Közel egy hét múlva, április 17-én adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat, a nominált produkciókat méltató szövegek viszont már most olvashatók.

A tavalyinál kevesebb, az átlagosnál valamivel több, összesen nyolc kortárstánc-produkció szerepel az idei, 13. Lábán Rudolf-díj nomináltjai között. A jelölteket az elismerésről döntő, független kritikusokból, művészettörténészekből és esztétákból álló kuratórium március 22-én hozta nyilvánosságra. A lista érdekessége, hogy a legjobbnak ítélt nyolc előadás fele szóló, ha a Hodworks rendhagyó Szólók című estjét is ideszámítjuk, de különlegesség az is, hogy a Lábán-díj történetében először különdíj is átadásra kerül az április 17-i ünnepélyes átadón a Trafóban, amit a fogyatékkal élők művészeti integrációjáért az Artman Egyesület érdemelt ki. Időközben elkészültek a laudációk és a különdíjast méltató írás, úgyhogy most már csak egy dolgot övez titok, de erre is fény derül hamarosan: ki lesz a Lábán Rudolf-díj idei két díjazottja?

A kuratórium tagjai:

Artner Szilvia Sisso – újságíró, kritikus
Bálint Orsolya – újságíró, tánckritikus
Fuchs Lívia – tánctörténész, tánckritikus
Halász Tamás – tánckritikus, szerkesztő
Králl Csaba – tánckritikus, szerkesztő
Rényi András – esztéta
Százados László – művészettörténész
Török Ákos – tánc- és színikritikus, szerkesztő

A laudációkat az alkotók neve szerinti ábécé-sorrendben közöljük.

Fehér Ferenc: The Station

Nominált alkotó: Fehér Ferenc

Fotó: Dusa Gábor

Mintha egy feketedoboz belsejében vagy az agyunk egyik hátsó kis rekeszében ücsörögnénk, a The Station (Az állomás) egy minden oldalról sötétségbe burkolózó, sejtelmes hely, egyszerre kívül és belül valós téren és időn. Halványan megvilágított belsejében plazmaszerűen sűrű mikrokozmosz lüktet, akár egy dimenziókapu vagy egy átjáró képzeletbeli, párhuzamos világokba.

A belső fénykörbe lépve titokzatos erő kezdi mozgatni a táncosokat, Fehér Ferencet és Mikó Dávidot, akik groteszk, szinte nem is evilági figurák. Afféle „házi szellemek”, mint Hajao Mijazaki anime-mester fürge koromgolyócskái vagy a szabad szemmel láthatatlan Higgs-részecskék, amik „megérzik”, ha figyelik őket.

Táncuk egyszerre lenyűgözően organikus és mechanikus: benne van az urbánus örökmozgó zombiállapot, a hangokból-zajokból szövődő külvilág kakofóniája (szintén Fehér Ferenc alkotása) és benne mindezek esszenciájaként kettőjük bonyolult, folyamatosan átalakuló viszonya. Mozdulatsoraik könnyedek, ruganyosak, egyszerűek, mint a természeti minták, de ahogy zümmögő-percegő monotóniában ismétlődnek, egyre szimbolikusabbá, egyre absztraktabbá válnak.

Fehér Ferenc különleges alakja a mai magyar kortárstánc szcénának; egyedi mozgásnyelve kutatásból, kísérletezésből, a saját testéből előhívott ősi és zsigeri tudásból táplálkozik; koreográfiáiban ebből épít fel komplex és autentikus világokat, ami önmagában elismerést ébreszt. Az eggyel fiatalabb generációjában hasonlóan atipikus, emellett kivételes virtuozitással bíró Mikó Dávid remek alkotótárs volt számára: ugyanolyan magas az energiaszintjük, ráadásul folyamatosan stimulálják, inspirálják egymást.

Irányítás és szabad akarat, függés és elengedés viaskodik, ahogy felváltva kerekednek felül és maradnak alul a játszmában. Láthatóan szükségük van erre, a kapcsolatuk folyamatosan változó dinamikája teremt kettejük közt leheletfinom egyensúlyt és sorsközösséget. Egyben ez adja az előadás hipnotikusan örvénylő dramaturgiáját, amely a nézőt magába húzza és levezeti a kollektív tudat egy titkos labirintusába, ahol nem is biztos, hogy két egyéniség – talán egy mitikus lény két énje birkózik egymással.

