Amikor e sorokat írom, még csak bő fél éve élünk a koronavírus-járvány valóságában, de színpadjainkon máris hangsúlyosan szerepelnek az antiutópiák. Ennyire gyors reagálású lenne a magyar színház? Igen is, meg nem is: mindhárom, alább tárgyalt premiert az előző évad második harmadára, illetve végére tervezték – filológiai csemege volna tudni, hol mi változott, mi lett kevésbé vagy jobban hangsúlyos a kényszerszünet, az újrakezdett próbák hatására. (Tippjeim vannak: a szegedi 1984 és az örkényes Zűrzavar 2045 esetében is komoly szerep jut az arcot védő-takaró, a közegbe szervesen beépített álarcoknak.)

A 20. században újra és újra megrajzolt disztópiák számos fenyegetése mostanra mindennapos valóság lett, ezt ki hisztérikusan, ki közömbösen veszi tudomásul. Elfogadható reakció a nevetés is, gondoljunk csak az idén különösen nagy karriert befutott Orwell-mémre, miszerint a szerző leghíresebb művét figyelmeztetésnek szánta, nem pedig kézikönyvnek. Az alapértelmezetten leggyakrabban szöveg formájú disztópiák (Ray Bradburytől Margaret Atwoodig, Aldous Huxley-tól George Orwellig, Anthony Burgesstől Suzanne Collinsig és tovább) előszeretettel találnak utat más médiumok, így a film és a színház felé. Cinikus énem a médiumváltás mögött alapvetően pénzügyi motívumokat gyanít, de a hatás megsokszorozódása szintén elfogadható érv.

De miben is állna a kívánt hatás? Javarészt talán abban, hogy a mára közös erővel valóságközelivé tett rémálmokban ráismerjünk a saját életünkre, miközben halkan azzal nyugtatjuk magunkat, hogy ez az egész nem rólunk szól. Az alkotók habitusától és a célközönségtől függ, hogy mennyire adják és veszik az itt és mostra utaló jeleket. Hogy mindennek az eredménye felismerés vagy csak cinkos összenevetés lesz, sok mindentől függ. Spoiler következik: az alábbi három bemutató egyike sem győzött meg arról, hogy képesek vagyunk helyükön kezelni a disztópiákat. Értem ezt úgy, hogy miközben átgondolt, következetesen építkező munkákról beszélünk, a készítők mintha maguk is bizonytalanok lennének a direkt és rejtett üzenetek ideális arányát illetően.

Az Örkény Stúdióban látható, alig másfél órás ’84 Mikó Csaba háromszereplős koncentrált adaptációja, amely szükségszerűen összpontosít Winston Smith, Julia és O’Brien triójára. Nem időzik, helyesebben ügyesen bánik azzal, amivel a legtöbb disztópia szerzője néhány vagy inkább sok tucat oldalon át szívesen elbabrál, ti. a félelmetesen idegen, mégis ismerős világ részletekbe menő megkonstruálásával. Mikó mintha adottnak venné tudásunkat, de valójában az Orwellt nem ismerők sem maradnak le semmiről, hiszen afféle desztillátumot kapnak a regény atmoszférájából.

Zsigmond Emőke a Zűrzavar 2045-ben. Fotó: Horváth Judit

Kálmán Eszter hangfalakból, mikrofonokból, kábelekből álló szűk díszlete, szürkét szürkével keverő egyenjelmezei és -kellékei kézre állnak Widder Kristóf monokróm rendezéséhez. A szerző ötletét jól működteti a rendező: Winston Smith enyhén zavarodott elméjében járunk, ahol az egymással amúgy sem problémamentes viszonyt ápoló valóság és fantázia mostanra rendesen összekeveredett, és a beszűrődő hangok nem segítenek a biztos pontok megtalálásában. Winston kétségbeesetten kapaszkodik évekkel ezelőtti (valós? képzelt?) emlékfoszlányokba, megrögzötten ismételgeti őket magában, ettől remélve valamifajta megváltást. Az előadás egyetlen hatalmas, a szó minden értelmében kihangosított, legalább háromszereplős belső monológ arról, hogy a valóság nem létezik, csak annak különböző lehetséges és lehetetlen értelmezései.

