Most, hogy két nagyszínházunk, a Nemzeti és a székesfehérvári Vörösmarty Színház is újra műsorra tűzte Madách Imre halhatatlan remekét, Az ember tragédiáját, s a maga módján mindkét előadás emblematikusnak, nagyszabásúnak, mi több, reprezentatívnak tekinthető, ideje szembenézni a kanonizált örök klasszikus színreviteli dilemmáival.

Madách vizionárius drámai költeménye ugyanis, mint az közismert, nehezen adja meg magát az értelmezőknek, a színházcsinálóknak s a közönségnek – diákosztályoknak, középkorúaknak és sokat próbált színházbarátoknak egyaránt. A Tragédia fajsúlyos színpadi mű, filozófiai tartalmai, költői nyelvének emelkedettsége, zártsága, a nyelv és a dramaturgia dichotómiája számos probléma forrása lehet a színpadra állításkor. E költői mű természetszerűleg ama vonulatba tartozik, amelybe a Faust, a Peer Gynt és még néhány hasonló karakterű, a világegészről értekező, s tulajdonképpen eredendően nem színpadra született monumentális drámai költemény.

Ám a dráma színrevitelének egyik, ha nem legnagyobb problémája maga a mű késő reformkori nyelvezete, amelyet Madách felhatalmazása alapján Arany János is sokat javítgatott, „keze nyomát a Tragédia mintegy ezer során találjuk”, s később Szász Károly, Voinovich Géza és mások is csiszoltak még a textuson. A mű második szövegkiadásában, amely 1863-ban látott napvilágot, Madách – Arany javításait nem mindenütt követve – visszaállított jó néhány sort az eredetiből. A kéziratot becses kincsként a Magyar Tudományos Akadémia kézirattára őrzi. S mint az egyik kései Madách-filológus, Szabó József megjegyzi a szövegkiadáshoz írt utószavában: „Hibátlan és tökéletes Tragédia-kiadásunk sosem volt.”[1] A további idézetek ugyanebből a kötetből valók.

Ács Eszter a Nemzeti Színház Tragédiájában. Fotó: Eöri Szabó Zsolt

„Babits Mihály 1923-ban azt írta, hogy a Tragédia »versei, amik nehézkesek voltak megírásuk idején, ma frissek, mintha tegnap keltek volna, mint némely sütemény, mely szárazan és keményen jön ki a sütőből, frisseséget nyer az idő fürdőjében…« Gulyás Pál tovább megy; 1934-ben ezt írja: »…több helyen vissza kell állítani Madách szövegét […] Arany akademizmusa, […] az Arany János-i pedantéria, ez az illedelmesen és feszesen lépdelő jambus-gond, nem állott összhangban a mű világtávlatával…«”[2] És ugyancsak a tudós filológus, Szabó József írta, igaz, ennek is már 47 esztendeje: „Mert bizonyos, hogy a Tragédia mély ragyogású remekművének kemény darabosságai, súlyos zordonságai hozzánk közelebb állnak, mint a múlt század nyelvészeihez.”[3]

Mikor a Nemzeti Színház előadásában, részben a nagyszámú diákközönség reakciójára is fülelve, hallgattam hol szólóban, hol gyakran kórusban zsolozsmázni Madách gyönyörűséges mondatait, közben folytonosan szólt a zene, s a népes szereplőgárda, köztük a Kaposvári Egyetem színinövendékei Bozsik Yvette koreográfiájára hullámzó, pulzáló csoportokként jelenítették meg nagy erejű képekben Madách valóban látomásos művének színeit, nos, akkor először arra gondoltam, hogy azok a középiskolások, akik még nem ismerik közelebbről vagy behatóbban a nemzeti klasszikus sorait, nem feltétlenül fogadják majd be minden ízében Madách oratorikus drámai költeményének színpadi verzióját.

A színireferens e ponton be kell, hogy vallja, viszonylag könnyű helyzetben ült be a zsöllyébe, és nemcsak azért, mert számos Tragédia-interpretációt volt alkalma évtizedek alatt megszemlélni, hanem azért is, mert egykori gimnáziumában memoriterként sajátíthatta el az egyébként négyezer-száznegyvenegy sornyi textus számos passzusát. (Áldassék érte Varga tanár úr emléke.)

