Idén is feltűnt az, hogy a MITEM-en az orosz színház jelenléte igen hangsúlyos: két pétervári és két moszkvai társulat érkezett. Az is egy szempont egyébként – a Nemzeti Magazinban olvastam –, hogy nyugati színházba könnyű eljutni, oroszországiba nehezebb és költségesebb, hát örüljünk neki, hogy helybe jönnek az orosz társulatok. Meg az orosz nézők is. A színház közönségforgalmi területein az a benyomásunk támadhatott számos estén, hogy a budapesti orosz kolónia rendes tavaszi kultúrrandijának vagyunk részesei.

Áprilisban lezajlott a Nemzeti Színházban az V. Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, amely a hírek szerint minden eddigi MITEM-et túlszárnyalt mindenben. A rendezvénysorozat 20 játéknapján 14 ország 29 előadását láthatta a közönség. Összehasonlításul: első alkalommal, 2014-ben 12 nap alatt 13 ország 17 társulata lépett fel 20 előadással. Tavaly, amikor 16 napig tartott a fesztivál, szintén 29 előadást terveztek (11 ország 23 produkciójából), de akkor kettő elmaradt. Idén azonban megvalósult a 29, s az elmúlt évi 6720-as nézőszám 8377-re nőtt.

Ennyi a számokból talán elég is. Azt a kijelentést megkockáztathatjuk, hogy egy húsznapos színházi fesztivál egyrészt igen impozáns vállalkozás, másrészt alkalmasint lehetetlen végigkövetni. A nézőnézőnek színházmérgezést okozhat, a szakmai nézőt pedig majd három hét alatt bizonyára más helyekre is szólítja a kötelesség. (Kritikusi szempontból különösen kedvezőtlen egybeesés, hogy ugyanekkor tartották a Tháliában a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjét, plusz még ott volt a Budapesti Tavaszi Fesztivál, amelynek keretében a Katonában is épp megfordult egy német színház a Bodó Viktor rendezte A szecsuáni jólélekkel.)

A harmadik bekezdésben már közelítsünk a lényeghez: mit hozott az idei MITEM. A 27 produkción túl kínált számos egyéb érdekes programot: közönségtalálkozót, filmvetítést, kerekasztal-beszélgetést, mesterkurzust színészeknek, de itt most csupán a színházi előadásokra szorítkozunk. Milyen élményt nyújtottak a résznézőknek, akik vagy tudatosan szelektálva látogattak előadásokat, vagy dátumfüggően, esetleg e két módszert bukolikusan vegyítve? A fesztivál érdeklődését és célirányát tekintve eddig alighanem az volt a leginformatívabb megnyilvánulás, amikor a tavalyi MITEM elé Nagy József koreográfus ezt írta a Nemzeti Színház magazinjában: Vidnyánszky Attila „egy hozzá közelálló művészi univerzumot akar bemutatni, a színházon belül egy olyan költői vonalat, amely az ő látásmódjára is jellemző. A számára fontos mesterek sorra jelennek meg előadásaikkal Budapesten, ugyanakkor teret biztosít felfedezésekre is”. Az újság hasábjain Vidnyánszky Attila örömét fejezte ki, amiért Nagy József szavai visszaigazolják a szándékát: „[…] a MITEM – de igaz ez a Nemzeti Színházra is – tükrözi az én ízlésemet, hiszen valóban a színházfelfogásommal rokon rendezőket, társulatokat is meghívunk. De a MITEM koncepciójában van még egy ennél is fontosabb szempont: a nyitottság. Sőt, maga a nyitottság a koncepció!”