Bálint Orsolya

(Az előadásról ITT írtunk: Komjáthy Zsuzsanna: Illúzióbuborék vs. héliumos lufi)

***

Frenák Pál Társulat–Magyar Nemzeti Balett: A fából faragott királyfi

Nominált alkotó: Frenák Pál

Fotó: Nagy Attila

Frenák antinarratív testszínházának találkozása Bartók zenetörténeti klasszikusával a Magyar Állami Operaház színpadán több mint váratlan esemény. A koreográfus, aki többnyire elektronikus zajokkal, a kommersz városi trashkultúra kellékeivel, harsány látványokkal és sokszor teátrális iróniával operál, és mindeddig messze elkerülte a klasszikus zene, a táncjátékok és általában a balettszínpad világát, mégis eredetit és újszerűt alkotott: egyszerre hamisítatlan Frenák-művet és Bartók táncjátékának érvényes mai interpretációját is. Mindezt ráadásul – társulati komfortzónájából kimozdulva – a Magyar Nemzeti Balett táncosaival közösen.

Frenák az utóbbi években némiképp fáradni látszó invenciójának láthatólag jót tett az a sok hónapos intenzív munka, amelyet a Bartók-mű partitúrájának tanulmányozásával töltött. Mindez nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a zene és az azzal a legszorosabban integrált szövegkönyv szigorú és rendszerszerű kötöttségeit saját színpadára és mozgásvilágára adaptálhassa.

Már a darab első öt percében – mielőtt még történetről, figurákról, emberi kapcsolatokról és hasonlókról érdemben szó eshetne – világosan kirajzolódik Frenák fizikai színházának legelemibb szintaxisa. Konstruktivista geometriája kevés számú, de konzekvensen ismétlődő-variálódó elem koherens rendszereként írható le. Ilyen a gravitáció, illetve a saját tengelyük körül forgó testek plasztikuma, ami rendre a játéktér tükörsima síkjával konfrontálódik. A táncos-testek minden irányból – jobbról, balról, alulról, fölülről, szemből és hátulról is – mintegy körülfonják, átölelik, körbetapogatják a játéktér absztrakt-perspektivikus síklapját, vagy mint bogarak a papír széléről, lehullanak róla: ezért emelik ki időnként keskeny, erős fénycsíkok a négyzet pengeéleit, hogy ezzel is a két- és háromdimenziós kiterjedések, illetve a láthatatlan mögöttes mélység észlelését provokálják. A megdöntött küzdőtér fönt elvágólag, afféle bábszínházi paravánként működik, lent és oldalt viszont rendre az élein körbeguruló vagy a sarkai körül forgolódó testekkel metsződik össze. Nyers, materiális konfrontáció ez: ezért üdítő hatású, amikor a koreográfus időnként élét veszi a kontrasztnak. Ez történik, amikor a bábtáncok „síkdíszítő” láb- és karmunkája, vagy a csalódott királylány magassarkús-hiszterizált szólója egészen groteszk sormintává ironizálódik.

Frenák koreográfiája a Balázs Béla-féle mese felszabadító optimizmusa ellenében értelmezi Bartókot: túllép a narratíván, amennyiben nincs mit mondania a mese szőke fürtös hőseiről, játékos szimmetriáiról és derűs hepiendjéről sem. Annak ellenére sem, hogy a partitúra bár áttételesen, mégis szokatlan precizitással valósul meg a színpadon. Bartók zenéjének „intellektuális inkognitója” pedig jól viseli, hogy legteltebb, legáradóbb harmóniái is az ember – férfi és nő, férfi és férfi, nő és nő – egzisztenciális szerelemfüggésének, szabadsághiányának és kommunikáció-képtelenségének fájdalmas és katartikus kifejezéseként hassanak.

