Nevezhetjük a szocializmus diszkrét bájának, de sokkal inkább egy történelmi korszak szégyenletes velejárójának, hogy számos, a színháztörténet szempontjából fontos történésnek nincs semmilyen nyoma a korabeli sajtóban. Miután az apparátus és a felügyeleti szervek fennmaradt iratai lassan nyilvánosságra kerülnek, vagy legalább kutathatók a levéltárakban, nő az esélye annak, hogy a legendákon kívül többet megtudjunk ilyen esetekről.

A színháztörténész számára sok felfedeznivalót rejt ez a szürkezóna.[1] Növekvő érdeklődéssel forgatjuk azokat a dokumentumokat is, amelyek olyan ígéretes előadástervekről tudósítanak, amelyek a politika által létrehozott mechanizmusban, mint fekete lyukban tűntek el. Ahogy távolodunk a korszaktól, úgy lesz a kép egyre részletszegényebb, de talán a lényegi összefüggések egyre élesebben rajzolódnak ki.

A Kádár-kori színházirányítási rendszer két legfontosabb eszköze a káderpolitika és a műsorpolitika volt. Az állami vagy tanácsi színházat az igazgató meghatározatlan időre kapta, mintegy hitbizományba, de kinevezését bármikor indoklás nélkül visszavonhatták. A műsorengedélyeztetési procedúra során még a cenzúra látszatát is kerülni akarták, ám végeredményben mégis csak az történt, hogy a problematikusnak ítélt darabok bemutatását nem engedélyezték. A politikai testületekben, a hivatali apparátusban zajló belső viták nem kerültek a szélesebb nyilvánosság elé, ahogy egy-egy színház és a fenntartója között kialakult konfliktus sem jelent meg általában a sajtóban. A megelőzés és a szigorúan ellenőrzött nyilvánosság együtt azt a célt szolgálták, hogy az ügymenet viszonylag sima, a színházi kínálat politikai botrányoktól mentes legyen. A színház válasza erre a helyzetre többek között a színpadi kettős beszéd, a klasszikusok átértelmezése, a közönséggel való összekacsintás volt, az értő közönség pedig megtanult a sorok között olvasni. A színházi kritika ilyen körülmények között két tűz közé került, sem a politika, sem a színházak elvárásainak nem tudott megfelelni, annál kevésbé, minél igényesebb volt. A kritika a politika számára jól felhasználható eszköz lett, akár feljelentésként, látens hivatkozásként, fenyegető üzenetként is funkcionálhatott. Ha pedig a bemutatott előadás nem felelt meg a kívánalmaknak, akkor a politika eszköztárából előkerült az utólagos el-, le- vagy betiltás is.

Történetünk a fentebb vázolt kontextuson belül, de annak perifériáján íródott, ennek következtében nem a preventív elhárítás, hanem az utólagos felszámolás egyik példája. Betiltástörténet. 1972-ben a Jézus Krisztus Szupersztár (a továbbiakban: Szupersztár) című rockopera ugyanis úgy került a közönség elé, hogy az ellenőrző hivatalok radarján nem jelent meg, noha azok az előírásoknak megfelelően engedélyezték. Az eset különlegessége tulajdonképpen csak évtizedek távlatából szemlélve nyilvánvaló: a bemutatást és a betiltást körülvevő közönyre a nyilvánosság hiánya adhat magyarázatot; a megvalósításban a műfaji bizonytalanság és a színpadra állítás sajátos körülményei biztosítottak viszonylag szabad utat; a betiltásban pedig nem nehéz felfedezni a korábbi politikai reflexek újraéledését.