Szűcs-Olcsváry Gellért a Migránsoook című előadásban. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Idén is feltűnt az, hogy a MITEM-en az orosz színház jelenléte igen hangsúlyos: két pétervári és két moszkvai társulat érkezett. Az is egy szempont egyébként – a Nemzeti Magazinban olvastam –, hogy nyugati színházba könnyű eljutni, oroszországiba nehezebb és költségesebb, hát örüljünk neki, hogy helybe jönnek az orosz társulatok. Meg az orosz nézők is. A színház közönségforgalmi területein az a benyomásunk támadhatott számos estén, hogy a budapesti orosz kolónia rendes tavaszi kultúrrandijának vagyunk részesei. Az orosz művészvendégek zömével Vidnyánszky Attila értékes munkakapcsolatot ápol: Valerij Fokin és Viktor Rizsakov rendeztek a Nemzeti Színházban, Vidnyánszky Attila és ifj. Vidnyánszky Attila pedig rendeztek náluk; a pétervári Alekszandrinszkij Színházban, illetve a Mejerhold Központ Július együttesénél. A házigazdák egyébként négy produkciójukat játszották el a fesztivál keretében, a Vidnyánszky Attila rendezte izgalmas Bánk bánt, Sardar Tagirovsky eredeti Figaro házassága-verzióját, valamint ifj. Vidnyánszky Attila két munkáját: a III. Richárdot és a Woyzecket. Az utóbbi produkciónak egyenesen a bemutatóját tűzték a fesztivál programjába, ami mindenképpen arra utal, hogy a Nemzeti vezérigazgatója bizalommal viseltetik a fiatal rendező és független színházi formációja, a Sztalker Csoport iránt.

A szakmai kapcsolatokat a MITEM nyilvánvalóan bővíti és fejleszti: a vezérigazgató újabb és újabb külföldi rendezőket fedez fel, és hív meg dolgozni a Nemzetibe, prompt az előadás után például az újvidékiek elementárisan groteszk Borisz Davidovics síremlékének rendezőjét, a macedón Alekszandar Popovszkit, vagy a tallinni R.A.A.A.M. Színház Vérfarkas című produkcióját jegyző Szergej Potapovot. (Itt be kell bevallanom, hogy nekem személy szerint egyáltalán nem tűntek fel az észt előadás értékei.) Ugyanakkor félő, hogy mivel a Nemzeti Színházban dolgozó további rendezők munkái nem kerültek reflektorfénybe, így ők – Árkosi Árpádtól Csiszár Imrén, Dér Andráson és Kiss Csabán át Zsótér Sándorig – aligha kapcsolódhatnak be a nemzetközi színházi vérkeringésbe.

Romániát és Szerbiát most három magyar színház képviselte. Bocsárdi László szédítő koncert-színházával, az Alice-szel érkeztek a sepsiszentgyörgyiek. Az Újvidéki Színház a Danilo Kiš-novellából készült Borisz Davidovics síremlékét hozta, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház pedig Matei Vişniec-darabot mutatott be Zakariás Zalán színrevitelében, Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk címmel. (Egyébként az utóbbi két produkció a POSZT versenyprogramjába is meghívást kapott.)

Két színház jött Ukrajnából, kettő a volt Jugoszláviából (a Szlovén Nemzeti Színház és a Horvát Nemzeti Színház, utóbbi egy meglepően laposnak ható Ivanovval a legendás Eimuntas Nekrošius rendezésében). Visszatérő vendégként érkezett a Pinokkiót bemutató milánói Piccolo Teatro. Markáns arab blokk körvonalazódott: egy bejrúti társulat és a Tunéziai Nemzeti Színház is fellépett, szerepelt továbbá egy Belgiumban letelepedett iraki rendező táncos előadása, valamint Németországban élő és dolgozó szír színházcsinálók csoportja a Szerelmed tűz című darabbal. (A különböző nyugati országokban élő három arab rendezővel pódiumbeszélgetés is zajlott „Az arab színház száműzetésben” címmel.)

Az idegenbe szakadt arab rendezők munkáit láthatták a legkevesebben – hétköznap délutáni időpontokban a Kaszás Attila teremben –, de szerencsés esetben ezek éppúgy betölthettek érzékenyítési funkciót migráns tematikában, mint a székelyudvarhelyiek erős, hatásos és elgondolkodtató Migránsoookja. (Soha nem jutottam volna el magamtól például annak elképzeléséig, hogy milyen lehet görög szigetlakóként élni ott, ahol előbb mindig a gyerekjátékokat sodorja partra a tenger, csak azután a gazdáik holttestét.)

