A Kartonpapa a színház felkérésére született, és abból a szempontból „klasszikus” dráma, hogy Tasnádi István nem a mostanában gyakran alkalmazott, improvizációkra, a társulat közös munkájára építő munkamódszert követte, hanem „magányos drámaíróként” írta meg a darabot, és a társulat e kész művel kezdett el dolgozni. A történet egy abszurd alapötletre épül: felesége nem fogadja el a családfő halálát, helyette egy kartonpapírból kivágott alakot hurcol magával mindenhová, akit élő emberként kezel.

A Vörösmarty Színház repertoárján jelenleg három kortárs magyar dráma szerepel: A Herner Ferike faterja, a Szutyok és a Kartonpapa. Sőt, negyediknek ide vehetjük még Pass Andrea Bebújósát is, ami a FÜGE Produkcióval való együttműködésnek köszönhetően látható időnként Székesfehérváron. Ma egy vidéki színháznál ez még akkor is jó arány, ha kevesebb nézőhöz eljutó kamaratermi előadás valamennyi, és a korábbi bemutatók csak nagy ritkán vannak műsoron.

A Kartonpapa a színház felkérésére született, és abból a szempontból „klasszikus” dráma, hogy Tasnádi István nem a mostanában gyakran alkalmazott, improvizációkra, a társulat közös munkájára építő munkamódszert követte, hanem „magányos drámaíróként” írta meg a darabot, és a társulat e kész művel kezdett el dolgozni. A történet egy abszurd alapötletre épül: felesége nem fogadja el a családfő halálát, helyette egy kartonpapírból kivágott alakot hurcol magával mindenhová, akit élő emberként kezel. Hogy a gyász akár módosult tudatállapottal is járhat, korántsem abszurd felvetés. Gondoljunk csak Kokoschkára, aki szakításuk után az Alma Mahlerről formázott bábut hordta magával színházba, társasági eseményekre. És a társadalom által már jobban tolerált formában voltaképpen mindenki így tesz, aki veszteségét egy fénykép vagy az elhunytra emlékeztető tárgy magával hurcolásával próbálja enyhíteni.

Ezt az alapötletet a szerző egy realista családi helyzetből kiindulva kezdi kibontani: az özvegy és fia látogatóba megy a bátyjához és annak családjához. A családon belüli erőviszonyok, konfliktusok és elhallgatások feltérképezése után azonban a perspektíva kitágul, és a Kartonpapa szimbólummá, valamiféle felettes énné, megmondóemberré vagy istenné válik, aki nélkül beáll a nagy családi anarchia. Senki sem tud úgy élni a hirtelen szabadsággal, hogy a többieket meg ne nyomorítsa, így inkább visszakívánják a közös nyomorítót.

Fotó: Kiss László

Hargitai Iván rendezése is a realitásból, egy vendégfogadásra készülő család apró-cseprő teendőiből indít, de néhány részlet már az előadás elején jelzi, hogy valami nem stimmel. Vonzó, színes színpadkép fogad bennünket. A lakás helyiségeit átlátszó falú kabinok jelzik, mi is egy fogassal, lógó kabátokkal berendezett előszobán keresztül lépünk be a nézőtérre, mintha vendégségbe érkeznénk. A kabinoknak van némi Barbie-szoba jellege, bennük, mint egy kirakatban, közhelyes szerepeket mutatnak meg a színészek: anya főz, a kamaszlány mobilozik és duzzog, az apa vasalt inget keres. Néhány vezérszó még a kabinok falára is kikerül, a Zelk Zoltán-féle „Apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó”-fíling modernizált változatát látjuk. Kárpáti Enikő jelmezei jól illenek ebbe a világba, és pontosan jellemzik a karaktereket. (A gyászhoz való felemás viszonyra utal például az özvegy gyászt tagadó pöttyös blúza, világos szoknyája, és bátyjának fekete, de azért fehérrel szegélyezett inge.)