A monologizáló Winston partnerei, beszélgetőtársai, terápiás segítői vagy inkább akadályozói az ébredés folyamatában egy nő és egy férfi. Julia a teste révén lázad: a központilag megvetett szerelem és szexualitás mozgatja tetteit, miközben szokatlan tájakra kalauzolja Winstont. A magát ellenállónak mondó, valójában könyörtelen emberkínzó O’Brien a lélek megregulázásában hisz: joviális álarca mögött nem egyszerűen a rendszer csavarja, hanem egyik első mozgatója rejtőzik.

Nagyszerű, hogy ezentúl Bajomi Nagy Györgyöt látni nem kell Szombathelyre elzarándokolni. Nem lep meg Winstonja: hibátlanul hozza a megtestesült kiszolgáltatottságot, a reménybe való megrendítő kapaszkodást. Arcán, testén ott a küzdelem, a görcsösen őszinte akarás, hogy megértse a rendszer működését akkor is, ha az az életébe kerül. Mácsai Pál szikrázóan okos O’Brienje klinikai kísérletezésben utazó pszichológus, aki lenyűgöző pontossággal szkenneli be áldozatait. Élő lelkiismeretként és láthatatlan istenségként beszél a színpad szélén lévő mikrofonokba. Ki ne dőlne be megnyugtató szavainak, már csak azért is, mert a hangja olyankor is jelen van Winston fejében, amikor amúgy semmi keresnivalója nem lenne ott. Zsigmond Emőke a rendszer tökéletes katonáját mutatja, egy mozgó, lélegző gépet. Tudja, hogy a lázadás első számú eszköze mindig kéznél levő teste, de hogy Winston gyengédsége valójában jelent-e valamit a számára, rejtély marad.

A szigorúan összehúzott fókusz után a tágas panoráma jóval több levegőhöz enged jutni. Meglepő lehet, de Horgas Ádám szegedi 1984-e helyenként kifejezetten humoros: a regényt adaptáló rendező jól érzékeli, hogy közel három órán keresztül elviselhetetlen lenne az egy az egyben színpadra tett orwelli világ. (Winston és Julia menzabeli ismerkedése már-már tiniregényes lenne, ha nem épp egy embertelen diktatúrában járnánk.) Horgas Ádám átirata alapos munka, a regény szinte összes fontos fő- és mellékszereplője, a kulcsjelenetek mind jó ritmusban tűnnek fel. A rendezőnek köztudottan jó érzéke van a nagy formához: Horgas Péter vetítővászonnal, mozgó falakkal felszerelt, szürke alaptónusú, nagyszabású díszlete, Bodor Johanna látványos, nem csak a tánckart végig aktívan foglalkoztató koreográfiája, Bujdosó Nóra változatos és funkcionális jelmeztára mind a színes, szélesvásznú szórakozást garantálják.

Lehet, hogy ez pejoratívan hangzik, de az említett és további körülmények mégis mind arra engednek következtetni, hogy itt a show legalább annyira fontos, mint a mögöttes gondolatok. Horgas szereti a hatásos, szimbolikus képeket: Winston Smith koporsószerű szekrényben bujkál a nyitójelenetben, és végül a rettegett 101-es szobában is ez válik majd kínzóeszközévé. Jut rá hely és idő, hogy megismerjük becsődölt magánéletét és reménytelen munkáját, de ami ebben az előadásban a legmarkánsabb, az a háttér, a Nagy Testvér által irányított veszett világ felépítése.