Idén a német színházból is kaphatott ízelítőt a fesztivál közönsége. Ez azért is nagy szó, mert Vidnyánszky Attilának – szűkebb szakmai körben elhangzott közlése szerint – nincs jó véleménye a jelenlegi német színházról, és nehezen talál olyan produkciót, amelyet érdemesnek tart a megmutatásra. Most azonban maga választotta be a programba a Berliner Ensemble Brechtjét, A kaukázusi krétakört Michael Thalheimer rendezésében, amely mindenképpen jelentős estéje volt az előadás-sorozatnak. Ugyancsak a Berliner Ensemble-tól jött a Nico Holonics által játszott, kicsit indokolatlannak tűnően egyszemélyes Bádogdob. (Volt még Ruhr-vidéki Bohócok a viharban és lipcsei Don Q, de ezekről nem tudok beszámolni. Az utóbbi produkció a Progress Sopron 2017 nemzetközi alternatív és amatőr színházi fesztivál fődíjasaként nyert vendégszereplést a MITEM-en.)

Woyzeck ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Az általam látott 12 külföldi produkcióból messze nem mindegyik hatott feltűnően formátumosnak, izgalmasnak, eredetinek vagy revelatívnak, de mind színvonalasnak mondható. Külön lehetne méltatni az ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte, nemzedéki előadásként is címkézhető Woyzecket, amelynél a hittel teli fiatal színészcsapat energiái szinte szétrobbantották a Kaszás Attila termet. Valamint az Újvidéki Színház különleges, fekete és alvadtvér-színű produkcióját, a Borisz Davidovics síremlékét. Továbbá Viktor Rizsakov moszkvai tanítványainak, a Július együttesnek Három nővér-változatát, amely ezernyi ötlettel színezve juttatta el Prozorov dandártábornok lányait a maguk idejéből a mába (hét magas, jóképű, sportos, jó mozgású fiatal férfiszínész társaságában).

A legérdekesebb tapasztalatokkal azonban a nagyszínpadi előadások szolgáltak számomra. Azok ugyanis arra a kérdésre adtak különböző, érvényesnek és kevésbé érvényesnek tetsző válaszokat, hogy mihez kezdhet ma a színház a nagyszínpadi formával. Hogyan kezelje a drámát, a színészt, és nem utolsósorban azt a sok száz embert a nézőtéren, aki valószínűleg a világ minden táján érzékelteti, hogy főleg gyors, pörgő, csillogó dolgokat szeretne látni a színházban?

A fesztivál nyitóelőadása, az Alekszandrinszkij Színház Švejk. A visszatérés című produkciója rögtön úgy nézett ki, mint ami akár Vidnyánszky Attila keze alól is kikerülhetett volna. A nagyszabású díszletben jókora, szoborszerű fejek sorakoznak profilból. Dekoratív színpadi masinéria, erős zene – az egyik muzsikusnak mintha valami békakuruttyoló hangszere is lenne! –, embertömeg gomolyog, a játéktér minden pontján történik valami. Foglalkoztatják a néző szemét. Ez a fajta artisztikus nyüzsgés ismerős a Nemzeti Színház előadásaiból, ugyanakkor van egy apró, de lényeges és érdekes technikai különbség: a színészeken nincs mikroport. A MITEM összes nagyszínpadi előadásának összes szereplője hallhatóan és érthetően beszél. (Legalábbis az orosz színészeket igazolom.)

A színpad magasában egy konvencionálisnak ható, széles mosolyú, pocakos, egyenruhás Švejk-figurát húznak be középre – a kerekes székben ülve szalutáló, hasban kitömött, fiatal Sztyepan Balaksint –, de a prezentáció egyre kevésbé szól a Švejk néven ismert szívderítő irodalmi alakról. Mindinkább a háború foglalja el a színpadot, egyébként szépen, teátrálisan kidolgozott csatajelenetekkel. (Legutóbb Szegeden, a Máté Gábor rendezte Kazamaták-előadáson élhettünk át ilyen derekasan rémisztő támadásokat; lövések, robbanások fülsüketítő zajában, repülő törmelékeivel, porfelhőjével.) A Valerij Fokin rendezte Švejk nem a Hašek-regényen, hanem egy kortárs szerző, Tatyjana Rahmanova drámáján alapul. Fájón nélkülözi a humort vagy az iróniát – talán az egy sorozási jeleneten kívül –, s bombasztikussága a hangeffekteken túl a stílusra is kiterjed. Miközben élénk interaktivitást feltételez a produkció, vagy legalábbis eljátszik evvel. A fehér köpenyes orvos a nézőtérről is sorozna be újoncokat, ám a beépített kuncsaft elszalad, egyenesen a színpadra. Amikor pedig elesik a katona, akinek a történelmet kellett volna megírnia – szép jelenet a temetése –, akkor a nézőtéren találják meg és jelölik ki a történelemírás következő felelősét, Varga József nemzeti színházi színész személyében.

