„Véletlenszerű találkozások vonzásában ide-oda jár a világ színpadai között, mindig készen arra, hogy feltüzeljen egy társulatot” – írja Georges Banu francia kritikus a román színház nagy hatású, nemzetközileg elismert alkotójáról. Silviu Purcărete a craiovai Nemzeti Színházban rendezett előadásaival robbant be. Az Übü király, a Titus Andronicus és a Phaedra Avignontól Pekingig aratott nemzetközi fesztiválsikerei után négy éven át a bukaresti Bulandra Színházat igazgatta. A 90-es évek közepétől Franciaországba tette át a székhelyét. A frankfurti Goethe fesztiválon debütált a szebeni Radu Stanca Színházban rendezett monumentális Faust-előadása. A magyar közönség a MITEM-en láthatta Purcărete vizuálisan tobzódó produkcióit, a Faustot és Gulliver utazásait. Párizsi otthonában hívtuk fel a gigantikus látványok megálmodóját.

– „Attól félek, túl jól éltünk, szükségünk van néhány pofonra” – mondta egy korábbi interjúnkban a fogyasztói társadalomról, az emberiség állapotáról. A világjárványt az univerzum az emberiségre rótt pofonjaként értelmezi?

– Nem tartom különösebben meglepőnek ezt a mostani krízishelyzetet. A második világháború óta – a kommunista epizódot meg a délszláv mészárlásokat leszámítva – viszonylagos békében nőttek fel nemzedékek Európában. Az igazán mély tragédiák, háborús helyzetek elkerültek minket. Elképzelhető, hogy a koronavírus-járványon keresztül szükségünk volt erre a tapasztalatra. De az is lehet, hogy a Jóisten küldte ránk, hogy megalázza, térdre kényszerítse az emberiséget.

Jelenetek a temesvári színház Az ember tragédiája című előadásából. Fotók: Petru Cojocaru

– A társadalmi és egyéni működésünk következményeit szenvedjük el? Foglalkoztatja a felelősség kérdése?

– Sem próféta, sem szakértő nem vagyok, beláthatatlan számomra, hogy mire is megy ki a „játék”. Óvakodnék attól, hogy bárkit is bíráljak azzal együtt, hogy a legnagyobb károkat, ostobaságokat emberek követik el. Másfelől nincs semmi hatalmunk. Itt van ez csodálatos civilizációnk, a „csillagokban” járunk, az intelligencia csúcsára jutott az emberi faj, és lám, mire megy vele? Az egyetlen válasz, amit a világméretű krízisre képes volt adni, hogy bújjatok el az otthonaitokba, mint a csótányok. Eddig terjed a tudományunk, ami azért elég nevetséges!

– Hasonló szarkazmussal viszonyul ahhoz a felhíváshoz, amit egy francia asztrofizikus kezdeményezésére 200 világhíres művész és tudós írt alá a társadalmi normák radikális megváltoztatását sürgetve?

– És mégis mit várnak egy petíció aláírásától? Ha ennyi elég lenne a dolgok megváltoztatásához, akkor gyerünk, mindannyian tegyünk egy nyilatkozatot, hogy holnaptól kezdve jók, okosak, megfontoltak leszünk. Az ilyen jellegű akcióknak nagyjából annyi a hatásfoka, mint amikor a gyerekek levelet írnak a Télapónak, még akkor is, ha a maguk területén mérvadó, tekintélyes személyek csatlakoztak hozzá.

– Ön szerint milyen módon lehet újradefiniálni a színházat, milyen kihívásokkal kell szembenéznie a színházi alkotóknak?

– Attól tartok, hogy hosszútávon ínséges időkre kell berendezkedniük a színházaknak, a színházi alkotóknak. Ki tudja, akár két-három-négy évbe is telhet, amíg visszaáll a „normális” működés, addig pedig szenvedés, kényszerszünetek, korlátozások várhatók intézményi szinten is. Jelenleg nem a konkrét tervezések idejét éljük. A túlélés a tét, az elsődleges probléma, hogy miből tudnak megélni a színészek, lesz-e mit enniük. A létfenntartás felülírja, hogy mikor és mit fognak játszani. Az is valós kérdés, hogy lesz-e kedve az embereknek összetömörülni zárt terekben, vagy pedig a félelem lesz erősebb a kulturális élmény vágyánál. Közönség nélkül nem létezik élő színház. Amíg a veszélyhelyzet fennáll, én sem mennék színházba.

– Ilyen körülmények között hogyan alakulnak az alkotói ambíciói? Milyen más formák felé terelődik a kreativitása?

– Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy átprofilozzam magam, pályát módosítsak, netán olyan prózai vagy zenés színházi terveken törjem a fejem, amelyek a gyakorlatban kivitelezhetetlenek. Természetesen a magam területén szeretnék dolgozni, és szenvedek attól, hogy nem rendezhetek. Ilyen szempontból örülök annak, hogy már nem vagyok fiatal. Az erejük teljében lévő, pályakezdő fiatalokat sújtja a legjobban ez a mostani helyzet. Szerencsére van egy régi szenvedélyem, hobbiszinten gyakorolt elfoglaltságom, amihez visszatértem. Rajzokat, festményeket készítek bármiféle esztétikai irányvonal vagy szempontrendszer nélkül. A pillanatnyi hangulatom alapján firkálgatok meg festegetek.

– Milyen folyamatban lévő terveit szakította félbe a járványhelyzet?

– A próbák kellős közepén tartottunk egy kortárs román költő, Mircea Dinescu költeményei nyomán készülő előadással Romániában. Szeptemberben Tokióban kezdtem volna el dolgozni a Deocheate hercegnő története című előadáson, ami a szebeni Radu Stanca Színházzal együttműködésben valósult volna meg. A maratoni munkabírásukról híres japánok már jó előre elküldték a próbaterveket, de nyilvánvaló, hogy ez a hajó már elúszott.

– A korlátozások életbe lépése előtt a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban Az ember tragédiáját vitte színre. Hogyan esett a választása a magyar Faustként is számon tartott műre?

– Temesváron korábban egy szöveg nélküli előadást hoztam létre a színház német és magyar társulatával közösen, a Moliendo Cafét. Vélhetően a szebeni Faust-rendezésem kapcsán merült fel néhány éve a temesvári társulat igazgatója, Balázs Attila fejében, hogy felkérjen Madách Imre Tragédiájának a rendezésére. A gigantikus méretű, látványvilágú Fausthoz képest kihívást jelentett számomra egy kis létszámú társulattal szinte stúdiószínházi körülmények között, minimalista formában kivitelezni Madách epikus művét. Mindamellett, hogy a nagy létszámú, gazdag látványvilágú produkciókról ismernek, pályafutásom során jó néhány kevés szereplős darabot is rendeztem. Tetszett az ötlet, beindította a fantáziámat a terjedelmes szöveg lényegretörőre való redukálása. Visky András dramaturggal közösen formáltuk kamaraszínházi előadássá a Tragédiát. A francia és a román fordításból dolgoztam, az adaptáció tetemes része a magyar szöveg alapján Andrásra hárult, akinek a közreműködése nélkül nem valósulhatott volna meg az előadás.

– Milyen koncepció alapján dolgozták át szünet nélkül játszott két órás előadássá Az ember tragédiáját, amelyben a szertartás és a vásári komédia színházi nyelve találkozik egymással?

– A szövegbeli húzásokat, a jelenetek sűrítését nagyrészt praktikus szempontok, a térben is limitált körülmények indokolták. A közönség egy arénaszerű, lelátós nézőtéren foglal helyet. A játéktér intimitása lecsupaszított díszletet igényelt. A narratív struktúrát megtartva a jelenetek Ádám és Éva álombeli utazását követik az emberiség történetében. A társulat homogenitása miatt nem akartam senkit parlagon hagyni, két színészt választani az első emberpár megformálására. Többen játszanak azonos szerepeket, Ádám és Éva a maszkok használatán keresztül ismerhetők fel.

– Élő színháztörténelem-számba menő szebeni Faust-rendezése Faust és Mephistopheles viszonyára koncentrál. Mennyiben változott azóta a viszonya az örök kísértőhöz, a Tragédia esetében Luciferhez?

– Madáchnál eleve tisztább, világosabb az üdvösség keresése, mint Goethénél. Ádám a cselekmény kezdetétől keresi a megváltást, Lucifer Éván keresztül próbálja őt eltéríteni az útjáról. A Tragédiában a férfi- nő viszonyában, Éva anyaságában jelenik meg a megváltás. Goethe Faustja kezdetben fütyül az üdvözülésre, eladja a lelkét Mephistophelének, végül az isteni kegyelem megmenti.

– Ön szoros kapcsolatot ápol az erdélyi magyar társulatokkal, különösképpen a Kolozsvári Színházzal, amelynek visszatérő vendégrendezője.