Rényi András

(Az előadásról itt írtunk: Rényi András: Innen és túl a narratíván)

***

Góbi Rita Társulat: Reptében

Nominált alkotó: Góbi Rita

Fotó: Mészáros Csaba

Góbi Rita szólója mestermunka. Egy rebbenékeny lélek legmélyére enged bepillantani, talán nézni is illetlenség, mégis felemelő. Inas légiessége és energikussága madárlétként mutatja meg az embert. A népmesei hagyományból jól ismert a madárasszony története, akit a férfi tollruhájától megfosztva tehet szerető társává és gyermekeik gondos anyjává, ám ha bármikor is megtalálja ezt a ruhát, magára öltve azonnal elrepül. Góbi Rita ezt a madárasszonyt legmélyebb magányában mutatja meg nekünk, már nincs a földön vagy még nincs a földön: madárként otthonos, emberként otthontalan a levegőben.

A Reptében nem illusztrál, nem madárkodik, nem mesél és nem szól ki nekünk. Tiszta tánc. Nem szól direkt módon a táncosról, sem a tánchoz való viszonyunkról, rólunk és a világunkról van megmutatnivalója. Előbbiek miatt zárt, utóbbi tekintetében revelatív műalkotás. Góbi Rita szólója emellett a legritkább módon önazonos. Nem csupán azért, mert a különös, helyenként lényszerű mozgássorokat vélhetően rajta kívül senki más nem tudja ilyen koncentrált intenzitással előadni, de mindeközben nem egy táncost látunk táncolni, hanem csak egy táncot – és pont.

Török Ákos

(Az előadásról itt írtunk: Halász Tamás: Baljós jövőképek)

***

Hodworks: Szólók

Nominált alkotó: Hód Adrienn

Fotó: Dömölky Dániel

Hód Adrienn társulata, a Hodworks alig több mint tíz éve van jelen a kortárstánc-szcénában, de mára megváltoztatta a színpadi szabályokat. Érzékenységüket perverzitásnak, üdítően friss szemléletüket pimasz provokációnak, az improvizációikból kimentett, különleges nyelvezetüket kódolhatatlan káosznak is magyarázták már. Ismerős és érthető is a kritika részéről, hiszen minden kornak és műfajnak megvan a maga radikálisan újat akaró csapata. A punk nem halott, viszont nem is akar tetszelegni semmilyen más szerepben, mint ami. Megkérdőjelezni akar dolgokat, kiengedni a szellemet a palackból, megmutatni azt, aminek mások szerint nem volna ildomos látszania. Aki lemarad, az kimarad.

A kísérleteik nyomán jó pár radikális, de kellemes humorú előadásukat élvezhette a nemzetközi táncélet is az utóbbi években, és most született egy kvázi összefoglaló jellegű mű, amely történetesen szólókból áll, de önmagában is egy egész estés előadás. Marcio Canabarro, Cuhorka Emese és Molnár Csaba táncolják és játsszák a 18 szólót, amely előadónak és közönségnek egyaránt embert próbáló, de olyan feladat, hogy különlegesnek érezheti magát közben néző és résztvevő is. Nincs klasszikus nézőtér, körben ülnek a nézők, akik kénytelenek kapcsolatba lépni az előadókkal és reagálni a történésekre, sőt megvan az az illúzió is, hogy hatással vannak a darab menetére. Nagyon pontosak az improvizáció keretei, mégis úgy érezzük, hogy semmi nincs kőbe vésve. De szívesen bedőlünk nekik, mert megszoktuk tőlük, hogy csak a mi érdekünkben gátlástalanok. Az előadók négy felől lépnek be a térbe, mesélve a görcs és a vágy szembenállásáról, mint a kortárs tánc harlequinjei, megejtő vagy tömény nevetés kíséretében megosztva a maguk kizökkent világát. A két dühöngő varázsló között egy csendes őrült, Marcio Canabarro jelenik meg minduntalan önkifejezése nyugodt extázisával, akár egy szent a csatamezőn. Van, hogy óriásbáb-variációkat készít saját magából. Eszelős. A néző pedig vágyakozik vele tartani. Félidőben színházi jelenettel váltanak. Molnár szélről, majdnem mozdulatlanul az aktuális előadás értelméről stand-up-ol. Innentől egymásba csúsznak a szólók, kiszélesednek a történetek, a szereplők átszólogatnak egymás jeleneteibe, tehát nem tartják be a szólók írott és íratlan szabályait sem.

