A Radnóti Színház sokat akart markolni, amikor úgy döntött, Ruzante félévezredes drámájával, A csapodár madárkával nyitja meg az évadot. Legyen kicsit klasszikus, de reflektáljon aktualitásokra, lehessen nevetni is, de ébresszen gondolatokat, vessen fel kérdéseket, de inkább csak ironikusan. Szőcs Artúr, Peer Krisztián szövegéből megrendezte a reneszánsz drámába oltott, magyar Amerikai Pitét – az eredmény: majd háromórányi, megállíthatatlan gatyaletolós-poénáradat (ami aztán igazi és teljesen indokolatlan gatyaletolásban teljesedik ki), egységnyi időnként elhangzó aktuálpolitikai élcelődések, kicsit túltolt színházi pletykálkodás.

„Nem kell minden nap feltenned egy képet a kutyádról!” – tartja büszkén a kartontáblát Bálint András, megidézve a közösségi oldalakról ismert Seth-et, a @dudewithsign (magyarul: srác feliratokkal) profil hősét. Ez az első, elég erős és kíváncsiságot ébresztő benyomásunk. A továbbiakban viszont csak néha-néha tűnnek fel kartontáblák egy-egy kommentárral, de inkább csak kitöltik azokat a másodperceket, ahová nem jutott poén. Az arányok e tekintetben valahogy úgy néznek ki, hogy hat fiúöltözős, nemiszervcentrikus viccre jut egy-egy aktuálpolitikai kacsintás. Hogy ne terhelje az étert a túl sok káromkodás, a darab elején paradigmaváltás történik, és gasztronómiai szakszavak, ételek nevei veszik át kedvenc szitkaink helyét. A rengeteg kurkumázástól és flambírozástól és a hasonlóan nehezen kimondható szavaktól az ember agya már az első tíz percben lezsibbad, így habituálódva azokra a még fárasztóbb poénokra, amik csak ezután jönnek. Elhangzik például a 2002-es Asterix és Obelix-filmből ismert falafeles poén („amit az arabok fele fal”) egy kicsit más kontextusban (egy fal felére utalva – ugyanígy „fele fal” formájában).

Fotók: Bácsi Róbert László

Ruzante drámája valamiféle mókás társadalomkritikus görbetükör lehetett, de mivel egy ilyen félévezredes görbetükör nyilván senkit nem érdekel, adja magát, hogy az alkotók saját korukra reflektálva, saját szájízük szerint átírják az előadás szövegét. A kontextus azonban nagyon belvárosira sikeredett, majd a körúti biciklisávokon suhanva elhagyja a köztereket, berepül az öltözők világába, és onnantól szépen-lassan színházi Barátok köztté válik.

A saját valóságunkra vonatkozó poénok csak nagyon ritkán ütnek annyira, mint a vulgáris komikum, de legalább végre láthatunk egy olyan előadást, amiben senki egy szóval nem említ semmiféle stadionokat – és ezért örök hála! Ehelyett előtérbe kerülnek olyan édes kis nüanszok, mint Orbán Viktor kedvenc dalának közös eléneklése, melynek során Rusznák András és Pál András felidézik a fehérvári huszárok hőstetteit, például a kislányok meghágását és egyéb hungarikumokat. De Vidnyánszky korpuszkrampuszai is előkerülnek, és végül az az érzésünk támadhat, hogy a színészek igazából csak elmesélik a magyar internetet, miközben állítólag valami nőnek itt csapodárnak kéne lennie, és ez okozza a drámai feszültséget. Ugyanis három férfi verseng érte. Az eredeti történet szerint egy parasztlegény, Menato, egy katona, Tonin, és a férj, maga Ruzante. A klasszikus Betia mindezt szívesen fogadja, élvezi a helyzetet, és ezen a bonyodalmon keresztül mutatja be a szerző korának kétes erkölcsi sajátosságait és az emberek esendőségét: a nő például nem más, csak egy magasan funkcionáló állat, akinek arrafelé húz a „szíve”, ahonnan többet remélhet. Szőcs és Peer darabja szerencsére a paródiáját adja ennek az álláspontnak.

Sodró Eliza Betiája első ránézésre kikapós menyecske: kilátszanak a vállai, és még férfiakkal is flörtöl – de ennél jóval árnyaltabb karakter. Bár az elején még bele-belemegy a férfiak értelmetlen játékaiba, tisztán látszik, hogy mennyire átlátja és unja azt, ami körülveszi.  Elege van, hogy csak a külsejét látják, hogy mindenki őt akarja. Szóval elénk tárul egy ilyen urbánus környezetben játszódó természetfilm, amiben Pál András, Rusznák András és Baki Dániel látszatküzdelmet folytatnak a nőstényért, miközben Bálint András jó magyar David Attenboroughként időről időre narrálja, mi is történik. Elméleteket állít fel a nők és férfiak kapcsolatáról, évezredes jelenségeket fejt meg. Az eredetivel ellentétben a Csapodárokban feloldódnak a kezdeti célok. Mintha mindenki elfeledkezne róla, hogy ők tulajdonképpen Betiáért harcolnak. A férfiak sokkal inkább egymásra figyelnek, mint a „vágyott” nőre, ami reálisabbnak is tűnik: nem valamiért, hanem egymás ellen küzdenek. Ők hárman mind különböző archetípusokat személyesítenek meg, a teljesen alkalmatlant, a hősszerelmest és a macsót, középkori öltözetük pedig, melyeket Kovács Andrea tervezett, mindenkori érvényességüket illusztrálja – vagy csak éppen azt, hogy az eredeti darab valamikor akkoriban születhetett.