Az egész, hatalmas háborús szcénába bele vagyunk vonva valamiképpen, meglehetős bizonytalanságban a kontextust illetően. Valószínű, hogy a pétervári néző nem ugyanarra gondol, mint a budapesti, amikor a színpadról agitálnak bennünket lelkesen, hogy harcolni kell az ukránok ellen, hozzátéve még, hogy a magyarok ellen is.

Michael Thalheimer egészen máshogy állt hozzá a tágas térhez. A kaukázusi krétakör berlini előadása voltaképp eltüntette szemünk elől a nagyszínpadot. Hatalmas sötétség honol. Mintha a pokol fenekét (nem) látnánk. Ulrich Eh tervezte a világítást, illetve a sötétítést. A feketeségben fényesen világító foltokat teremtett, amelyekben a szereplők a maguk magányosságában is mutatkoznak. Először egy gitáros férfit látunk hátul, aki a húrok közé csap, jajong a zenéje. Azután jobb oldalon világos öltönyös kommentátor-narrátorként bukkan fel az Énekes, Ingo Hülsmann. Nincs nagy felvezetés, templom, kormányzói trafikálás, hercehurca orvosokkal, gyerekkel. Abasvilinek elvágják a torkát, dől a vér. Gruse beleugrál, belefetreng a tócsába, testével törli fel a padlót.

Stefanie Reinsperger Gruséja megtermett nő, hosszú szőke copfokkal. Gyakran ül a színpad szélén, lógatja a lábát. Érzékelem, hogy Gruse vállalása lelkileg is, fizikailag is igen nagy tehertétel, súlyos igénybevétel. Nyilván azért is játssza ilyen erős alkatú, komoly fizikumú színésznő. Az eszközei nem számosak, nem is számolatlanok: némán hápog, rángatózik, reszket, kiabál, földre veti magát. Erőből viszi végig Grusét a történeten, magasról indítva, és fent tartva az utolsó, magányos pillanatig, amikor is felkuporodik egy hokedlira az elnyert pólyás babával.

Gruse kettőse a háborúból visszatért Szimonnal minden intimitást nélkülöz. Nincs a két színész közt szemkontaktus, a párbeszéd alatt velünk szemben állnak, a közönségre néznek. (A dialógusoknak ez a megjelenítési formája, úgy látszik, divatba jött: más előadások is éltek vele.) Hiányzik a hídon átkelés. Acdak sztorija, kinevezése és bírói működése is lerövidült, hamar eljutunk az obligát perig. A négerparókás, félmeztelen, a vértesek által vérrel leöntött Tilo Nest Acdakja hokedlin állva ítélkezik. Ekkor válunk meg a sötétségtől: a fény immár egy körbe von bírót, alperest, felperest. Acdak a döntésnél pénzt dob fel, majd egyik kezével a másik ellen kő-papír-ollót játszik, végül vérből rajzol kört a földre. Így születik meg végül a „majdnem-igazság kurta aranykora”.

Az Andrej Mogucsij rendezte pétervári A vihar (Osztrovszkij drámája alapján) emberi erőforrást vesz igénybe a történet gördülékeny és látványos lebonyolításához. Gurulós, négyzet alakú platókon helyezik el a szereplőket és a jelenetek képeit, s ezeket úgy húzzák be a színre fekete csuklyás díszletezők kampós vassal, mint ahogy a jegesek szállították a jégtömböket, vonigával. A játéktér elejében képzőművészetileg értékelhető festett díszletfüggöny, gyönyörűen faragott bútorok, szegélyek. Felül festett pamacsfelhők, és pont ugyanilyen forma színes füstködöt pöfögnek ki magaslati dobozok. Tekintettel a dráma címére, időnként fantasztikusan élethű villámok jelennek meg az alapvetően sötét színpadi tér mélyében, és néha hátborzongató, expresszív képeket tesznek láthatóvá egy-egy pillanatra: pirosan világító szemű farkasokat vagy lábuknál fellógatott fekete lovakat. (Utoljára Bagossy László, illetve Pogány Judit A Sötétben Látó Tündérénél éreztem ezt: hogy nem vagyok biztosan abban, láttam vagy elképzeltem.) Vizuálisan belehasítanak váratlanul az alapjában véve archaikusan teátrális színpadi világba.