– Tompa Gáborral és a színészeivel baráti kapcsolatba kerültem az évek során. Az egyik legjobb társulat, amelyikkel egész pályám során dolgoztam. Igazából a színészek adják meg egy társulat arculatát, a velük való közös munkában csiszolódik egy előadás.

– Magyarországon a nagy visszhangot keltő Troilus és Cressida-rendezésével  debütált a Katonában 2005-ben. A továbbiakban miért szakadt meg a kapcsolat a Katona társulatával?

– Hosszú évek óta szabadúszó rendező vagyok. Semmilyen társulat mellett nem köteleztem el magam. Az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság szerves része az életemnek. Annak idején nagy örömmel mondtam igent Zsámbéki Gábor igazgató felkérésének, hogy Shakespeare ritkán játszott művét színpadra állítsam. Nem tudom az okát annak, hogy azóta miért nem hívtak.

– Vidnyánszky Attilának „visszatérő vendége” volt Debrecenben és most a Nemzeti Színházban. Milyen alapon válogat a felkérések között, milyen feltételek, szempontok fontosak az Ön számára?

– Ideális esetben is több évig tart, amíg egy felkérés megvalósul. Részemről nincsenek prioritások a tekintetben, hogy melyik színház meghívásának teszek eleget. Van úgy, hogy konkrét darabjavaslattal keresnek meg, mint ahogy legutóbb Vidnyánszky Attila elképzelése volt Csehov Meggyeskertje. Többnyire közös ötletelés, keresgélés előzi meg, hogy az adott társulat arculatához, műsortervéhez, színészi felhozatalához milyen szöveg felelne meg. Persze az elsődleges szempontok között szerepel, hogy mennyire tudunk együttműködni a színészekkel, illetve hogy mennyire indítja be a fantáziámat egy színdarab. Vidnyánszky először operarendezésre kért fel Debrecenben, Prokofjev A tüzes angyal című operáját állítottam színre. Aztán a Scapin, a szemfényvesztőt rendeztem meg ugyanott. A klasszikus szövegek, főként Shakespeare iránti elkötelezettségem is közrejátszott abban, hogy a Nemzetiben az Ahogy tetszikrendezésére kaptam tőle felkérést.

– Bizonyára képben van Vidnyánszkynak a magyar színházi életben betöltött szerepéről, a politikai befolyásáról, a két szekértáborra szakadt szakmában kialakult kultúrharcról. Ezek a tényezők mennyire befolyásolják?

– Nem magyar specialitásról van szó. Romániában is volt alkalmam megtapasztalni az elmúlt évtizedekben a megosztottságot, az ideológiai, politikai alapon történő belharcokat a szakmán belül. A színház számomra nem a közéleti játszmák tere, nem véletlen, hogy távol tartom magam az aktuálpolitikai utalásoktól az előadásaimban. Vidnyánszkyt nagyon sokra tartom rendezőként, és emberileg is rokonszenvezek vele annak ellenére, hogy csak tolmácson keresztül tudunk kommunikálni egymással. Kizárólag művészi kérdésekről szoktunk beszélgetni.

– Hogyan látja a magyar színházban vállalt szerepét? Mit gondol erről a közegről mint kívülről érkező ember?

– Volna bármilyen szerepem is a magyar színházi életben? Azokat kéne megkérdezni ez ügyben, akik látták a rendezéseimet vagy írtak róluk. Az átutazók, a vándorok szabadságával járom a világot anélkül, hogy bárhol gyökeret eresztenék. Nagy kiváltságnak tartom, hogy nem kényszerülök arra, hogy belemerevedjek bármilyen intézményi struktúrába. Élvezem a függetlenség állapotát.

– Több mint 20 éve Franciaországban, Párizsban él. Mi az oka annak, hogy nem rendez francia színházakban?

– A 90-es évek közepén frankofón művészek bevonzása céljából kerültem az akkori kulturális miniszter, Jack Lang figyelmének a fókuszába. Az ő kezdeményezése volt, hogy a francia kulturális intézmények élére franciául beszélő művészeket nevezzenek ki. Így kerülhetett sor arra, hogy kineveztek a Limoges-i Színházi Központ élére. Hét évig tettem eleget ennek a megbízatásnak, majd a szerződésem lejártakor felajánlották, hogy alapíthatok önálló társulatot. Támogatások és kapcsolatok hiányában végül egy előadást sikerült létrehoznunk, amit a színészekkel együtt a saját zsebünkből finanszíroztunk. Azóta semmilyen kapcsolatom nincs a francia színházi körökkel. Ahogy ők mondják, nem sikerült „implantálódnom” a rendszerbe. Őszintén szólva nem is bánom.