A 2017 óta fennálló MASZÍN (Magyar Színházak Szövetsége: a temesvári, aradi, nagyváradi, szatmárnémeti, székelyudvarhelyi és csíkszeredai színházak érdekképviseleti csoportosulása) idén – Szatmárnémeti és Nagyvárad után – Székelyudvarhelyen rendezte meg szakmai seregszemléjét.

Az első három napon az ifjúsági és táncprogramok, illetve a kommunikációs és improvizációs workshop mellett a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a Csíki Játékszín és a rendezvénynek otthont adó Tomcsa Sándor Színház előadásait láthatta az udvarhelyi közönség. Három olyan produkciót, amelyek mindegyike valamilyen módon kilép a hagyományos színházi konvenciók keretéből, vagy reflektál arra, és épp a határok kihangsúlyozásával zökkent ki.

Szabó Enikő és Lőrincz Rita a IV. Henrikben. Fotó: Adriana Grand

Victor Ioan Frunză IV. Henrik-rendezése egy alternatív valóság relatív valóságosságát viszi színre – nevezhetnénk akár színház a színházban színháznak is, ha ez nem hangozna kicsit furán. A Balázs Attila által megformált karakter német-római császárt játszva kényszerít mindenkit térdre az őrület felmentő álarca mögül. A nyitány után – az előadás meghatározó eleme Cári Tibor zenéje – felgördülő vörös függöny azonnal felidézi Frunză egy korábbi temesvári rendezését, a Lorenzacciót, ahol a – szintén Balázs Attila játszotta – főhős nem a középkori őrültek, hanem a reneszánsz kori erkölcstelenek bőrébe bújva szedi rá saját tükörképét is.

Az előadás első felében a drámát nem ismerő nézőnek igencsak kihívást jelenthet a kontextus megértése; nem bonyolultsága, sokkal inkább a színpadi beszéd minősége miatt – még a második sorból is erősen fülelnem kell. Képzelet és valóság csap össze, amit Adriana Grand díszlete szembetűnően nyomatékosít, amikor a 21. századi emberek a monumentális falak közé lépnek. Matilde (Szabó Enikő) érkezik családjával és egy orvossal (Éder Enikő), hogy megmentse egykori szerelmének ép eszét. Mindannyian hétköznapi szerepeiket játsszák: Matilde az anya, Belcredi a férj (Bandi András Zsolt), Frida a lány (Lőrincz Rita), Carlo a vőlegény (Vass Richárd), Genoni a – ki tudja, miért – nőként férfiruhába bújt orvos. De mintha a karakterek – és a színészek – még a saját bőrükben is kényelmetlenül éreznék magukat, nemhogy a rájuk kényszerített bohóckodás során. Miután felöltik a 11. századi jelmezeket, végre megjelenik IV. Henrik. Bohócmaszkot visel, tehát ő is húz még egy réteget megjátszott személyére, ugyanakkor utal rá, mennyire nem veszi komolyan ezt az egész komédiát. Antré gyanánt hosszasan ecseteli és hitelesen szemlélteti a téboly fogalmát, a lefizetett nép pedig lelkesen hajbókol előtte – ezzel a színész munkájával és a mai megvezetett társadalommal egyaránt párhuzamot von. Ezt a hosszas ecsetelést később egy még sokkal hosszabb és vontatottabb ecsetelés követi, amikor is a főszereplő magát leleplezve mutatja fel valódi, normális énjét – már amennyire normális az, aki évekig képes tudatosan megjátszani az őrültet. Itt sejlik fel a játék és valóság, normalitás és téboly közt kirajzolódó igencsak vékony határ megkérdőjelezhetősége. „Nem IV. Henrik” Pirandello újításra való szándékát tolmácsolja („csak a holtak életén kérődztök”) – kár, hogy az előadás szintén egy ilyen kérődzésre hasonlít.

A mi kis városunk is tekinthető színház a színházban színháznak (másodszor leírva már nem is olyan fura), amelyben nemcsak a Tomcsa Sándor Színház színészei, de az ő kis városuk más lakói is közreműködtek játszókként és tömegszereplőkként, így számukra kétségkívül közösségi élmény lehetett Vladimir Anton rendezésének létrehozása.