Ám azt, hogy a jelenkori feldolgozások feladványa még bonyolultabb, mutatta a székesfehérvári unikális előadás, amelyet négy rendező – Szikora János, Horváth Csaba, Hargitai Iván és Bagó Bertalan – állított színre. Az előadás címe Az ember tragédiája 1. Ezt követi az évad második felében Az ember tragédiája 2.: a színház felkérésére négy jeles kortárs magyar író, Márton László, Tasnádi István, Térey János és Závada Pál „folytatja” a Tragédiát újabb színek megírásával – kortársaink a kortársaknak. Az új darabot ugyancsak a társulat művészeti vezetői rendezik. Az ötlet kiváló, tartalmi, pedagógiai és marketingszempontból is. Igazi írói kihívás a jeles szerzőknek. Remélhetőleg a madáchi eszme vagy gondolatkör autentikus formában folytatódik majd. És akkor még egy szót sem szóltunk arról, hogy a Vörösmarty Színházban a sűrű színváltások közepette öt Ádám (Kovács Tamás, Hirtling István, Andrássy Máté, Kádas József, Krisztik Csaba), öt Éva (Osváth Judit, Kerkay Rita, Kiss Diána Magdolna, Ballér Bianka, Varga Mária) és négy Lucifer (Lábodi Ádám, Tűzkő Sándor, Kuna Károly, Nagy Péter) lép a színpadra, s négy rendezői világ – ízlés, eszmeiség, koncepció és kondíció – kell hogy kiadjon egy egységes előadást.

A székesfehérvári Vörösmarty Színház Tragédiája. Fotó: Katkó Tamás

De egy percre még mindig pillantsunk vissza magára a drámaszövegre, s akkor tulajdonképpen azzal a dilemmával szembesülünk, mint például a Bánk bán újabb keletű színrevitelei esetében: modernizálható-e a 19. századi nemzeti klasszikus szövege, ha színpadon szólaltatják meg? Szabó Borbála, a kitűnő dramaturg pár évvel ezelőtt a kecskeméti – egyébként ugyancsak Bagó Bertalan által rendezett – Bánk bánhoz új szöveget készített, s „lefordította” Katona József 1820 körül született textusát, úgymond, „mai magyarra”. A vállalkozást siker koronázta. Mert a nyelv, a magyar nyelv is, kell-e mondani, rendkívül avulékony; nem százötven-kétszáz, hanem húsz-harminc év távlatában is, és ha a drámai szöveg a színpadról hangzik el a maga mondhatni könyörtelen szépségében, a jelen idő közönségére kell itt és most hatnia.

S hogy dilemmáinknak végképp ne érjünk a végére, meg kell jegyeznünk, hogy míg a Bánk bán színpadi műnek született, addig Madách drámai költeményként adta Arany János kezébe élete főművét, egyben költészete esszenciáját. S ha igaz, hogy Nagy-Britanniában a színházi nézők és az iskolások irodalmi szocializációjának elengedhetetlen része Shakespeare 17. századi nyelvének elsajátítása, akkor joggal várható el, hogy a magyar iskolások is up to date Madách-nyelvismerettel felvértezve üljenek be Tragédiát nézni. És hát verssorokat nem lehet magyarról magyarra lefordítani.

Vidnyánszky Attilának ez a hatodik nekirugaszkodása Madách művének, a színházi adattárak feljegyeznek beregszászi, zsámbéki, szegedi szabadtéri és debreceni változatot („Volt egy kisvárdai verzió is. Több teherautónyi földet hordattam a vár tövébe, abból ástuk elő a történelmi színek díszleteit. Napokig próbáltuk ezt az elképzelést, de az előadást elmosta egy felhőszakadás” – vallja a rendező a Nemzeti Magazinban), mielőtt a Nemzeti Színház főigazgatójaként újra színre vitte a Tragédiát.

Vidnyánszky most is költői színházat csinál, mikor tömegek látványos mozgatásával egyfajta összművészeti produktumként szólaltatja meg a Tragédiát. A vízió dominál az előadásban, a nagyszabású képek, amelyek tulajdonképpen hűek Madách szelleméhez, s valamilyen módon még a dramaturgiájához is. Az előadás legfőbb problémáját magam a szereposztásban véltem felfedezni. Miközben autentikus és funkcionális rendezői megoldásnak gondolom az elhangzó szövegek megsokszorozását, Ádám, Éva és Lucifer szólamainak sokféle változatban való megszólaltatását, ami valamelyest bennünket is bevon a játékba, mert hisz akár mi is ott lehetnénk a színpadon, és zsolozsmázva mondhatnánk a játékosokkal a madáchi szöveget. (A közönség egy része a színpadon ül.) És nyomatékosíthatnánk a Tragédia híres szlogenjeit, amelyeket az előadás is számtalanszor kiemel, például az egyiptomi színből: „Milljók egy miatt.” Igen, a fáraó dicső művét milliók véréből, verejtékéből és munkájából építik fel, mígnem ki nem kezdi a finom por s a könnyű fuvallat az öröklétre szánt gúlákat.