Kátya Kabanova szerepében Viktorija Atrjuhova csámpásan álló, kezét zavartan tartó, Piroska-szerű, naiva benyomást keltő kislánynak hat. Titkos kedvese, Borisz délceg operaénekes, aki prózában nem is közöl, csak dalban. Frontálisan dialogizálnak. Bennem egyre erősebb a (rossz) érzés, hogy a rendező képeket és hangokat rendezett, nem színészeket. Aztán a végére Kátya váratlanul felnő. Halála – ahogy katartikus hatású éneklése közben kisétál a színpadról a nézőtéren át, a japán színházban alkalmazott hanamicsin, azaz virágos úton keresztül – nagy drámai erejű felmagasztosulás.

A moszkvai Vahtangov Színház Oidipusz királya tűnik olyan előadásnak, ahol a rendezőnek mintha sikerült volna áthidalnia a nagyszabású látvány és az emberközeli színjátszás közti távolságot. Rimas Tuminas rendezésében a színpadképet meghatározó tárgy egy hatalmas, lyukacsos henger. És görög. Füstöl is közben néha. Ananké szimbólumának tekinthetjük egyfelől, másfelől dekoratív és praktikus díszletelem, amely ki- vagy beforgatja a színre a lyukakba kapaszkodó szereplőket. Két fehér ruhás kislány vidáman szembekötősdit játszik az előadás elején, majd fekete öltönyös férfiak nyolcfős csoportja diffundál: ők a Kórus. A Görög Nemzeti Színház férfi színészei adják elő görögül a Kar szövegét. Nem értem őket, de ínyencségnek némi García Lorca-érzetet is keltenek. A produkció aduásza Viktor Dobronravov Oidipuszként. Elegáns, fehér öltönyös, borostás, rendezett férfi világos szemekkel, feszes tartással. Multifunkcionális színész, flikk-flakkot csinál, ha kell, vagy szaxofonozik, ha az van soron. Mindenekelőtt azonban úgy tudja előadni Oidipuszt, hogy a színpadi beszéde megemelt, a figura mégsem stilizáltnak vagy jelszerűnek hat, hanem emberi léptékűnek és realisztikusan érvényesnek. Élénken más színt hoz, de szintén létezőnek ható alak Kreón, akinek képében Eldar Tramov Jézus Krisztus Szupersztár-reminiszcenciát ébreszt, és hangsúlyosan jelen van a színen egy Sors brigád is, amely erős mozgásbeli kifejezésekkel él: láthatatlan arcú, bekötözött fejű alak és egy sudár nő (védő)szárnyakkal.

Mindezekhez a finomságukban is erőteljes hatásokhoz képest kicsit meglepő, hogy a rendező elfogadta a Teiresziaszt adó Jevgenyij Knyazev színészi ajánlatát, aki kulisszahasogató módon ordít, harsog, köpköd, hahotázik és hadonászik a vak jós szerepében. Iokaszté megjelenése szintén zavarba ejtő: egy merev, idős dáma mutatja be a tekintélyesség és a drámaiság pózait. Ismét arra kell gondolnunk, hogy a Vahtangov Színházban a közönség számára egészen más jelentése lehet Ljudmilla Makszakova belépőjének, mint a budapesti Nemzetiben. Ott ők egy legendát, egy színészkirálynőt látnak belépni. Mi pedig nem ismerjük Makszakovát, és ezen nem is segíthetünk. (Viszont ismerem Varga Mária Iokasztéját Horváth Csaba Halál Thébában-rendezésében, szívesen meg is mutatnám mindenkinek a Lajtától a Moszkva-folyóig.)

Miután Dobronravov Oidipusza, ez a nagy formátumú király végrehajtotta magán a saját ítéletét, a sorshenger előre-előregördül, fenyegetve a két fehér ruhás kislányt, sőt a közönséget is. (Mintha több befejezése is lenne az előadásnak.) A két kislány Oidipusz és Iokaszté gyermeke, Iszméné és Antigoné. Felnőnek majd, és belekerülnek más görög tragédiákba. Antigoné mondja később azt, ami az idei MITEM mottója: „Szeretetre születtem, s nem gyűlöletre.” A kijelentés igazságtartalmát illetően azért támadhatnak halvány kétségek az emberben. Például ha elolvassa Szophoklész Antigonéját.