Grovers Corner’s két családjának élettörténetén kísér minket végig a Rendező nevű szereplő, Barabás Árpád, kiegészülve Pásztor Márkkal mint Súgóval. A történet egy átlagos nap, a szerelem és a házasság, illetve a halál útján vezet végig. Részletesen mutatja be egy olyan kisváros világát, amely tulajdonképpen semmiben sem különbözik a többitől, legfennebb abban, hogy egy kicsivel átlagosabb, éppen ezért könnyedén azonosulhat vele bármelyik más város lakója is. Emily (Kőmíves Boróka) és George (Jakab Tamás) szerelme is egészen hétköznapi: egymás szomszédságában nőnek fel, egy napon egymásba szeretnek, összeházasodnak, és egy házba költöznek.

Eranio Petrușka és Szűcs-Olcsváry Gellért színpadképe letisztult, csak egy kevés jelzésszerű fekete bútordarab és néhány hangszer alkotja a díszletet. Minden nagyon egyszerű és szép megoldásokból van felépítve, a tehenet is csak odaképzelni lehet – szegény képzeletbeli Bessie-n többször figyelmetlenül át is gyalogolnak a színészek. A hálószobában fekvő gyerekek ágyát padok jelzik, az itt játszódó jelenetet felülről kamerázva, kivetítőn láthatja a néző, a Rendező ujjával húzza meg a lassan fénycsíkokká váló falakat, ami viszont már kicsit túllép irányító szerepkörén, és kissé erőltetett módon és egyértelműen istenfélévé avatja a szereplőt.

A történet tehát teljesen átlagos, ennek ellenére fontos üzenetet hordoz magában. A zárójelenetben ugyanis a már halott Emily kiválaszt egy momentumot az életéből, hogy azt újra átélhesse. Az élmény azonban közel sem kellemes számára, hiszen rájön, mennyi mindent hagyott figyelmen kívül, mennyire nem volt jelen a saját életében. Rámutat arra, hogy ebben a világban, ahol mindenki a múlton való siránkozással és a jövőtől való rettegéssel van elfoglalva – a virtuális világ beszippantó erejéről nem is beszélve –, mennyire fontos lenne a mostra koncentrálni, valóban megélni a jelen minden pillanatát.

Albu István rendezése, a Sirály szintén nem realista kulcsból építkezik. Borisz Akunyin szövege alapvetően megbontja az idő konvencionális síkját, az a csavar meg, hogy a Csehov-drámából ismert Trepljov (Vass Csaba) írja a színpadi eseményeket, még inkább elemeli a történetet a valóságábrázolástól. Akunyin drámája folytatja a csehovi szálat azzal a különbséggel, hogy itt öngyilkosság helyett gyilkosság történik. A darab tulajdonképpen Trepljov halálának kivizsgálásából áll, egykori szerelméhez, Nyinához (Sándor Anna) való viszonyának felvázolását követően.

A témafelvetés krimijellegéhez híven Dorn doktor (Kozma Attila) Poirot-ként vezet végig a nyomozás alternatív valósághálóján – a szerkezet nem lineáris, minden jelenet ugyanabból a szituációból bomlik ki, újra és újra megismétlődik a minta egészen addig, amíg mindenki külön-külön be nem ismeri a bűnösségét. Úgy kerülünk vissza minden alkalommal a kezdőpontba, ahogyan Trepljovnak kell szembenéznie minden összegyűrt papír után az ürességgel. Ez egy darabig izgalmas, sőt, a komikum eszközeként is funkcionál, de redundánssá és kicsit unalmassá válik egy idő után.

„Ábrándok és képek káosza” – hangzik el, és valóban ehhez hasonló élményt nyújt Márton Erika halott állatokból kreált zivataros látványvilága: ha a szarvas-asztal, a tehén-zongora és a lóból előkerülő vodka még nem lenne elég groteszk, a vérző, lézerszemű, hatalmas csüngő sirály láttán már biztosan felszalad a szemöldökünk.

Mindhárom előadás tehát a színházcsinálás folyamatához köthető, sőt, bizonyos értelemben kiegészítik egymást: a IV. Henrik a mindennapi életben tapasztalható kényszerű szerepjátszást vizsgálja, A mi kis városunkban a Rendező szemüvegén át szemlélünk életet és halált, a Sirályban pedig tulajdonképpen Trepljov papírra vetett ábrándjait követjük végig. A MAFESZT így azon túl, hogy átfogó képet kínált a MASZÍN tagjainak ízlésvilágáról – hiszen mindegyik társulat a legjobbnak ítélt előadását hozta el Udvarhelyre –, teret biztosított a színházról való gondolkodásnak is.