A kiűzetés történetet adja elő a Hodworks repülő cirkusza. Riadt techno-csecsemő, skizofrén parókanő, óriás, emlékező papírszörny bukkan fel sorban, majd táncdalfesztivál fantasy jelmezekben — beéneklés egymás jeleneteibe. Olyan fülledt és giccses az egész, hogy az már szinte kozmológia, de egyébként is teljesen elveszíthetjük a hétköznapi tájékozódási pontjainkat, és az idő is végtelenné válik – minden szóló minden szereplője a saját időnkben lüktet, él tovább.

Artner Szilvia Sisso

(Az előadásról itt írtunk: Komjáthy Zsuzsanna: Sokaságöröm)

***

Közép-Európa Táncszínház (KET): Kerengő

Nominált alkotó: Simkó Beatrix

Fotó: Dömölky Dániel

Simkó Beatrix, akit főként a Duda Éva Társulat nagyszerű táncosaként ismerünk, nem most jelentkezett először önálló koreográfiával. Én mégis első művesnek mondanám, mert eddig kizárólag apróbb szólóetűdöket vagy duetteket komponált, most viszont a Közép-Európa Társulat számára sokszereplős egyfelvonásost alkotott. Simkó a Kerengőben – kortársaival ellentétben, akik főként a személyes megmutatkozást, az önreflexiót helyezik előtérbe – egyetlen formai ötletet visz végig látványban, hangzásban és mozgásban is ritka következetességgel. Alkotótársaival, Dömölky Dániel látványtervezővel, a zenei kíséretet a háttérben „keverő” Boros Leventével és a fényeket irányító Fogarasi Zoltánnal különösen szoros szimbiózisban kell dolgozniuk, hiszen e feszesen strukturált kompozíciónak a mozgás semmivel sem fontosabb összetevője, mint ahol szinte a végletekig lelassuló, hol szilajan száguldó zene és a sötét, széle-vége nincs térből köröket és változó elhelyezkedésű csíkokat kihasító fénypászmák.

A Kerengő a minimalizmus hagyományába illeszkedik, ám ihletője nem a posztmodern tánc (és zene) minimalizmusa – bár a kompozíció redukált mozgáskészlete vagy az ismétlések matematikai rendje nyilvánvalóan e tradícióhoz köti –, hanem egy szöveg nélküli színpadi mű, Samuel Beckett Sitt című darabja. S bár Simkó nem követi Beckett pontos instrukcióit (hiszen Beckett megadja a szereplők számát, előírja mozgásirányukat a térben, lépteik minőségét, ruhájuk szabását és színét, a fények váltakozásának logikáját, a hangszerek számát és kombinációit), lényegében mégis e szcenáriót valósítja meg önálló koreográfiai megközelítésben. A nyolc táncos (Mádi László, Hargitai Mariann, Nagy Mátyás Csaba, Dunai Bettina, Ivanov Gábor, Horváth Adrienn, Kovács Péter, Jakab Zsanett) nyolcféle, a mindennapi gesztusoktól a stilizált lépkedésig terjedő mozgásmotívumot skiccel a térbe: ki tétován tárja szét a karját, ki fázósan–szorongva tördeli a kezeit, egyikük fenyegetően mutat valakire, s inti magához, másikuk nehezen vonszolja egyik lábát, miközben haladni próbál. Ám ezek az alig variálódó, inkább ismétlődő mozgások egyike sem vonatkozik a másikra, mint ahogy a sokfelől bejövő és sokfelé távozó szereplők sem vesznek tudomást egymásról, ahogy egyre a fénycsíkok és fénykörök megszabta, mindössze fél körívnyi hosszúságú útjukat róják, szenvtelenül és fegyelmezetten. Mindenki önmagába zárulva, monomániásan „hajtogatja” a saját szólamát, s még akkor is kerülik a szemkontaktust, a másik, a külvilág észlelését, amikor nagy ritkán összetalálkoznak, sőt, amikor váratlan kavarodásba, zűrzavarba hajszolja őket a zene felgyorsult tempója. A fények kirajzolta színpadi tér fókuszát, a becketti „feltételezett veszélyzónát” viszont következetesen s kitartóan kerülik, s ezzel mutatnak rá az egyébként fizikailag jelen lévő középpont drámai hiányára.

