A Koldusoperát, persze, ezerféleképpen el lehet játszani. Kihegyezve, mondjuk, az aktuálpolitikai poénokra, amelyekre érzékenyen fülel a botrányra mindig éhes publikum. Ki lehet domborítani az emberi drámákat, amelyeket nemcsak a jól ismert történetek hordoznak, hanem legalább ugyanennyire az erőteljes érzelmi töltetű songok. Kocsma Jenny dala például, amelyben a dicsőségről s annak mulandóságáról értekezik.

Budaörsön, Fehér Balázs Benő rendezésében, Eörsi István fordításában játsszák a darabot élőzenei háttérrel, s mindkét választás gyümölcsözőnek bizonyul. Eörsi gunyoros költői nyelve, amely bizonyos pontokon megőrzött az elődök fordításaiból egynémely ismert fordulatot, hűen adja vissza a brechti világ kesernyés, karcos, akcionalista, lázadó karakterét, kitűnő nyelvi bázist teremtve a játékhoz. Az élő zene jelenléte, a hibátlan hangszerelés, a Budaörsi Fúvószenekar játéka Dargay Marcell zenei vezetésével pompás és ihletett hátteret biztosít a drámai fejlemények kibontásához. Fontos vonulata a játéknak a weilli muzsika megszólaltatása; szerencsére nagyobb kompromisszumok nélkül hangzanak fel a songok, a szólók és a kórusok, mi több, a brechti dalokban rejlő drámai erő is jócskán megcsillan, például Maxi énekében, az akasztófa árnyékában vagy mondjuk Spolarics Andrea Kocsma Jennyjének Salamon-dalában.

Fotók: Borovi Dániel

A rendező csak egészen lájtos aktuálpolitikai kiszólásokat, poénokat enged meg színészeinek, az örökzöld brechti, társadalomkritikai célzatú szlogenek – „előbb a has jön, aztán a morál”, „mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest” – paradigmasorában hangzik most fel, példának okáért, hogy mi egy autólopás egy autópálya-építéshez képest. A londoni rendőrkapitány, Tigris Brown fogdmegjei pedig igyekeznek begyűjteni az utcán életvitelszerűen tartózkodó – egyébként hivatásos – koldusokat.

A csaknem üres, levegős térben, a színpadra felhúzott sátorban alig néhány díszletelem jelzi a szituációk változását (díszlettervező: Devich Botond). Maxiék összetarhált, szedett-vedett esküvői bútorai, a börtönt megjelenítő vasrácsos ketrec (amely fekvő és álló helyzetében is prímán funkcionál, fel lehet rá mászni, kalodába lehet zárni vele a letartóztatott delikvenst), a koldusok gondosan válogatott, fellógatott ruhatára – mindez azt tudatosítja, hogy az alakok közötti dráma fontosabb, mint a környezet, mert hisz az igazi drámák is a szereplők személyiségében, lelkében zajlanak. Szakos Kriszta színpompás, topis-turkálós eleganciájú kosztümökbe öltöztette a játékosokat. Kocsma Jenny párducmintás, bőrnadrágos szerkója, Polly csillogó menyasszonyi szettje, kék harisnyája, Maxi snájdig, lila öltönye a fehér kesztyűvel, Celia piros szemüvege, Peacock mintás csokornyakkendője az örökké felfelé törekvők eszményeiről is tudósít. A zenekar is a színpadon kapott helyet.

Az este ugyanakkor mindenestől elsősorban Bicska Maxié, akit Brasch Bence jelenít meg karizmatikusan, elegánsan, könnyedén, mégis súlyosan. Bicska Maxija kétségkívül férfias jelenség, nem ijed meg sem a rendőrök fenyegető haragjától, sem szeretői hisztérikus rohamaitól, sem a női ármánytól, sem az akasztófa árnyékától. Brasch kitűnően énekel, sármosan adja a minden hájjal megkent, kissé cinikus, kissé flegma, nagyvonalú gengsztert, ama szorgosan munkálkodó iparost, aki persze a maga módján korrektebb s vélhetőleg tisztességesebb is, mint a körülötte tüsténkedő al- és felvilág.

Fehér Balázs Benő előadásának egyik nagy erénye maga a szereposztás, Bicska Maxién kívül autentikus, markáns megformálásban lép színre Polly (Kurta Niké), Lucy (Bohoczki Sára), Celia (Takács Katalin) és Peacock (Illyés Róbert) éppúgy, mint a lenyalt frizurájú Tigris Brown, akit Chován Gábor játszik nem csekély vehemenciával.