Bár az örkényes ’84-ben is emlékezetes az Óceánia felsőbbrendűségét szajkózó és a széliránytól függően Eurázsiát vagy Keletázsiát ócsárló kormányzati propaganda megjelenítése, a szegedi előadásban ez szinte főszereplővé válik. Orwell szövege apró ráncfelvarrások után máris célt ér, lásd például az alábbi beismerő vallomást: „Goldsteinnel személyesen tartottam a kapcsolatot, aki külföldről támogatta a hazaáruló civileket és a menekülteknek álcázott terroristákat.” A közönség érezhetően felhördül és/vagy megkönnyebbül a hasonló mondatoknál, nyilván velem van a baj, hogy az ennyire direkt utalásokért mérsékelten rajongok, ahogy a „Milyen évet írunk?” kérdésnél is a kelleténél beszédesebbnek tartom a hosszas tétovázást.

Sokan egyvalaki miatt váltanak majd jegyet erre az előadásra: Alföldi Róbert O’Brienjéért. Akinek nem nehéz vonzóvá válnia, hiszen a taszítóan szögletes világban sikkes eleganciával, laza magabiztossággal közlekedik. A rabszolgák hitetlenkedve nézik, ahogy kifogástalan kék öltönyében kedélyeskedik velük. Izgalmas az a talán atyai, talán homoerotikus viszony, amelyet O’Brien megsejtet a fiatal Winston Smith irányába: többször közvetlen közelről mélyen a szemébe néz, mintha gondolataival akarna üzenni valamit, amit szavakkal nem mondhat ki. Rétfalvi Tamás Winstonjának sorsa attól tragikus, hogy még az egész élet előtte áll, és esélye sem mutatkozik arra, hogy az valaha is jobb legyen. Még tud lelkesedni és lángolni, naivan rácsodálkozni akkor is, ha körülötte mindenki gépiesen rázza a fejét. Ágoston Katalin a Winston álmaiban megjelenő nőalakokat játssza: soha nem ismert anyját, meg persze Juliát, aki kacér élvezettel figyeli a férfi szerencsétlenkedéseit. Szerethető alakok lesznek, akikért lehet és kell is aggódni, és akiknek a sorsa eleve megpecsételtetett.

„Ez egy üzenet nektek” – hangzik el többször a jövőnek emléket hagyó Winston szájából egyértelműen ránk, az itt és most ülő nézőkre utalva. A sátáni O’Brien a kivilágított nézőtérre mutatva szembesíti a meggyötört kisembert azzal, hogy kiáltásai néma közönybe hullanak. Teátrális pillanat, persze, de azért beleborzong az ember. A jövő megérkezett.

Zárásképp vissza az Örkénybe, ezúttal a nagyszínpadra: a Zűrzavar 2045 ősbemutatója több szempontból is kilóg a sorból. Az enigmatikus látnokszerző, Lev Birinszkij Bolondok tánca című darabja – bővebben lásd Duró Győző előszavát a Színház 1994. júniusi drámamellékletében, ahol az eredeti mű is olvasható – halványuló nyomaiban tapos Bánki Gergely, Gábor Sára és (az előadást rendezőként is jegyző) Polgár Csaba változó színvonalú szkeccsgyűjteményként viselkedő átirata. Azt hiszem, erősen ízlés kérdése, hogyan viszonyul az ember a közel kétórás, érezhetően jó hangulatú brainstorming eredményeként született káoszhoz: az, hogy helyenként nehezen tolerálható a dolog, kalkulált mellékhatás, ami miatt kár panaszkodni a kezelőorvosnak.

A történelem egy variánsát látjuk: 2045-ben éppen centenáriumi ünnepségekre készülődik Vengrija tartomány, amelyet az Újorosz Birodalom a második világháború végén lelkesen a keblére ölelt. A szorítás mit sem enyhül az idő múlásával, de mint minden nagy birodalomban, a perifériára irányuló figyelem valamelyest lanyhul. A helyzetet nehezíti, hogy ebben az elképzelt valóságban fent és lent egyaránt telivér idióták tevékenykednek: miközben habitustól függően kevésbé vagy eléggé elkacarászunk a nézőtéren, a kiállított látlelet forradalomról, jövőképről, új generációkról összességében igencsak elkeserítő. A gogoli kesernyés humor a Monty Python abszurdjával párosulva felemás eredményt hoz.