A Szigorúan titkos című gyűjteményben nemrégiben napvilágot látott négy ehhez kapcsolódó dokumentummal[2] a gyanútlan olvasó valószínűleg nem megy sokra. Ha érdeklődését mégis felkelti a téma, akkor először érdemes elővennie Szőnyei Tamás értelmező ismertetését a Nyilván tartottak című kötetben.[3] A könnyűzene világát átszövő ügynöki tevékenység feldolgozása során a beatzene és a vallási tartalmak kapcsolatáról szóló fejezetben foglalkozik ezzel, hiszen a konkrét eset jól szemlélteti a politika, leginkább Aczél György viszonyát a könnyűzene világához. Szőnyei szerint az, ami történt, „enyhén eltúlzott felhajtás ahhoz képest, hogy csupán egy alig ismert zenekar szólaltatott meg részleteket a műből egy egyetemi kollégium színpadán, néhány alkalommal”.[4] Annyiban igaza van, hogy az ominózus előadást egy gyors kézmozdulattal elintézték, lezavarták a koncertpódiumról, de maga a „felhajtás” mégsem volt hiábavaló. A következő másfél évtizedben nem engedték színpad közelébe a Szupersztárt. A tíz évvel később megalakult Rock Színház az 1983/84-es évadra szóló műsortervében szerepeltette először, de csak 1986 nyarán, Szegeden jött létre a magyarországi bemutató.

Az 1972-es előadással kapcsolatosan – a szövegkönyvön kívül – dokumentumok nem maradtak fenn, a tényeket illetően minden későbbi interpretáció hajlamos elfogadni a fordító, Miklós Tibor visszaemlékezését. Mindenki autentikusnak tekinti azt a néhány bekezdést, amelyet Musical! című könyve[5] bevezetőjében megfogalmazott. Tény, hogy ő volt a produkció motorja, rendező és menedzser egy személyben, ezért nézőpontja hitelesnek tűnik. Ugyanakkor a nyilvánosság előtti visszatekintésre a rendszerváltásig nemigen volt lehetősége. 1989-ben vallott erről először,[6] azután megint sokáig nem volt oka felemlegetni a kezdeteket. A Rock Színház, a késői Kádár-kor egyik színházi sikertörténete, a demokratikus átalakulás kínjai között perifériára szorult, és 1995-ben megszűnt. Ezután írta meg Miklós Tibor a fent említett műfajtörténeti monográfiát, ám az alapos áttekintésben éppen saját korábbi tevékenységét illetően mulasztotta el a források felkutatását, talán még a korábbi emlékekeinek kritikai felülvizsgálatát is.

A Szupersztár 1972-es magyarországi debütálása egyszerűen „rendszerhiba” volt, amit a betiltással korrigált a kulturális politika. Abban, hogy a bemutató egyáltalán létrejött, és egy viszonylag szűk körben osztatlan sikert aratott, több tényező is szerepet játszott: a Szupersztár nem színházi előadás volt, hanem koncert, így nem színházi körülmények között találkozott a közönséggel, viszont sokan ismerték a művet, nemcsak a Megváltó történetét, hanem a zenét is. Emellett az eseménynek, amely nem utolsósorban néhány tehetséges fiatal művész elszánt erőfeszítésének köszönhetően valósult meg, volt valamilyen ellenzéki jellege.

Paradoxonnak tűnik, de a korra visszatekintve mégsem az, hogy amennyiben nem jelenik meg tudósítás a bemutató sikeréről, akkor a Szupersztárt szép csendben tovább játszhatták volna. Persze csak addig, amíg nem kerül valamelyik éber elvtárs vagy jól teljesítő ügynök látókörébe, és nem indul be a hatalmi gépezet. Mindenesetre a most nyilvánosságra került dokumentumok azt mutatják, hogy a hivatalok számára az előadás elsősorban tájékoztatáspolitikai, másodsorban ideológiai kérdés volt, nincs nyoma annak, hogy valaki műalkotásként tekintett volna rá. Azoknak, akik az igazoló jelentéseket, a feljegyzéseket írták, a rapid tiltás miatt nem volt módjuk az előadást megtekinteni, még ha akarták volna, akkor sem. És tegyük hozzá, úgy tűnik, az eredeti művet sem ismerték. Ezért aztán a „tényeket” innen-onnan gyorsan összeszedett értesülésekből rakosgatták össze. A hivatalos dokumentumok azt mutatják, hogy az információcserére a pártközpont–minisztérium–fővárosi tanács háromszögben került sor, és magukat mentendő két szervezet (az Országos Rendező Iroda és az MTI) vezetői kényszerültek csak tollat ragadni. Telefonos megkeresések, egyeztetések bizonyára voltak, ezeknek értelemszerűen nincs nyoma. Az „elkövetőket”, a zenekart és Miklós Tibort pedig nem kérdezte meg senki.