A reformkori nyelv tehát csak az egyik alkotói (és nézői) dilemma a sok közül. Fehérváron Hargitai Iván rendezésében a párizsi színben Ádám nem azt mondja, hogy „Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz el”. Krisztik Csaba óriást mond, ami jól érthető, nem becsteleníti meg a szent szöveget, s mégis autentikus. Az összetettebb szintagmákról most ne essék szó.

Vidnyánszky a Nemzeti Színházban legifjabb színészeire, tegnapi kaposvári tanítványaira bízta a főszerepeket, Éva: Ács Eszter, Ádám: Berettyán Sándor. (Lucifert Farkas Dénes játssza.) S kiváltképp ők ketten tűntek számomra erőtlennek, haloványnak, olyanoknak, akik még nem bírják el a hatalmas szerepet; nem nőttek fel hozzá. Az előadás dramaturgiájában, úgy vélem, Vidnyánszky visszanyúl ahhoz a típusú költői színházhoz, amelyet anno többek között a debreceni Mesés férfiak szárnyakkal című előadásában vitt tökélyre, s amelyet itt, a Nemzeti Színházban részben ugyanezen tanítványaival eredményesen folytatott Weöres Sándor költői művének színrevitelével, az álomszép Psychével. Vidnyánszky előadása most erősen hullámzó színvonalú lett, a londoni szín például kifejezetten erősre sikerült, továbbá érdekesnek bizonyult még az űr-jelenet, ahol is a színpad magasában röpködve mondták a híres textusokat. A főszereplők, a szövegek megtöbbszörözése ugyanakkor a Nemzetiben és Fehérváron is azzal jár együtt, hogy a néző nem vagy csak nehezen tud azonosulni a főszereplőkkel.

Vidnyánszky költői színháza most is mozgalmas, komplett képzuhatagként nyeri el alakját, zenei, vizuális, képzőművészeti kompozíció (díszlettervező: Olekszandr Bilozub, jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias), ám a Gesamtkunstwerk alkotóelemei olykor elhomályosítják a szövegeket, bizonyos részek alig hallhatók, érthetők még az egyébként a művet valamelyest ismerő néző számára is. Vendégszöveget mindössze néhány egészen apró helyen véltem felfedezni az előadásban. Madách legendás üzenetei megszólaltak ugyan, gyakran sokszorosan ismételve, kórusban zsolozsmázva, ugyanakkor a tiszta színpadi artikulációt gyakran zárójelbe tette a zenei hangzások ereje, a mozgalmas képek orgiája.

Székesfehérváron Szikora János vitte színre a mennybéli, a paradicsomi színeket és a záró jelenetsort, mégpedig egyfajta modernista interpretáció jegyében, festői, romantikus látványvilággal. Talán a nyitókép a legsugallatosabb. Ülnek a szereplők egy nagy asztal körül, megannyi menedzser, fekete ruhásan, kiskosztümösen, s előadják, amit a világról gondolnak, s amit Lucifernek is tudnia kell. Lábodi Ádám Lucifere az asztal végénél, a macskaasztalnál sámlin ülve hallgatja őket, s csóválja a fejét. Aztán nemsokára kiderül, a nagy asztal nemcsak tárgyaló, hanem homokozó is, s a motívum végigkíséri az előadást. Tárgyalnak az asztal körül, eldöntik a világ folyását; s a zárószínben, azaz a második paradicsomi színben fiatalok üde látványa tartja fogva a tekintetet. A Szikora-féle paradicsomi színben az igazi Ádám és Éva (Osváth Judit és Kovács Tamás) fertőzetlen mai fiatalokként jelennek meg, frissen, trikósan, tornacipősen. Aztán itt is zuhognak a képek, egymásra torlódnak az újabb és újabb színek és koncepciók, és Kovács Tamás Ádámja, valamint Osváth Judit Évája illúziót keltően s üde virgoncsággal hozza színre az első, naiv emberpárt.

