A kezdeményezés üdvözlendő: a szombathelyi Weöres Sándor Színház első, közösségi színházi előadását Czukor Balázs rendezte Gátak és gátlások címmel. A szülésről van szó – civil szereplők bevonásával, személyes történeteikre alapozva.

Muszáj távolabbról indítani. Czukor Balázs már akkor a szombathelyi színházhoz tartozott, amikor a WSSZ még nem is létezett: az ő személyével-alakításával hitelesített Czukor Showvolt a Kamara Savaria utolsó, egyben a Weöres Sándor Színház első – és mindjárt sikeres – előadása Dömötör Tamás rendezésében. Czukor Balázs színészként és – az utóbbi időben Szombathelyre rendszeresen visszatérő – rendezőként kedveli az éles határhelyzeteket, a kísérletezést, az új színházi földrészek felfedezését és feltérképezését, a WSSZ első tíz évében pedig rendre szabad kezet is kapott ezekhez a felfedezésekhez. A Cudar világ címmel kortárs előadássá gyúrt Mágnás Miska, a felnőni képtelen gyerek szorongását színpadra fogalmazó Hamlet, a színházi teret (a kintet és a bentet) átértelmező Az arab éjszaka, a társulati munkával létrejött Home Bank– mind ennek a nyitott, sokféle perspektívát érvényesíteni képes rendezői attitűdnek a bizonyítéka. Innen nézve magától értetődő, hogy éppen Czukor Balázs (és nem más) élt az Európai Színházi Konvenció (ETC) révén adódó lehetőséggel, hogy közösségi – részvételi – színházi előadást hozzon létre Szombathelyen. A Home Bank bizonyos szempontból a Gátak és gátlások előzményének is tekinthető, amennyiben már ott sem kész darabra-szövegre alapozódott a munka, a szövegkönyv a próbák során született meg, a komplex előadás egyik elemeként. Sőt: ezen az alapon a Home Bank előadását is nevezhetnénk közösségi színháznak. Arról nem beszélve, hogy a bank mint korjellemző metafora – és az életünket meghatározó konkrét hely – akár fókuszként értelmezhető. De állj.

Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

Sem a közösségi – sem a részvételi – színháznak nincs nálunk forgalomban kristálytiszta definíciója, mindkettő inkább gyűjtőfogalom. (A Gátak és gátlások ajánlója mindkét kifejezést használja.) Róbert Júlia azzal zárja a tárgykörben fölvázolt „látleletét” (Színház, 2017. február), hogy ennyi biztos: „…továbbra is számos alkotó kísérletezik azzal, hogy miként lehet lebontani azt a bizonyos negyedik falat, hogyan lehet még közelebb férkőzni a nézőkhöz. Vagyis hogyan lehet átértelmezni a színházat.” Innen nézve az a kérdés, hogy a Gátak és gátlások mennyiben törekszik a negyedik fal lebontására, a színház átértelmezésére.

A színházterembe belépni készülő nézők figyelmét a Színész (Antal D. Csaba) hívja föl arra, hogy „egy rendhagyó előadásnak lehetnek szemtanúi”. Szó esik arról, hogy „a valósággal való bármilyen egybeesés nem csupán a véletlen műve”, hiszen „az előadás anyagát a résztvevők élettörténetéből” állították össze. Aztán átbújunk sorban az aranykapun (mint a gyerekjátékban): Antal D. Csaba arra szólít föl minket, hogy kövessük őt „a szülőcsatorna rejtélyes világába”: „Jöjjenek, szülessenek meg!” – a színház az átmenet rítusa, csak éppen könnyed-könnyített változatban.

A bemutató előtt körülbelül kilenc hónappal tette közzé a WSSZ (aztán a helybeli sajtó) a felhívást, hogy olyan szombathelyi, Vas megyei polgárok jelentkezését várja, akik szívesen megosztanák a nyilvánossággal a születéssel-szüléssel kapcsolatos saját történeteiket. A személyes találkozások és interjúk után a próbafolyamatban végül heten vettek részt (hét nő: hét anya); ők valamennyien meg is jelennek a színpadon. Az első próbán spontán kialakított (fél)kör adja a hetven-hetvenöt perces előadás alapformáját: a körből lépnek ki, oda ülnek vissza a szereplők. Mindenki önmagát, a saját (megszült) szüléstörténetét képviseli: mondja-játssza el vagy olvassa föl. A történeteket-etűdöket átkötő, feloldó varieté-hangulatú jelenetekben (és olykor a civil szereplők partnereként) két színész tűnik föl. „Így kell szülni, úgy kell szülni”, éneklik tánclépésben a Hopp, Juliska, hopp Mariska dallamára. A doktor úr tudja, hogy kell szülni?

A szülés mint ősi, otthonos, talán elfelejtett tudás és misztérium – szembehelyezve, de legalábbis feszült viszonyba kerül az embert is tárgyiasító modernitás üzemszerű mechanizmusaival (például a kórházzal). Kimondva-kimondatlanul alapvetően erre a kettősségre épül az előadás, amelynek van még egy titkos hívószava: a trauma. Éppen ezért nagy a színházcsinálók felelőssége.

Az előadást minden alkalommal beszélgetés követi: mint máskor a közönségtalálkozó. Hogy a szereplők civilként miért vállalták a színpadi nyilvánosságot? Erős közlésvágy, a tapasztalatok megosztásának vágya (segítségnyújtás), a „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” késztetése, terápia – ezek a  válaszok érkeznek. A szereplők színpadi jelenlétéért éppen ez a közlésvágy áll jót.

Most már csak az a kérdés, hogy vajon a közönség mit kap – azon túl, hogy deklaráltan rendhagyó előadás nézőjeként (mint szemtanú) lép be a játék terébe. De mitől rendhagyó? Pont azért zavarbaejtő a Gátak és gátlások, mert bár közösségi-részvételi színházat ígér, nem tesz kísérletet arra, hogy lebontsa a hagyományos és masszív negyedik falat, nem mozdítja el, nem töri meg a szokásos színész-néző (játékos-néző) konstellációt. Pedig a téma fontos (…kit anya szült…), elevenbe vág. Legutóbb megnézte az előadást a város egyik ismert nőgyógyásza is. A beszélgetésre nem maradt ott.

Hol? Gátak és gátlások
Mi? Weöres Sándor Színház
Kik? Szereplők: Antal D. Csaba, Bálint Éva/Szandtner Anna színművészek, Albert Zsuzsánna, Domonkos Veronika, Németh Gyöngyi, Pinezits Alexandra, Polnischné Petrovics Krisztina, Poór Éva, Németh Erika
Rendező: Czukor Balázs. Alkotótárs, látvány: Surányi Nóra. Rendezőasszisztens: Salamon Júlia. Ügyelő: Győrváry Eszter. Kellék: Gayer Helga