Az alapállítások Miklós Tibort idézve a következők: „1972. január 18-án a Műszaki egyetem E épületének színpadán” volt az első előadás, három hónappal, „már-már arcátlan gyorsasággal” a broadwayi bemutató után. Itt „Orszáczky Jackie mondott rövid bevezetőt”, a siker „félelmetes volt, semmihez sem hasonlítható”, azután „négy hónap és talán tíz hasonló fogadtatású előadás” következett, majd jött a tiltás. Végül tartottak még „tizenkét szamizdat” előadást.[7] A bemutató időpontjának nemcsak a Miklós Tibor által emlegetett „három hónap” miatt tulajdonítunk jelentőséget. A magyar színház dicsőségfalára vésendő dátumok lehetőleg legyenek pontosak.

A Budapesti Műszaki Egyetem KISZ Bizottsága által az E épületben működtetett ifjúsági szórakoztató klub hétvégén, szombaton és vasárnap fogadta a vendégeket. A karácsonyi ünnepek és a vizsgaidőszak miatt változhatott a nyitvatartás, így 1972 januárjában az egyetem újságja, a Jövő Mérnöke szerint a 8-i, a 15-i és a 29-i hétvégén volt program.[8] Hét közben sem a szorgalmi, sem a vizsgaidőszakban nem tartottak rendezvényt, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy 18-án, kedden sem. A beategyüttesek egy része, köztük a Korong együttes fellépéseit ebben az időszakban a Magyar Ifjúság című lap hetente propagálta.[9] Innen tudható, hogy január 23-án és 30-án, valamint február 6-án szerepeltek a Derkovits Ifjúsági Klub programjában: konkrétan táncdélutánt, ifjúsági táncot jelölt a műsor.

A Magyar Ifjúság legközelebb júniusban közölte a Korong együttes fellépéseinek időpontjait[10] (június 6., június 20. és július 4.), ami nyilván nem jelenti azt, hogy közben ne lehettek volna más helyen színpadon. Az ELTE újságja, az Egyetemi Lapok tudósít például arról, hogy a Budaörsi Kollégiumban felléptek április 22-én. Ebben a beszámolóban nincs utalás arra, hogy a Szupersztárt játszották volna.[11]

Az Országos Rendező Iroda július 14-én kelt igazoló jelentésében[12] azt írta, hogy nyilvántartásuk szerint 1972-ben 11 fellépése volt az együttesnek. Ezek közül fentebb hét alkalmat pontosítottunk. Természetesen lehetett olyan fellépés is, amely nem került az ORI-nál bejegyzésre, hiszen amennyiben a zenekar zártkörű programban szerepelt, amelyre nem volt belépőjegy, akkor az ORI engedélye „megspórolható volt”. A bemutató januári időpontjának az is ellentmond, hogy a decemberi meghallgatáson, amelyre Miklós Tibor Vámos Lászlót és Békés Andrást hívta meg, még csak ízelítőt tudtak adni a darabból.[13] Szőnyei Tamás a premier napjaként június 14-ét jelöli meg,[14] ennek forrása bizonyára a Fővárosi Tanács levele a Pártközpont Kulturális Alosztályához, amelyben ez áll: „A fenti művet Budapesten 1972. VI. 14-én a Budapesti Műszaki Egyetemen (XI. k.), 1972. VI. 23-án a Vásárhelyi Kollégiumban – XI. k. Bartók Béla út – adták elő.”[15] Ez egyszerű elírás lehet, hiszen az ORI feljegyzéséből tudható, hogy a Műszaki Egyetemen az előadás – minden hivatalos irat birtokában – nem június, hanem május 14-én volt. A rendezési engedélyt a KISZ Bizottság mint nem hivatalos rendező szerv először csak az Omega együttes fellépésére kérte, később ezt egészítette ki a Korong együttes szereplésével. A műsor a kérelemben így szerepelt: „Wágner [sic!]: Jesus Christ Super Star című rock operájának részletei”.[16] Az engedélyt erre is megkapták. Az ORI vezetője arról nem nyilatkozott, hogy a következő hetekben még hányszor nyomtak pecsétet olyan engedélyre, amely a fenti műsort tartalmazta. (Valószínűleg egyszer sem.)