Fuchs Lívia

(Az előadásról itt írtunk: Horeczky Krisztina: Poklocskáink)

***

Tünet Együttes: Loop

Nominált alkotó: Szász Dániel

Fotó: Bakki Zsolt

Szász Dániel több mint 15 éve tagja a Tünet Együttesnek és leginkább a mozgásformák elsajátításával szembeni alázat, a pontos munka, az akaraterő jellemzi. Igazi harcos, és sokszor ámulhattunk már az egyéni teljesítményein egy-egy darab során. Kivételes adottságú táncos, hamar eligazodik a különböző koreográfiai rendszerek erdejében, precízen hajtja végre az instrukciókat, magabiztosan táncolja be a színpadi teret, és színészi képességeiről is több ízben számot adott. Nyilván a felfokozott tempó, a táncos önsanyargatás vezetett oda, hogy két éve egy saját magának tartott próbán térdszalagszakadást szenvedett. Az ilyesminek márpedig vannak pszichés előzményei, és – mint a darabban látható – egy alkotó ember számára a felépülés élménye is lehet terápia. Szász elhatározta, hogy utánajár a miérteknek, majd lemerült a mélybe, és saját előadást csinált, mint még soha. Lélekbúvárként bátran kutatni kezdte személyiségének árnyoldalait – és a fal adta a másikat. A hely, a tánctér homályos, mintha a szürkületi zónában lennénk, a lélek eldugott bunkerében, téridő hurokban. A főhős alászáll és bemutatja kényszerpihenője traumatikus képeit, azt a módosult tudatállapotot, amelyet átélhetett, míg azon gondolkodott, hogyan tovább. Hogy meddig tart a színpadi tánc határa, és milyen mélyen lehetséges a magunkba zuhanás. Hogy az egyre mélyülő magányunkból, az önmarcangolásból és igen, a függésből hogyan menekülhetünk. Tudjuk-e kontrollálni majd a múltbeli tapasztalatokat, sikeresek lesznek-e a változásaink, vagy ismét visszatérünk ugyanoda, a padlóra, és mindent elölről kell kezdeni. Az önmagukba visszatérő mozdulatok, a feszes és ellazuló izmok, a pörgő dinamika és a meg-megtörő lendület ellentéte zaklatottá teszi az előadást. A táncos teste hol éles fényben, hol füstben, sötétben tűnik fel, egyszer torzóként, irreális mozdulatokkal zavart keltve, máskor a tökéletes terminátor formájában.

Szász Dániel fizikai kalandja a belső háború képeit villantja fel. A testével virtuóz módon bánni tudó táncos kőkemény, de ezúttal megmutatja az esendőségeit is. Nem öniróniával, hanem vérkomolyan, és talán pont a humor hiánya ad aggodalomra okot. Azt már sejthetjük az előadásból, hogy mégsem ért véget a táncos karrier, de nem lehetünk biztosak benne, hogy a táncos lét Szász esetében nem az önpusztítás egyik formája-e. A konfliktus tovább él az előadás után, és a néző is kénytelen tovább gondolkozni ezen.

Artner Szilvia Sisso

(Az előadásról itt írtunk: Artner Szilvia Sisso: Szépen szóló

***

Közép-Európa Táncszínház (KET): LILITH (K-Arcok sorozat)

