Ha a szereplők kiáltani tudnának, kiáltássá táguló szájukon keresztül ki tudnának menekülni, de senki nem kiált. Ahhoz valamilyen egzisztenciális kapcsolat kellene a valósággal, de ilyen kapcsolatuk nincs. Mert álvalóságot hisznek valóságnak, pontosabban álvalóságnak hisznek egy másik álvalóságot, kapcsolatuk ezzel van. 

Az Alef című novellájában Borges a látás szimultaneitását a leírásban igyekszik megvalósítani. Persze ami a látványban egyidejűleg van jelen, a leírásban mindenképp egymás után kerül. Borges novellájával nagyjából egyidőben születik Glenn Gould rádiójátéka, The Idea of North, egy útmenti vendéglő asztalánál hallgatózó fül élményéből ihletődve. Gouldnál a fúga szerkezete teremti meg azt a strukturáltságot, ami nélkül sem a hangok, sem a képek szimultán jelenlétét nem vagyunk képesek befogadni. Vajdai Vilmos Lukiánosz szatirikus prózájából készült hangjátéka, a Halottak párbeszédei, a magyar rádiójátékok egyik tündöklő nyolcezrese a lemezlovasok szkreccselését és a slam poetry elemeit használja a strukturáltság megteremtésére.

Hajdu Szabolcsék hangjátéka a telefonba rejtett poloska által strukturált. A poloska alakítja a szerkezetet, jelöli ki a keretet, eleve eldönti, mi kerül be az előadásba. Amikor a beszélők átmennek a másik szobába, vagy amikor pokrócot dobnak a poloskát rejtő telefonra, megszűnik a világ. Hasonló történik a színházban is, a színpadon kívüli világ nem lép empatikus kommunikációba az érzetekkel. Ami egyben azt is jelenti, hogy az érzetek a színpadi struktúra foglyai.

Francis Bacon: Tanulmány Velázquez X. Ince pápa portréja után

Nem véletlen tehát, hogy a rádiójátéknak egyetlen helyszíne van. Ennek a helyszínnek a határait a poloska „hallótávolsága” jelöli ki. Nem kicsi tér, még a templom harangzúgását is befogja. Ide kívánkozik egy vicces, jóllehet a darabban az egyik legfontosabb jelenet: amikor a főszereplőt meglátogató barát mindenféléről kezd fecsegni, ijedten becsukják az ablakot, nehogy valami kompromittáló dolog kihallatszódjon az utcára. Ez az ijedt mozdulat felerősíti azt az érzetünket, hogy a poloska megdelejezi áldozatait: nem tudnak kitörni a hatalmából, vagyis nem képesek szabadulni attól, aminek áldozatai. A mágus hipnotikus ostorcsapásai itt némák, a szörny tekintete láthatatlan, miként a fekete anyag gravitációja sem felfogható, mégis mindenkit a bűvkörében tart. Érzékelhető a görcs, ahogy a testek küszködnek, megpróbálják kipréselni magukat saját magukból, abból a valójukból, amely a poloska fogságában rángatózik. Ha a szereplők kiáltani tudnának, kiáltássá táguló szájukon keresztül ki tudnának menekülni, de senki nem kiált. Ahhoz valamilyen egzisztenciális kapcsolat kellene a valósággal, de ilyen kapcsolatuk nincs. Mert álvalóságot hisznek valóságnak, pontosabban álvalóságnak hisznek egy másik álvalóságot, kapcsolatuk ezzel van. Mindez csak a végén derül majd ki, amikor az álvalóságba betör a nem álvalóság. De ennek nincsenek dokumentumai.

Jó tíz évvel ezelőtt Markó Béla lehallgatási dossziéjából készített rádiójátékot Zoltán Gábor a Magyar Rádióban. Ő nemcsak dokumentumnak tekintette a dossziékat, hanem ekként játszatta is el: a színészek nem megjelenítették az anyagot, hanem csupán tényszerűen felolvasták. A dokumentumjelleget erősítette az ábrázolás strukturális kerete, a hangsúlyozott dokumentarista szemlélet, a múlt leletként való behozatala a jelenbe. Hajdu Szabolcs és Török–Illyés Orsolya, miközben a dokumentarista ábrázolás fogásaihoz, eszközeihez, szemléletéhez végig hűek maradnak, nagyon finoman dezorganizálják a létrehozott formát: belecsempészik a tiszta jelenlétet. Korábban is éltek ezzel a módszerrel. Beengedik a lakásba a színházat, színpadra viszik a hétköznapit, hogy aztán a színház terében bontsák ki, egyben azonban úgy viszik ezt végbe, hogy nem ruházzák fel jelentéssel a megoldást, a mű önmagát jelenti, amivel bármiféle jelentés szabaddá válik.