Ezek alapján nem alaptalan a gyanú, hogy a Szupersztár első budapesti előadását nem januárban, hanem májusban tartották. Szerencsénkre akad egy olyan koronatanú, aki bármikor megidézhető: a korábban már említett Jövő Mérnöke újságírója, Tóth Ildikó.

A Műszaki Egyetem hivatalos lapja a 70-es évek első felében kulturális-közéleti hetilapként működött, minden héten írtak az egyetem kulturális életéről. 1972 tavaszán sokszor volt téma a szórakoztató klubösszejövetelek programja, sorra jelentek meg a fellépésekről szóló koncertbeszámolók, az együttesek aktuális hírei. Így a május 20-i számban Tóth Ildikó „A Szupersztár az E-ben” című cikke[17] az Omega klub május 14-i különleges estéjéről. (A szerző megemlíti a cikkben, hogy a Szupersztárnak egyébként volt már az egyetemen egy vetített képes bemutatkozása.) Az eseményre hívó plakátokon az szerepelt, hogy „Jesus Christe Superstar – játszik a Korong együttes”. A program este 10-re volt meghirdetve. „Ez az az időpont, amikor a többség hazafelé tart. Reggel iskola, egyetem, most már vizsgákkal súlyosbítva. Ezen az estén alig néhányan távoztak. A színpad előtti széksorokban egyetlen üres hely nem volt, minden asztalt körbeültek, óriási karéjban szorongtak hátul azok, akiknek még szék sem jutott. Jóval elmúlt fél tizenegy mire kicserélték a színpadi erősítőket, hangszereket, beállították a diavetítőt. A közönség türelmesen várakozott. Aztán megjelent Orszáczky Miklós, a Syrius együttes tagja és mindenki figyelmébe ajánlotta a Korong egyedülálló produkcióját.” Orszáczky ezután bemutatta a fellépőket. Kiderült, hogy a suta plakát ellenére a mű magyarul hangzik majd el Miklós Tibor fordításában, és ez némi aggodalommal töltötte el az újságírót. A félelem feleslegesnek bizonyult, mint írja: „[…] mindenki jól érthetően artikulált, egyetlen mondat, szó nem sikkadt el, sőt, magyarul kijött a koncepció minden szellemessége, minden érdekessége. Egyértelművé vált az angolul nem tudók előtt is, hogy Rice és Webber nemcsak kitűnő zenét, hanem azonos színvonalú szövegeket is írt.” A tudósításból megtudhatták az olvasók azt is, hogy a koncerten a fellépők „stilizált öltözetei[k]: csuklyás ingek, földig érő, redőzött ruha, utaltak csupán szerepükre. Mária Magdolna, kecses mozgású, karcsú lány, teljesen mai öltözetben énekelt”. A sikert az is mutatta, hogy több dalt is meg kellett ismételniük. A cikkíró végül így értékel: „[…] nehéz kiemelni bármelyik szereplőt is, hiszen produkciójuk lényege, hogy azonos színvonalú minden zenész, minden énekes. Az adott körülmények között a maximumot nyújtják hangban is, látványban is. Talán Bódi Magdolna okozta a legnagyobb meglepetést.” A sok gratuláló között külföldiek is voltak, és még az újságírónak is nehéz volt bejutni az öltözőbe, hogy információkhoz jusson. Annyit mindenesetre megtudott, hogy „három hónapos kemény tanulás van a produkció mögött”. A tudósítást azzal zárta, hogy a szombati klubban 20-án este 10-kor újra magyarul hangzik majd fel Tim Rice és Lloyd Webber rockoperája a „Jesus Christe Superstar”.