Nominált alkotó: Molnár Csaba

Fotó: Jókuti György

Egy koreográfus, egy előadó és temérdek egymásba úszó alakmás, mely egyfajta torzító tükrön keresztül és boszorkányosan hideglelős hangnemben a női princípiumról mesél. A K-Arcok sorozat a Közép-Európa Táncszínház (KET) egyik legizgalmasabb, legelőremutatóbb vállalkozása. A felkért koreográfusok szólót készítenek a társulat egy általuk kiválasztott tagja számára. Alkotó és táncos is fejest ugrik ilyenkor az ismeretlenbe, egy olyan műfajba, amelynél kockázatosabbat és bizalmat feltételezőbbet nemigen ismer a táncművészet. Mindez azonban, úgy tűnik, meg se kottyant Molnár Csaba koreográfusnak és Jakab Zsanett táncosnak, akik látszólag nagyon is egy húron pendültek, amikor létrehozták a LILITH című darabot a feminista szimbólummá lett sumér eredetű női démon, vagy más hivatkozások szerint: a bibliai Éva inverzének hitt, magát a patriarchális hagyománynak alá nem vető mitikus nőszemély apropóján. Hogy valóban testet öltött szellemmel van dolgunk, aki miután végigutazta a mondavilágot és kultúrtörténetet, most bebarangolja a Bethlen Téri Színház színpadát is, azt az is erősíti, hogy hol így, hol úgy, de folyamatosan kicsúszik a kezeink közül a Jakab alakította jelenés/jelenség. Megfoghatatlanná válik, mint a nyálkás hal. Amikor úgy érezzük, megkaparintottuk, a miénk, ő már máshol jár, más arcot, karaktert, formai megoldást villant fel, hogy e folyamatos színeváltozás során valami fülledt, misztikus, emancipált alakváltó-showba csaljon bennünket, amelynek végén jó (rossz?) szellemhez híven a szó szoros értelmében köddé válik.

A fekete-fehér szín kontrasztjában tartott előadás szinte minden jelenete minimum kétélű, sokszor a kulturális utalások és az ábrázolásmód többértelműségének keresztmetszetében fogan, aminek Jakab Zsanett szuggesztív játékán kívül nagy szerepe van az egyszerű, de jól variálható jelmezeknek. A fehér fátylas, illedelmes menyasszonykép könnyen siklik át átszellemült Madonna-arcba, ahonnan már csak egy lépés a Martha Grahamet előhívó beállítás az ismerősen teátrális mozdulatokkal. A testszínű lyukacsos felső hol áthatolandó burok a táncos gubbasztó teste körül, hol fricska a fekete parókás, fekete latex nadrágos, technóra rázkódó szúrós szemű domina ruhatárában. A pörgős szoknya is hosszú utat jár be deréktól fölfelé, amíg a derviseket időző transz-tánctól az arcát tüntetőleg eltakaró terrorista-vízióig halad, egyszer színére, másszor visszájára fordítva. Jakab számára a darab már csak azért is jelentős erőpróba, mert Molnár nem válogat a mozgásformák között. Lazán mixel mindent mindennel, a „szeletelést” a néptánccal, a talajmunkával, a fekve végzett balettel vagy más mozgásextremitással. A dolgok kifutása azonban mindig egy és ugyanaz: új árnyalattal, jelentéssel gazdagítani a Lilith-képet. És ebben Molnár Jakabban igazán az emberére akadt.

Králl Csaba

(Az előadásról itt írtunk: Horeczky Krisztina: Szólóban)

***

Duda Éva Társulat: From Helix to Vortex

Nominált alkotó: Varga Csaba

Fotó: Mészáros Csaba

Varga Csaba első önálló koreográfiája érzékeny alkotót jelez, aki érzéseit és gondolatait képes mozgásos sémáktól mentes víziókká formálni. A From Helix to Vortex történeteken és történéseken túl, a létezésről magáról mutat meg valami kevéssé megnyugtatót. Bármennyire is súlyosnak és bonyolultnak érezzük a lét kifejezést, amit takar, voltaképpen végtelenül egyszerű, éppen ezért felfoghatatlan. Varga Csaba koreográfiája is egyszerű: az önmagába zárt egyének elkezdenek egymás felé mozdulni, találkoznak, majd a folyamatosan gyorsuló világritmus előbb ezeket a találkozásokat gyötri meg, majd ismét szétszórja az egyéneket, gyaníthatóan immár végleges nyughatatlanságba.

Az előadás igazi értéke azonban nem ebben áll, hanem az önmagában való létezések, a találkozások és szétválások árnyalt sokszínűségében és mozgásos minőségében, amely miatt a koreográfia feszültsége folyamatosan kitart. Varga Csaba a hús-vér alakokat egy képzeletbeli kozmológián belül vezeti végig a mozdulatlanság semmisségéből a mozgó semmiig, amelynek minden pillanata egyszerre otthonos és idegen.