A Slárku Anett teremtette látvány két világ határán egyensúlyoz. Egyszerre vagyunk itt meg kicsit ott régen is. A régi terméskőfalakat néha ijesztő, gonosz-zöld fények festik át, máskor romantikus-rózsaszín derengés borítja őket. Bálint András intermezzói ezzel erős kontrasztban, talpig feketében, minimalista pulpitus mögött valósulnak meg, hogy szavai súlyát még jobban átérezzük.

A második felvonásra a nézőtér járványügyi szempontból sokkal biztonságosabb területté válik. Köszönhető ez valószínűleg az olyan többször megismétlődő, idegesítő részeknek, mint az „átdíszítős jelenetek” meg a kifelé beszélésről való kifelé beszélés. Nem kevésbé kínos az előadás két komolyabb jelenete közül az első. Izgalmas etikai kérdés, vajon komédiában van-e helye a nemi erőszaknak, és ha igen, akkor hogyan? Biztosan rengeteg jó megoldás van, de a Csapodároknak egyiket sem sikerült megtalálnia. Ötszáz évvel ezelőtt az ember nyilván a hasát fogta a nevetéstől, ha egy fiatal, kikapós menyecskét orális szexre próbáltak kényszeríteni, meg egyébként is minek ment oda. 2020-ban is egész sokan nevetnek a nézőtéren, de a gondolkodó embert azért elfogja a másodkézből kapott szégyen, amikor azt látja, hogy az erőszakjelenetet rögtön egy kis erőltetett viccelődés követi – a helyzet komolyságát enyhítendő. És így már az áldozat könnyeit sem veszi senki komolyan: minden szavát nevetés kíséri. (Hasonló történt a Valló Péter rendezte A művésznő és rajongóiban is. Még mindig itt tartunk? A magyar színházban a nemi erőszak csak helyzetkomikum?)

Az előadás összes hiányosságának gyönyörű kontrasztja a zene. A háttérben megbúvó csellista kezeit mintha a szereplők gondolatai irányítanák – meg olykor hangos kiáltásaik, amelyekkel még egyértelműbben jelzik, mit is szeretnének hallani. Rengeteg különböző korszakot idéző klasszikus csendül fel különféle átiratokban. Az előadás végén például az elmúlt három óra során már többszörösen meggyalázott Fekete Pákó-sláger szól, az Add ide a didit, de ezúttal az összes szereplő által együtt, acapellában. A néző a legkönnyebben Rozs Tamással tud azonosulni, aki végig rezignáltan, csellóját pengetve nézi az előtte zajló bolondériát.

A színészek alakítása mindentől függetlenül rettenetesen szórakoztató, tényleg tiszta szívből lehet nevetni rajtuk. Rusznák András egy levegővel sző olyan történeteket szóismétlés nélkül, amilyenekről egy Korszakov-szindrómás hajléktalan álmodni sem merne, Baki Dániel, a szamurájkardját pénisze előtt hordó katona tökéletesen megtestesíti a kerületi gyúrós arc archetípusát, Pál András egymaga a magyar mérgező férfiasság, Bálint András pedig egy legenda nyugalmával uralja az egész színpadot és az előadást is. Sodró Eliza lendülete Betia guminő karakterét élővé varázsolja, igazi átlagos lánnyá, aki nagyon jól áll egy ilyen előadásnak – rajta lenne érdemes elgondolkodni. Peer Krisztiánnak pedig jár az elismerés, egy író nevét sem mondták még ki ilyen sokszor a színpadon.

Itt is érvényes az a Madách-i igazság, hogy „bűne a koré, mely szülte őt”: a hiányosságokatt is betudhatjuk korjelenségnek. Ide-odacsapongó gondolatok, elvarratlan szálak, rosszul időzített poénok, túlzottan absztrakt cselekmény. Ha elfogadjuk érvnek, hogy a Csapodárok csak egy „tükör”, akkor elfogadhatjuk színháznak is.

Hol? Radnóti Színház
Mi? Csapodárok – Ruzante (Angelo Beolco) A csapodár madárka műve alapján írta: Peer Krisztián
Kik? Szereplők: Rusznák András, Bálint András, Sodró Eliza, Pál András, Baki Dániel. Közreműködik: Rozs Tamás.
Dramaturg: Sándor Júlia. Jelmeztervező: Kovács Andrea. Díszlettervező: Slárku Anett. Zene: Rozs Tamás. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Andrási kata. A rendező munkatársa: Hatvani Monika. Rendező: Szőcs Artúr.