A tények legfőbb tulajdonsága, hogy ránk kényszerítik az eltorzult valóság „igazságát”. A hangjáték alkotói jelenvalóvá teszik az ötven évvel ezelőtti történetet. A valóság-fétiselők szája íze szerint járnak el: dokumentumokat használtak. Tényekkel igazolt valósághoz nyúlnak, a Szekuritáté jelentéseihez, melyeket a poloska felvételeiből jegyeztek le szolgálatos lehallgatók. A felvételeket lejegyző szekus tiszt, ahogy rádiós színházi közvetítések során szokás, közli a hallgatókkal, vagyis eredetileg a jelentéseket kézbe vevő feletteseivel, mi zajlik a hangok hátterében – vacsoráznak, isznak, csókolózni kezdenek, szerelmi aktust folytatnak. Színházat teremt a hallgató számára. A beékelt hanghatások jelzésszerűek, amolyan színházi kellékek, harangzúgás, vízzubogás, óraketyegés, ágyrugó kattogása, kortyolás hangjai, magnógomb kattanása. A lehallgató tiszt hangja azért is fontos, mert az ő lejegyzése a játék szövegkönyve (persze ez áttételesen értendő, hiszen a dossziékban található nyersanyag román nyelvű), abból kel életre valamennyi jelenet. Vagyis rekonstrukcióról van szó.

Francis Bacon Tanulmány Velázquez X. Ince pápa portréja után című festménye, ahogy már a címe is jelzi, egy korábbi dokumentum rekonstrukciója. Mint ilyen, tanulmány és értelmezés egyben. Összetevőkre bomlik a kép, a szétszálazódó drapéria vonalai túlfutnak a kontúrokon, a ruházat vázlatszerűen redőzött, és minden vonal, hullámzó anyag a kitátott száj, a rémületesen kifeszült száj sötét üregébe zuhan, mintha már a test, atomjaira bomolva, megkezdte volna a távozást ezen a lyukon keresztül; anyagszemcse felhő, űrmorzsalék, csillagpor kavarog a kép terében. A száj sötét üressége, a sikoly lesz a kép középpontja. Amikor Ince pápa megnézte Velázquez elkészült festményét, azt mondta, è troppo vero. Bacon festményén a rákényszerített valóság keltette rémület kiáltását látjuk.

Jóllehet a főszereplők vezetékneve eltér az eredetitől, a keresztnevek megmaradtak, és ugyancsak tényleges maradt a többi név, Igaz Szó, Új Élet, Állami Magyar Színház, Kányádi és az ő szekus unokatestvére, Ágoston elvtárs, Lohinszky, stb. A rádiójáték sóhajtásnyi közelségbe hoz mindenkit, itt vannak a szobában, mellbevágóan élő figurák. Bereczki Kinga most játssza el élete legnagyobb szerepét. Azt játssza el, hogy nem játszik szerepet, miközben ez a valóságos nem-szerep mégiscsak szerep. Nem jut egyről kettőre, nem mozdul soha semmi, nincsenek döntések, minden megtörténik, ugyanakkor nem történik semmi.

Nyomasztó a közelség, a jelenlét, amely ránk kényszeríti közelségét, és ettől a közelségtől saját jelenlétünket is nyomasztónak érezzük. Kikapcsoljuk a lejátszó gombját, de később mégis továbhallgatjuk a rádiójátékot. Végtelenségbe vesző mocsár, elindulunk erre, elindulunk arra, és még mindig egyhelyben tocsogunk. Bereczki Kingát behívják kihallgatásra, be akarják szervezni, de nem áll kötélnek. Mi lehet az oka? Szerelmének, Andrásnak beszámol a kihallgatásról, ebből tudjuk, hogy már a nyolcadik hónapban van, és a kihallgatás közben ott mocorgott benne a hamarosan megszületendő gyerek. A következő jelenetben halljuk is, hogy már világra jött, halljuk, ahogy felsír, és ahogy anyja énekel neki. Ezzel a gyereksírással és az énekléssel fejeződik be a kétórás rádiójáték.

A valóság irracionális módon tör be közénk. Nincs magyarázata. Élünk a nyomasztó jelenben, ki feladva önmagát, ki elárulva másokat, ki meghúzódva, ki menekülve, ki megvesztegethetetlenségével kérkedve, élünk az öröknek tűnő jelenben, és akkor egyszer csak beköszönt 1989. decembere, és egyik pillanatról a másikra minden megváltozik. Valószínűleg ennek a születésnek, a születés erejének, zabolátlanságának, irracionalitásának, dokumentálhatatlanságának a története ez a rádiójáték.

Az Obiectiva Theodora meghallgatható ITT.