Hogy volt-e repríz, nem tudjuk. Hogy a bemutató május 14-én volt, azt viszont most már bizton állíthatjuk. Arra pedig, hogy hány előadás is volt összesen, források hiányában meg sem próbálunk válaszolni. Annyi bizonyos még, ezt a Műszaki Egyetem Pártbizottsága is megerősítette, hogy a Bartók Béla úti kollégiumban a Korong együttes egy alkalommal előadta a Szupersztárt.[18]

Május közepétől június végéig boldog béke honolt, az alkotók élvezték a sikert, és szakmai előrelépést, új perspektívákat reméltek. Miklós Tibor gondolatban már színházat alapított. Az istenek azonban másképp gondolták. A Daily News című angol nyelvű napilap június 30-án riportot közölt a Jesus Christ Superstar „beat-opera” előadásáról. A cikknek elsősorban a külföldi olvasók számára volt hírértéke, de általa így is országosan ismert lett az esemény. A politikai apparátus nem is teketóriázott, azonnal lépett. Igaz, nem azt kutatta, ami valóban aggályos volt. Arra például nem volt érzékeny, hogy a fellépő beategyüttes egy akkor már világhírű színházi előadás bemutatására vállalkozott, de az ehhez szükséges jogok megszerzésétől eltekintett. Nyár közepére az együttes letiltása és a rockopera betiltása egyaránt megtörtént, de ezt talán észre sem vette senki. A hírt nem hozták a lapok, az alkotók, a közreműködők felé jelzés nem érkezett. Legalábbis erre utal Miklós Tibor, aki 1989-ben úgy emlékezett, hogy éppen a Rádióba tartván tudta meg a letiltás tényét,[19] „péntek volt és tizenharmadika” (1972-ben októberben volt ez az egybeesés). Éppen ezen a napon kelt Polinszky Károly miniszterhelyettes levele, amelyben a felsőoktatási intézmények vezetőinek figyelmét ismételten felhívja „a kollégiumi kulturális tevékenység egészének valamint egyes produkcióknak figyelemmel kísérésére”. És egy zárójeles mondatban egyértelművé teszi, milyen produkciók nem illenek oda: „[…] például a Jézus Krisztus a szupersztár [sic!] c. rock-opera, amely nem zenéje, hanem tartalma miatt alkalmatlan az ifjúság igényes szórakoztatására, s amelyet a Budapesti Műszaki Egyetemen a közelmúltban bemutattak”.[20] Ezzel az intézkedéssel, úgy tűnt, a lyukat befoltozták. A sajtóhoz, rádióhoz, televízióhoz, a színházakhoz, zenei intézményekhez nyilván a napi gyakorlatban kitaposott utakon jutott el a hír, nem hivatalos körlevélben.

Mivel magát a Korong együttest is letiltották, Miklós Tibor felkereste (!) Aczél Györgyöt, aki emlékezete szerint azt mondta neki: „Meghallgattam a lemezt, gyöngécske muzsika ez. Ami pedig magukat illeti, ez egy ezeréves keresztény ország, itt Jézus Krisztus nevét még sokan tűzhetik a zászlójukra, ezért ezt a darabot többé nem játszhatják! A letiltást egyébként visszavontuk, minden más munkájukhoz sok sikert kívánok…”[21] Egy túlbuzgó apparátusi elvtárs még azt is elárulta Miklós Tibornak, hogy „egyenesen Moszkvából jött a döntés”.[22] Ami, amennyiben Aczél György szavai hitelesek, kevéssé hihető.

Ha valamiről még a kevésnél is kevesebbet tudhatunk, akkor az a „szamizdat előadások” sora. Ezekre csak a különböző helyszíneken jelen lévők emlékezhetnek, esetleg ügynöki jelentések emlékeztetnek. 1986-ban a Budapest folyóiratban röviden beszámolt egy ilyen alkalomról b. g. [Bányai Gábor]. Egy budai lakásban történt: „Ki-ki alapon ment az az este. Mindenki hozott valamit: ki vajat, ki kenyeret, ki aprósüteményt, ki bort. Ki hangszereket, ki a tehetségét. Ültünk a földön, és hallgattuk egy lelkes zenészcsapat előadásában a magyarított Jézus Krisztus Szupersztárt. Nem volt rendezés, nem volt profizmus: a zene élt és a történet. Biblián innen és túl a példa ragadott meg mindenkit: a szeretet-lázadás mintája és elvetélt lehetősége. Néhány zenész és néhány énekes egy estére közösséget teremtett belőlünk, a földön ülőkből, akik jószerivel egymást is alig ismertük. Éjfélkor meg kellett ismételni a teljes előadást: csak úgy, magunknak. A zenéért? A történetért? Talán csak azért, mert nem akartunk egymástól elválni.”[23]