A rendező s a dramaturg (Bíró Bence) eredményesen munkálkodtak azon, hogy a zenés játékot gyakran leültető hosszadalmas jelenetsorokat (például a koldusok ruhatárának az ismertetését) tömörebbre húzzák. Ilyés Róbert Peacockja például jótékonyan feldúsítja a kolduskirály terjengős nyitóepizódjait, párbeszédet kezd a közönséggel; kér egy papír zsebkendőt, amit meg is kap a zenekart vezénylő karmestertől; igazán mulatságos szcéna a gyorsan pattogó poénok sora a közönség elegyes reakcióival fűszerezve. Takács Katalin Celiája nem csekély malíciával és szenvedéllyel kommentálja s reagálja le az épp aktuális szituációkat. Spolarics Andrea Kocsma Jennyje egy piaci halas kofa s egy nagyhangú markotányosnő rekedtes közönségességétől jut el a megcsalás, az árulás tompa fájdalmáig.

Az előadásnak több csúcspontja is van, az egyik, amikor Polly és Lucy Maxi börtönrácsa előtt férjecskéjük jelenlétében osztják egymást. Két hisztérika sikkantgat, tajtékzik, csillog-villog, s próbálja moderálni magát, ám a szenvedély lendülete, a megtépázott női önérzet mindkettőjüket elragadja. Pompás duettet látunk, szikrázó humorral s egy csipetnyi iróniával. Kurta Niké izgága, élesre fent nyelvű, dacos Pollyja visítós fejhangon játssza el, hogy ő van birtokon belül, hiszen friss házas, s ő Maxi legújabb szerelme. Bohoczki Sára feketébe öltözött érzéki Lucyja nem kevésbé elszánt, kikaparná magának a gesztenyét éppúgy, mint vetélytársnője szemét.

Az előadás második csúcspontja Spolarics Kocsma Jennyjének Salamon-dala. A reszelős, dúlt hang, a bosszúvágyba oltott cinizmus és rezignáció drámai erőt ad a jelenetnek. S mire elérkezünk a zárlathoz, Maxi akasztásos jelenetéhez (amely persze, a brechti tantörténet szerint, feloldódik a királynői kegyben), ekkor ér el a játék a harmadik csúcspontjához, Maxi dalához, amelyben Brasch Bence glaszékesztyűs úri gengsztere bevall mindent, s erkölcsi útmutatást ad kortársainak.

A budaörsi produkciót három részben játsszák; néha olyan érzésem volt az előadás alatt, hogy lám, itt és most el akarják nekünk játszani s énekelni a Koldusopera összes epizódját, valamennyi songot, amelyet Bertolt Brecht és Kurt Weill majd’ egy évszázada megírt. Az akciódús játékban kevéssé sikerült jelenetsorok Maxi alvilági bandájának epizódjai; néhol ritmusproblémák is feltűnnek, és persze feszesebbre lehetett volna komponálni az egyébként hosszúra nyúló előadást. Kiemelendő az ütős koreográfia (koreográfus: Widder Kristóf), és persze a Latinovits Színház vállalása: a maga komplexitásában, kortárs játékként megszólaltatni a Koldusoperát. Fehér Balázs Benő koncepciózus rendezése pontosan jelölte ki azokat a drámai utakat, amelyeken akadálymentesen lépdelhetünk át a múltból a mába.

Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Mi? Brecht–Weill: Koldusopera
Kik? Budaörsi Latinovits Színház és Szentendrei Teátrum
Szereplők: Brasch Bence, Ilyés Róbert, Takács Katalin, Kurta Niké m.v., Chován Gábor, Bohoczki Sára, Spolarics Andrea
Böröndi Bence, Fehér András m.v., Martinkovics Máté m.v., Takács Zalán m.v., / Hajdu Péter m.v., Agárdi Gergő m.v., Bérczes Borbála m.v., Biró Dorottya m.v., Borbély Lilla m.v., Flór Máté Gellért m.v., Kiss Fanni m.v., Nagy Botond m.v., Pálfi Viola m.v., Szabó Viola m.v., Várhegyi Amand m.v.
Zenekar: Budaörsi Fúvószenekar.
Fordító: Eörsi István. Dramaturg: Bíró Bence. Díszlettervező: Devich Botond. Jelmeztervező: Szakos Kriszta. Világítás: Kehi Richárd. Zenei vezető: Dargay Marcell. Koreográfus: Widder Kristóf. A rendező munkatársa: Barnet Mónika. Súgó: Juhász Gabriella. Rendező: Fehér Balázs Benő