Az előadás sokféle értéket mutat fel, és sokféle megoldatlanságot is görget; elsősorban a négyféle világszemlélet nem harmonizál egymással maradéktalanul az egyébként bő négyórás előadásban. Hargitai verzióján kezdtem igazán fülelni, mikor színre lépett Kuna Károly karizmatikus Lucifere, Kiss Diána Magdolna intellektuális-érzéki Évája, és a szöveg is megszólalt a maga költői erejével. Horváth Csabánál az egyiptomi színben építőmunkások sisakos, overallos együtteseként látjuk a gúlaépítőket, ez talán a rendező legsikerültebb színe. Máskülönben a tőle jól ismert fizikai színházi megoldások, erények csillantak meg, csoportképek, testek halmaza, szépen koreografált rituáléja, ám úgy vélem, néhol meglehetősen messze kerülve Madách szövegétől. Hargitai klasszicizálóbb megoldásokat választott, számomra ezek a jelenetek tűntek a legütősebbnek. Bagó Bertalan a rá eső négy színben érzelmesebb, romantikusabb szcenírozáshoz folyamodott, Dobri Dániel zenei vezetői-zeneszerzői jelenléte is e jelenetekben vált igazán meghatározóvá. A Vörösmarty Színházban szinte a teljes társulat színpadra lépett, az egészen pici epizódszerepekben is sokféle színt felvillantva; Varga Lili ibolyákat áruló lánykaként tűnt fel pár percre a londoni színben, példának okáért.

A vállalkozás léptéke mindenképpen üdvözlendő, s méltánylandó az a szívós kitartás is, ahogy Székesfehérváron kortársivá igyekeznek emelni a nemzeti klasszikust. Emlékezetem őrzi Szikora 2002-es Tragédiáját, amellyel megnyitották a jelenlegi Nemzeti Színház épületét; megmaradtak a hangsúlyos képek, a gesztusok, a főszereplők arcélei, Szarvas József robusztus Ádámjáé, a tragikusan korán távozott Pap Vera csengő hangú Évájáé, s Alföldi Róbert lendületes, lobogó, kaján ifjú Luciferéé. Meg persze a kontextus, amely akkor, 2002-ben legalább annyira „játszott”, mint maga az előadás, együtt a színházi premier és a színházavató monstre élő közvetítésével a Duna TV-n és az MTV-n. Schwajda György, a színházépítő igazgató, úgy hírlett, nem volt jelen a premieren, de ma már ez is csak színháztörténeti adalék. S most, amikor Vidnyánszky Attila monumentális előadását néztem a Nemzeti Színház változatlanul gyenge akusztikájú nagytermében, felrémlett előttem az előtörténet a hajdani varázsgömbbel, a Nemzeti süllyesztő-emelő high-tech színpadtechnikájával, és mindazzal a masszív törekvéssel, amely időről időre megpróbálja közel hozni és élővé varázsolni Madách művét.

Mit is mondhatnánk, Madáchcsal: „Végzet, szabadság egymást üldözi, / S hiányzik az összhangzó értelem”? A „Mondottam ember: küzdj…” is elhangzik mindkét előadásban, más-más modulációval, de azt már végképp nem árulnám el, hogy miképpen. Nézzék meg a Tragédiát Budapesten és Székesfehérváron, ígérem, nem maradnak meglepetések nélkül.

Mi? Madách Imre: Az ember tragédiája
Hol? Nemzeti Színház
Kik? Ács Eszter Berettyán Sándor, Csurka László, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Herczegh Péter, Mátyássy Bence, Mészáros Martin, Nagy Mari, Nagy Márk, Rubold Ödön, Schnell Ádám, Szabó Sebestyén László, Szalma Tamás m. v., Szép Domán, Tóth Auguszta / Díszlet: Olekszandr Bilozub / Jelmez: Bianca Imelda Jeremias / Dramaturg: Verebes Ernő / Koreográfus: Bozsik Yvette / Rendező: Vidnyánszky Attila

Mi? Az ember tragédiája 1.
Hol? Székesfehérvári Vörösmarty Színház
Kik? Andrássy Máté, Ballér Bianka, Derzsi János, Egyed Attila, Gáspár Sándor, Hajdu Tibor e. h., Hirtling István, Juhász Illés, Kádas József, Kelemen István, Keller János, Kerkay Rita, Kiss Diána Magdolna, Kovács Tamás, Kozáry Ferenc, Kricsár Kamill, Krisztik Csaba, Kuna Károly, Lábodi Ádám, Nagy Péter, Osváth Judit, Pálya Pompónia, Rovó Tamás, Sághy Tamás, Tóth Ildikó, Tűzkő Sándor, Váradi Eszter Sára, Varga Gabriella, Varga Lili, Varga Mária, Závodszky Noémi / Zene: Dobri Dániel / Jelmez: Berzsenyi Krisztina, Benedek Mari, Kárpáti Enikő, Sántha Borcsa / Látvány – videóinstalláció: Magyarósi Éva / Dramaturg: Perczel Enikő, Tucsni András / Rendező: Szikora János, Horváth Csaba, Hargitai Iván, Bagó Bertalan

[1] Madách Imre, Az ember tragédiája. Bálint Endre rajzaival (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972), 322.
[2] Uo., 320–321
[3] Uo., 321. Kiemelés tőlem – K. D.