Ebben a gondolatban természetesen semmi újdonság nincsen. Vélhetően Hamvas Bélának igaza van abban, hogy már több ezer évvel ezelőtt kigondoltunk minden lényeges gondolatot, és a tényszerű történetünk nem fejlődés, hanem egyhelyben sietés. Ami változik, ami fejlődik, az ezeknek az egyedi gondolatoknak az összessége miatt történik. És ehhez a csigalassúságú történethez Varga Csaba víztiszta léttablója is hozzáteszi a maga egészen kicsinyke részét – egyben elgondolkodtató, érzéki élményt nyújtva egyhelyben sietésünk közben.

Török Ákos

(Az előadásról itt írtunk: Török Ákos: Hogyan találhatják meg egymást, akik önmagukat keresik)

***

Különdíj: Artman Mozgásterápiás Művészeti Közhasznú Egyesület

Fotó: Mészáros Csaba

A tánc, a mozgás mindig tanít. Minél többet foglalkozik vele az ember – ha nem táncosként, koreográfusként, hát kritikusként –, annál inkább rájön, mennyire keveset tud róla, mennyire nem ismeri. Számot ad technikáról, stílusról, mondanivalóról, alkotói szándékról és sok egyébről, hisz ez a feladata, de alig-alig tud számot adni a tánc, a mozgás valódi természetéről, mibenlétéről, lényegéről. Mitől működik valami, és mitől nem? Mi a nyitja, mi a titka annak, hogy ami tánc címén belül, az előadóban zajlik, kevés látható jellel, az van, lehet annyira izgalmas, akár egy sok szereplős, látványos koreográfia? Miért több, hitelesebb esetenként egy nem az elvárásaink szerint működő test tétova gesztusa, mint a legprecízebben végrehajtott balettmozdulat?

Az Artman Egyesület 2005 óta – ha előzményeit, a Tánceánia működését is ideszámítjuk –, jövőre kereken húsz éve foglalkozik a fogyatékkal élők művészeti integrációjával. Rendületlenül tesz és cselekszik azért, többnyire a színfalak mögött, a sűrű hétköznapokban, de hangyaszorgalommal, hogy a művészethez való hozzáférés, a tánc és a mozgás élménye, a test érzékelése és megtapasztalása, egyáltalán a közlésvágy, az önkifejezés lehetősége mindenki számára elérhető legyen. Kortól, nemtől, szellemi és mozgásbeli korlátozottságtól függetlenül – mindenkié. Az egyesület gyógyító terápiával összefonódó művészeti tevékenysége nem csodabogárként tekint a fogyatékkal élőkre, de nem is akarja nemlétezőnek tekinteni a problémáikat. Ez ugyanúgy hamis lenne a részükről, mintha csak és kizárólag az empátiánkra és elfogadásunkra apellálnának, noha nap mint nap egyre élesebben tapasztalhatjuk meg, mennyire jót tenne a magyar társadalom lelki egészségének egy hatalmas dózis érzékenyítés bármiféle mássággal szemben. De nem, ők ennél nehezebbre és kockázatosabbra vállalkoznak. A testi-szellemi korlátokat nem hátrányként, hanem adottságként kezelik, aminek meg lehet, és meg is kell találni a táncképességét, vallják. Abból indulnak ki, ami van, és nem abból, ami nincs, és ami egy nem konvencionális test számára eleve megvalósíthatatlan. Művészetfelfogásuk egyik alappillére éppen ezért az egyenjogúsítás, a közös alkotói tér és a kijelölt határokon belüli szabad mozgás és áramlás, ahol ép és fogyatékkal élő előadók jó esetben azonos súllyal, intenzitással vannak jelen, nyitottan és érzékenyen kapcsolódva önmagukhoz, egymáshoz és az üres térhez, amit közösen belakni készülnek.

Az Artman nélkül még kevésbé lenne élhető hely az az ország, ahol ma a permanens gyűlöletkeltés és a megbélyegzés az úr. Szükségünk van rá, szükségünk van egymásra. Legyél te is Artman!

Králl Csaba