A román vagy helyesebben romániai titkos szolgálatokról már 1841-ből találunk adatokat. Mai értelemben vett titkosszolgálatokról 1892-től beszélhetünk, amikor is a hadseregen belüli hírszerzés mellett megjelenik a civil lakosság soraiban működő, titkos módszerekkel adatokat gyűjtő intézmény. Talán ez az az intézmény, amely minden rendszerváltást túlélt, természetesen a járulékos átszervezésekkel. Mindig ugyanaz és mindig más.

Azt sem mondhatjuk, hogy a szocializmus éveiben, 1945 és 1989 között egységes feladatokat ellátó szerv lett volna. Tény, hogy főleg politikai rendőrségi munkát végez, de a hangsúlyok sűrűn változnak. A szocialista rendszer a II. világháborút követő hatalmi berendezkedésében a Siguranța (a szó jelentése: biztonság) feladata elsősorban a Kommunista Párt szolgálata és védelme. A jelentések, elemzések a pártvezetők asztalára kerülnek. A Párt dönti el, kivel mi történjen. A kor propagandaanyagaiban úgy jelenik meg, hogy a szolgálat a Párt acélkarja. Az alárendeltségi viszony ellenére időnként a szolgálatok „túlerősödnek”, és aktívan beleszólnak a köz- és magánéletbe. Ceaușescu pártvezetői irányítása alatt, 1965–1989 között is többször átszervezik az immáron (1948-tól) Securitaténak nevezett intézményt, túlkapásainak nyomait számtalan esetben eltüntetik. Ezt fontos elmondani, mert felbecsülni sem tudjuk működésének egészét. A román Securitate nem hasonlítható a német Stasihoz, nincs pontos könyvelése. Felépítéséről az utolsó pontos adat 1958-ból való: 5633 tiszt, 4108 őrmester (sergent), vagyis altiszt, 1416 civil alkalmazott, 46 028 katona, valamint a besúgóhálózat, amely hozzávetőlegesen 45 000 személyből áll. Sok százezer dokumentum tanulmányozható, de számtalan esetben hiányoznak az írásbeli források ahhoz, hogy valakiről egyértelműen ki lehessen jelenteni, besúgó volt, vagy ténykedésével ártott valakinek. Nem minden besúgó ártott, nem minden besúgó végzett politikai rendőrségi tevékenységet. Magyarán volt olyan, aki beszámolóiban semmilyen terhelő információt nem közölt, és volt, aki kárt okozott társainak.

Hatalomra jutásakor Ceaușescu teljes mértékben átszervezi, szorosan a Párt irányítása alá rendeli az intézményt. 1968-tól a Kommunista Párt beleegyezése kell ahhoz, hogy a Securitate valakit megfigyeljen vagy beszervezzen. A 80-as évek végére, amikorra a romániai diktatúra Európa egyik legszégyenteljesebb politikai rendszere lett, a Securitate újra kibújt a párt ellenőrzése alól, és szinte önálló életet élt. Marius Oprea, a témában jártas történész szerint ebben az időben a besúgók száma körülbelül 400 000 fő. Ehhez lehet még hozzászámítani az ún. megbízható embereket, akiket nem kellett beszervezni, anélkül is vállalták a tisztek, altisztek rendszeres informálását. A dokumentumok tanulmányozása egyértelműen azt tükrözi, hogy a tisztek jól felkészültek voltak, kiváló pszichológiai érzékkel és analitikus módszerekkel dolgozták fel a jelentős mennyiségű összegyűjtött anyagot, és az abból levont eredményekre és következtetésekre támaszkodva manipulálták a közéletet, az embereket. A Ceaușescu-rendszerben többször változtak a szerv adatgyűjtési prioritásai, de a magyarok megfigyelése minden esetben elsőbbséget élvezett. Szinte minden megfigyelt magyar személyről írt jelentésben szerepelt a nacionalista és az irredenta jelző.

A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet, ma Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem épülete. Fotó: Marx József

Kutatásaimat több mint öt éve kezdtem a Securitate Irattárát Vizsgáló Hivatalnál (Consiliul Național pentru Studierea Arhivelor Securității), amelynek székhelye Bukarest. Mint említettem, a raktárak annak ellenére nagyon hiányosak, hogy dossziék több ezer folyómétert meghaladó sora áll az akkreditált kutató rendelkezésére. A hozzáférhető anyagok informatikailag kevéssé feldolgozottak, ezért az alkalmazottak hosszas fizikai keresést kell elvégezzenek, mire a kutató asztalára kerülnek a kért dokumentumok.