Mit lehet ehhez hozzátenni? Talán csak annyit, hogy egy színpadi mű, különösen ha zenés, sokféle hatást kelthet. Lehet olyan a közönség soraiban, akit vallásos révületbe kerget, mást a stílusok sokfélesége elandalít vagy éppen feldob, esetleg felháborít, megint mást talán az együttlét varázsa fog meg, és akadhat olyan néző is, aki politikai ellenállóként egy demonstráció közepében érzi magát. Ebből is látható, hogy bizonyos korokban a politikának bőven van mitől félnie.

Miklós Tibor és a Korong együttes tagjai a következő években a zenés színpad szolgálatában tevékenykedtek. Kazán István méltatlanul elfeledett zenés színházi próbálkozásaiban vettek részt a Bartók Színházban, és az Operettben is folytattak előtanulmányokat, hogy 1980-ban ne a semmiből jöjjön majd létre a később Rock Színháznak nevezett színházi műhely. Mindenesetre tény, hogy tíz év alatt valami megváltozott.

„1972: Néhány lelkes fiatal zenész hetekkel a Broadway-bemutató után a budapesti egyetemi klubokban oratórikus formában előadja a Jézus Krisztus Szupersztárt. Magyar szöveg: Miklós Tibor.

1982: A KISZ KB, a Művelődési Minisztérium és az Állami Ifjúsági Bizottság megállapodása alapján megalakul a Rockszínház. Művészeti vezető: Miklós Tibor.”[24]

Minden nagyon jól van. Everything’s Alright?

[1] Írásunkat az Imre Zoltán és Ring Orsolya szerkesztésében megjelent Szigorúan titkos  – Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez, 1970–1982 című gyűjtemény inspirálta (Budapest: PIM–OSZMI, 2018).

[2] Imre – Ring, Szigorúan titkos…, 110-115.

[3] Szőnyei Tamás, Nyilván tartottak – Titkos szolgák a magyar rock körül 1960–1990, Budapest: Magyar Narancs – Tihanyrév, 2008.

[4] Uo., 382-384.

[5] Miklós Tibor, Musical!, Debrecen: Novella, 2002.

[6] Ómolnár Miklós – Rózsa Péter, Bem-rockparty, Budapest: Múzsák, 1989.

[7] Miklós Tibor, Musical!…, 8–11.

[8] Jövő Mérnöke, 1971. december 11., 4.

[9] Magyar Ifjúság, 1972/3, 4, 5. szám.

[10] Magyar Ifjúság 1972/22, 24, 26. szám.

[11] Egyetemi Lapok, 1972. május 15., 4.

[12] Imre – Ring, Szigorúan titkos…, 112.

[13] Miklós Tibor, Musical!…, 9.

[14] Szőnyei Tamás, Nyilván tartottak…, 382.

[15] Imre – Ring, Szigorúan titkos…, 110.

[16] Uo., 112.

[17] Jövő Mérnöke, 1972. május 20., 4. A bekezdésben a továbbiakban ebből a cikkből idézünk.

[18] Imre – Ring, Szigorúan titkos…, 114.

[19] Ómolnár –Rózsa, Bem-rockparty…, 108–109.

[20] Idézi Sebők János, Rock a vasfüggöny mögött: hatalom és ifjúsági zene a Kádár-korszakban (Budapest: GM és Társai, 2002), 191-192.

[21] Miklós Tibor, Musical!…, 9–10.

[22] Uo., 9.

[23] Budapest, 1986. november, 4.

[24] „Egy rockopera-történeti összefoglaló felvezető sorai”, Magyar Ifjúság, 1982. június 25., 32.