerre fal, miközben a rajta nyíló ajtókon keresztül mozognak a játszók múlt és jelen között. (A mögé vetített fotók ezzel szemben régi falusi életképekkel és modern terekkel felesleges toldalékok az előadáson.) A Tánckánon legnagyobb értéke azonban a Kelemen László, Pál Eszter, Pál István Szalonna és Pál Lajos által komponált zene, amely Kodály Zoltán és Bartók Béla szerzeményeivel, illetve Kodály által gyűjtött népdalokkal játszik el – az autentikus hangzástól a jazzig.

Fitos Dezső, Kocsis Enikő, Mihályi Gábor és Orza Calin koreográfusok nem pusztán jó érzékkel játszanak a hangulatokkal és dinamikákkal, de (szemben a Ballare koreográfusaival, akik megmaradnak a néptánc-egyszeregynél) nem ritkán meg is lepnek minket kiállásokkal vagy lassú zenére gyors mozgással és fordítva. A néphagyomány továbbélésére és jelenlétére az előadásban néptáncon kívül eső mozdulatsorok vannak hivatva utalni, ám bármennyire is ügyesek a táncosok, ezek a mozdulatok kicsit lecsúsznak róluk is és az előadásról is. Nem gondolom, hogy egyedül voltam azzal az érzéssel ilyenkor, milyen jó lenne, ha ismét azt táncolnák, amit olyan remekül csinálnak. Mihályi Gábor az együttes vezetőjeként pontosan tudja, hogy a hagyomány nem változatlanságot jelent, szemmel láthatóan évek óta keresi ennek a változásnak a megfelelő formáit a Magyar Állami Népi Együttessel. Mindez – ilyen erős néptánc alapokkal és az együttestől elvárt folklórműsorok mellett – nem lehet könnyű.

Vannak a Tánckánonban kifejezetten ötletes jelenetek, mint amilyen a Háry János harangjátékára történő marionettszerű mozgás, vagy a magasból lelógatott kötelek fonása, ami egyszerre utal a férjét hazaváró, leplet szövögető asszonynép engedelmességére és az élet fonalát fonó, majd elvágó Párkák uralmára. Az előadás játékos poétikussága kitart még úgy is, hogy érződik a vége felé, néha nincsen hová fokozni a dinamikát, és egy-egy össztánc inkább táncshowként hat. Erőteljes érzelmi, érzéki és intellektuális élmény azzal együtt, hogy nem pontosan lehet tudni, mi végre ez az egész.

Ami pedig a múzsákat illeti: a Ballare és a Solus Christus kétessége mellett a Tánckánon megmutatta, megfelelő kezekben egy központi forrásokkal megtámogatott emlékév is lehet elég inspiráció. Mégis valahogy szebb történetnek hangzik Horváth Csaba esete Bartók Bélával: sokévnyi alkotói gondolkodás és küzdelem Bartók örököseivel, egy 2005-ben általa koreografált Csodálatos Mandarin, amit az örökösök letiltása után Mandarin címmel és zene nélkül adott elő a Közép-Európa Táncszínház, majd a jogok felszabadulása után egy remek Concerto és egy kiváló V. vonósnégyes a Forte Társulattal.

Kíváncsian várjuk az idei évet, amely többek között Semmelweis Ignác, Mátyás király és Wass Albert emlékév lesz. Ez utóbbit a kormány hivatalosan nem hirdette még meg, de ki tudja, lehet, hogy érdemes beírni a táncrendbe.

Hol? Várkert Bazár
Mi? Ballare
Kik? Magyar Nemzeti Táncegyüttes
Koreográfiák: Zs. Vincze Zsuzsa, Fundák Kristóf, Sánta Gergő, Appelshoffer János, Zsuráfszky Zoltán, Tókos Attila.
Zene: Kiss Ferenc, Gera Gábor, Szabó Dániel, Takács Ádám (hegedű szóló) Rossa László. Ének: Eredics-Fekete Zsuzsanna, Palya Bea.
A koreográfiák között felhangzó zenék Arany János eredeti gyűjtései. Szerkesztő: Szabó Dániel. Táncos asszisztensek: Rémi Tünde, Rab Edina, Juhász Sándor, Tompa Attila. Díszlet: Tóth Kázmér
Jelmez: Zs. Vincze Zsuzsa. Közreműködnek A Magyar Nemzeti Táncegyüttes Táncosai, hangfelvételről A Magyar Nemzeti Táncegyüttes Zenekara. Rendező: Zsuráfszky Zoltán

Hol? Várkert Bazár
Mi? Solus Christus
Kik? Előadja a Duna Művészegyüttes és a Göncöl Zenekar. Közreműködik a Szent Efrém Férfikar és Mikó Dávid. Koreográfusok: Furik Rita, Juhász Zsolt, Mihályi Gábor. Koreográfus asszisztens: Bonifert Katalin. Zene: Dulai Zoltán, Bubnó Tamás, Kelemen László. Jelmeztervező: Furik Rita. Fényterv – videó projekció: Lendvai Károly. Produkciós vezető: Letenyei Gábor. Rendező: Juhász Zsolt

Hol? Müpa, Fesztiválszínház
Mi? Tánckánon
Kik? Magyar Állami Népi Együttes
Zeneszerzők: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kelemen László, Pál Eszter, Pál István Szalonna, Pál Lajos. Koreográfusok: Fitos Dezső, Kocsis Enikő, Mihályi Gábor, Orza Calin. Jelmeztervező: Szűcs Edit. Látványtervező: Molnár Zsuzsa. Videoanimáció: Soós Andrea. Rendező-koreográfus: Mihályi Gábor
Előadja: a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara. Vendégként közreműködnek: Bősze Tamás, Czébely Beáta, hangfelvételről: Bolya Mátyás. Szólót énekelnek: Brassói-Jőrös Andrea m.v. / Staszny Zsófia m.v. Fischer Annie ösztöndíjas, Pál Eszter m.v., / Kubinyi Júlia m.v., Hetényi Milán. Képválogatás: Csorba Judit Dorottya. Zenekarvezető:  Radics Ferenc. Tánckarvezető:  Kökény Richárd. Tánckari asszisztensek: Borbély Beatrix. Jávor Katalin, Ágfalvi György. Művészeti vezető: Pál István Szalonna. Együttesvezető: Mihályi Gábor