A mindenható kormányzónő, Orkány Elíz (Kerekes Éva) nagy spíler: a miniatűr szemétdomb úrnője maga alá gyűr testvért, férjet, államapparátust, miközben Szent Vlagyimir felé nyújtja kezét a havi betevőért. Uralkodásának gránitszilárdságú alapja egyetlen nagy médiahack. A Vengriját rettegésben tartó külföldi kaotista terroristákról szóló hírek gyártási folyamatát testvére, Orkány Málna (Takács Nóra Diána) felügyeli és vezényli, és hát nincs az a blőd hír, amit az istenadta nép be ne szopna, elefántbőrbe bújt kaotistáktól a fővárosra általuk rászabadított vírusig bezárólag. Izsák Lili greenboxos tévéstúdió-enteriőrje jól mutatja, hogy az egész kormányzói család a hírek szerelmesei közül kerül ki: enélkül hatalmuk mit sem érne.

A valósággal való minden egyezés természetesen szándékos, menetrend szerint jönnek is a kikacsintások. (Vagy a kínos feszengés: szerintem ciki, ha 2020-as boronajárványt, Porn- meg Gyúrmány-kormányt emlegetünk, de hát az alkotók lelke rajta, nem az enyém. Vallomás jön: a Széllkálmángrád nekem vicces.) A kormány antikaotista küzdelmét a határ túloldalán figyelő nagy testvér busásan támogatja, de van egy bibi: a valóságban nem léteznek kaotisták. Vagyis akad egy maréknyi kaotista, csakhogy ők teljesen békések, nemlázadásuk a lázadás, mindenesetre képtelenek akár alapkérdésekben is megegyezni. Az oroszok viszont jönnek, ergo mutatni kell a káoszt, nemcsak a képernyőkön, hanem az utcákon is.

Mindenki összekeveredik és összeverekedik mindenkivel, az anarchia érthető módon csúcsra jár. Itt már valahol az előadás legvége felé járunk, amikor az alkotók a gyeplők közé dobták az összes lovat (sic!). Én pedig magamra parancsolt türelemmel és szorongással vegyes érdeklődéssel várom a szép új világ felvirradtát.

Mi? ’84
Hol? Örkény Színház, Stúdió
Kik? Bajomi Nagy György, Zsigmond Emőke, Mácsai Pál / George Orwell 1984 című regénye alapján írta: Mikó Csaba / Dramaturg: Gábor Sára / Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter / Zene: Bakk-Dávid László / Rendező: Widder Kristóf

Mi? George Orwell: 1984
Hol? Szegedi Nemzeti Színház
Kik? Rétfalvi Tamás, Ágoston Katalin, Alföldi Róbert és sokan mások / Díszlet: Horgas Péter / Jelmez: Bujdosó Nóra / Bábok: Kiss Attila Etele, Tóth Andrea / Zene: Horgas Ádám / Koreográfus: Bodor Johanna / Színpadra alkalmazta és rendezte: Horgas Ádám

Mi? Zűrzavar 2045
Hol? Örkény Színház
Kik? Kerekes Éva, Znamenák István, Bánki Gergely m.v., Jéger Zsombor, Takács Nóra Diána, Zsigmond Emőke és sokan mások / Lev Birinszkij Bolondok tánca című tragikomédiája alapján a szövegkönyvet írta: Bánki Gergely, Gábor Sára, Polgár Csaba / Díszlet, jelmez: Izsák Lili / Zene: Matkó Tamás / Médiadesign: Juhász András, Táborosi András / Rendező: Polgár Csaba