A furcsa az, hogy a hátsó fal jelentős részét betöltő ablakon egy – a táblafeliratokból kitűnően – külföldi utcarészletre látni, holott a szöveg szerint itthon vagyunk, ahonnan egy bécsi, kiállításnézős kirándulás, amellyel az apa kecsegteti rajztanár feleségét, nagy kalandnak tűnik. A vendégcsalád megérkezése a magukkal vonszolt, nehézkesen mozgatható-ültethető, arc nélküli kartonfigurával behozza az abszurditást az előadásba, ami aztán még egy ideig ötvöződik a realista párbeszédekkel, színpadi cselekvésekkel (még azt is látjuk, amikor egyik vagy másik szereplő pisilni megy az átlátszó falú fürdőszobába).

A látványablak a kezdetben csak szeparáltan, saját világukban élő családtagok közti konfliktusok és nem várt viszonyok feltárulásával párhuzamosan változik, egyre szürreálisabb lesz, a Van Gogh-módra torzuló házaktól a menyétfejű sárkányok megjelenéséig. Így jutunk el a totális talajvesztésig, a nagy családi összehorgadás után a búfelejtésképp betépett családtagok szürreális tripjéig. Itt sem panaszkodhatunk a látványra: a benettonos színvilágú babaház után ebben az alvilági, ördöggel súlyosbított részben több oldalról ostromolják érzékszerveinket (a mindenhonnan gomolyogni kezdő füstben még a szék alá tett táskámat is megnéztem, mert mintha abból is kicsapott volna a kénkő), van sodrása a jelenetnek, az ember kiegyenesedik a székében, hogy lehetőleg ne hagyjon ki semmit. A Kozák András Stúdió viszonylag kis terében illúziókeltően működik a látványgépezet, a Tóth Ildikó által megformált özvegy látomása.

Ellenszenves, beszabályozott asszony ez az özvegy, sajnálni sem nagyon lehet, az után meg főleg nem, amikor kifejti a testvérének, hogy fogja már keményebb kézzel a feleségét, az asszony behódolva jó. Tóth Ildikó pontosan adagolt mimikával és hangsúlyokkal éri el, hogy a karakter realitása mellett egy kis ironikus eltartást is érezzünk a játékában. A Kiss Diána Magdolna játszotta frusztrált, idegesen vibráló sógornő és Egyed Attila jóindulatú, mindenkinek megfelelni vágyó, kicsit pipogya férje annyira össze nem illő páros, hogy garantáltan robbanni fog közöttük a bomba. Pálya Pompónia mértéktartóan, gyerekeskedéstől mentesen játssza a kamaszlány érzelmi hullámzásait. Az előadás végén egy monológban ő ad hangot a feltámasztott Kartonpapának, de az már egy, a hatalmat átvenni kész fiatal hangja. Kovács Tamásnak a labilis, mindkét szülői oldalról megnyomorított, titkokat rejtő fiú megformálásával nem kis amplitúdót kell bejárnia. Tud dermesztő és sajnálatra méltó is lenni.

Tasnádi István új drámájában megvan egy hosszabb színpadi utóélet lehetősége. A Kartonpapa ugyanis képes egy abszurd ötletet kinyitni, és lehetőséget ad a színpadi adaptációknak, hogy a hatalomtól való függés és a szabadsághoz való viszony messzire vezető kérdéseit vizsgálják. A székesfehérvári ősbemutató él ezzel a lehetőséggel, és a nézőnek is többfelé nyit utat a továbbgondolásra. Konkrét utalások nélkül is képes hozzászólni olyan, napjainkra jellemző magán- és közéleti kérdésekhez, mint a férfi–női szerepek, a családi és politikai hatalmi viszonyok. Rendezői elgondolásban, látványvilágban és színészi játékban is a darab érvényes olvasata.

Mi? Tasnádi István: Kartonpapa
Hol? Vörösmarty Színház, Székesfehérvár, Kozák András Stúdió
Kik? Tóth Ildikó, Egyed Attila, Kiss Diána Magdolna, Pálya Pompónia, Kovács Tamás e.h. / Díszlet: Magyarósi Éva / Jelmez: Kárpáti Enikő / Dramaturg: Perczel Enikő / Zene: Dobri Dániel / Elektronika: Sulyok Benedek / Rendező: Hargitai Iván