Kutatásom elsősorban a romániai magyar színházak, ezen belül a marosvásárhelyi színház működését célozza, ahogyan azt a Securitate látta.

Romániában hat állami magyar színház, három magyar nyelvű állami bábszínház, egy magyar nyelvű opera és egy színművészeti főiskola működött a szocializmusban. A magyar közösségteremtésben mindegyik óriási és egyedi szerepet játszott. Akkoriban a nézőszám a maihoz képest igen magas volt. Marosvásárhelyen például több mint százezer néző volt egy évben, amikor az összlakosság alig érte el a hetvenezret. Ennek ellenére a Securitate nem fektetett különleges hangsúlyt a színházak megfigyelésére. A teátrumok elsősorban ideológiai nevelésre, és csak másodsorban szórakoztatásra szánt intézmények voltak, a Kommunista Párt egyenes irányítása alatt álltak. A Párt néha rutinszerűen ellenőrizte, hogy betartják-e a bemutató előtti ideológiai szakbizottság (magyarán a cenzúra) ajánlásait, a külföldi színészek fellépését végig próbálta nyomon követni. A Nyugat-Európában és néha Amerikában fellépő Illyés Kingát a Securitate például folyamatosan be akarta szervezni kémnek. A művésznő konok kitartással ellenállt. Természetesen be-beszerveztek színészeket, ez mindig az éppen a színházakért felelős tisztek ambícióitól és megfelelési kényszerétől függött. A tisztek, hát igen… Marosvásárhelyen többek között: Filka András, Buzogány Béla, Makkai Ernő, Kiss Miki István – még mielőtt valaki csupán román ármánykodásra gondolna. De a színházban a színészek mellett elsősorban a színpadi személyzet köréből szervezték be a besúgókat. A tűzoltót, a fotóst, a műszaki főnököt. Az egyik hangosító mester mesélte, hogy egyszer próba előtt a fülkébe besétált Makkai elvtárs, és kihalászott a zsebéből egy vadonatúj magnószalagot, átadta a technikusnak, és ennyit mondott: vegye fel a próbát. Ő pedig felvette, mit lehetett tenni, mondta évekkel később. A technikus nem volt besúgó, sem „megbízható” ember.

Sok száz dosszié elolvasása után nem találtam egyetlen olyan anyagot sem, amelyik alapján eljárást indítottak volna valaki ellen. Pedig a jelentésekben volt minden. A belügyesek mégis háttérben maradtak, és a közemberek számára láthatatlan módszerekkel avatkoztak közbe egy-egy nyakasabban viselkedő színházi emberrel szemben. Egy esetről tudunk, amikor Visky Árpád színművészt letartóztatták. Róla azonban nincs dosszié, legalábbis még nem került elő. Pár feljegyzés létezik, hogy öngyilkossága után a volt orvosa, a sepsiszentgyörgyi színház, ahol alkalmazásban állt, az igazgatója, valamit a felesége külön-külön intézzen levelet az Amerikai Kongresszusnak, és magyarázzák el, hogy öngyilkosság volt. Visky Árpád kiváló színész volt, de emellett színpadon kívüli italozásaival vált legendássá. Ilyen italozások alkalmával bírálta a szocialista rendszert. A sok száz megfigyelési, lehallgatási dosszié hatalmas kincsesbánya a jövő színházkutatói számára. Köztük például Tanai Belláé, amelyben a művésznő fodrásza a Szindbád forgatásának idején arról számol be a szerveknek, hogy Latinovits Zoltánnak mi a véleménye az erdélyi színészekről. Vagy a Székely Jánosról szóló anyagok, amelyek között értékes leveleket olvashatunk Radnóti Zsuzsától, és persze rengeteg pletykát.

A mellékelt, Csáki Judit, Nánay István és Csabainé Török Mária személyére vonatkozó dokumentum teljesen véletlenül került elő egy dossziéból, amely a kolozsvári magyar konzulátus tevékenységének megfigyelését rögzítette. A Forrás személyazonosságát az archívum kutatóknak nem adhatja ki. Érdekes viszont, hogy a Színház folyóirat munkatársai fontosnak látták, hogy jelen legyenek az erdélyi magyar színházak előadásain. Ahogyan az is érdekes, hogy a jelentéstevő milyen fontos szerephez jut: már-már Románia, Magyarország és a Szovjetunió közötti kapcsolatok elemzőjévé lép elő. A jelentés alapján úgy tűnik, hogy a hírhedt Securitate bizony odafigyelt a sajtóra, az újságírókra, a színházra és a Magyarországról érkező látogatókra.