Az úrhatnám polgár ezúttal egy felkapaszkodott, politika által megcsinált újgazdagról, a kövérkés, esetlen és hiú, uborkatermelőből oligarchává lett Mészárosról szólt. A Mészáros vezetéknév nem hangzott el az előadásban – iparági pletyka szerint nem hangozhatott el –, csak a keresztnév: Máté. Mivel Mészáros Máté alakította, parádésan.

Mellette mindenki a saját nevén szerepelt: Péterfy Bori Péterfy grófnő volt, Friedenthal Zoltán Friedenthal gróf, és így tovább. A végén volt egy mondat, amikor a „mamamusi-szertartás” végeztével az önmagával meghasonlott urizáló parasztra – bocsánat: úrhatnám polgárra – rádörrent a felesége: „Máté!!!” Ha jól sejtem, ezen a helyen „Mészáros!!!” vagy „Mészáros Máté!!!” hangzott volna el. Nem lett volna semmi, ugye? No, de emígy is sokan tudták, miről van szó. Igazán bátor mégis amúgy lett volna az előadás.

Eiffel Műhely, Magyar Állami Operaház: Az úrhatnám polgár. Fotók: Rákossy Péter

Tarnóczi Jakab rendező és Varga Zsófia dramaturg alaposan átírták Molière színdarabját. Nem tehettek mást, hiszen az úrhatnám polgár figurája ma, egy új gazdasági elit létrejöttével nyomasztóan ismerős, és ennek a gazdasági elitnek kulturálatlanságával az ember minduntalan találkozik: bulibárókkal szelfiző miniszterek, mulatós zene a luxusjachton, valamint a leggyorsabban gazdagodó magyar milliárdos, aki a napokban nyilatkozott arról, hogy zsebből megvenné a Munkácsy-gyűjteményt. Az Eiffel Műhelyház, a Magyar Állami Operaház játszóhelye persze nem „liberális hüllőkeltető”, még akkor sem, ha ez a produkció stílusra éppúgy színpadra kerülhetett volna a Katonában is, de talán amúgy, a bátor húzásokkal együtt.

Az alaphelyzet nem pusztán humoros, hanem a szcenikát is megalapozza. Máté, az uborkatermelőből lett milliárdos, vagy ahogy nevezni kezdi magát: Jourdain úr, hogy műveltségben vagyona mellé emelkedhessen, felvásárolja az Eiffel Műhelyházat annak személyzetével, berendezésével, énekeseivel és balettkarával, akikre szintén berendezésként tekint. Nem nehéz erről a kultúrkampf áldozatává vált Színművészetire gondolni, vagy a tucatnyi színházra, politikai kinevezettekkel. Miközben énekesei Lully-áriákat zengenek Jourdain úrnak, ő és családja müzlit reggeliznek, személyi edzőjével, aki egyben az utolsó gróf (vagy legalábbis annak leszármazottja, de ez mindegy, mint tudjuk, úgyis csirkefogó), ezt a magasabbrendű, másfajta életet tanulják. A susogós mackónadrágos Jourdain úr mesés hétköznapjairól film forog, amit in progress láthat a közönség is kivetítőn, annak rendezője – egyben Jourdain lányának kikosarazott szeretője (az eredeti drámaszövegben Cléonte) – helyenként narrálja is az eseményeket. Jourdain úr nem pusztán rangot, osztályt akar; mit is ér az, létezik-e még ilyen a 21. században? Szenzációs fogyást, irigylésre méltó celebstátuszt, kalóriamentességet, fitneszalakot, meg persze a grófnőt, akinek érkezését soha nem apadó rajongással várja. Még akkor is, ha „kilóg a szájából a kapanyél”, még akkor is, ha a Lully-áriákra és a szénhidrátcsökkentett diétára maga is megvetéssel tekint, és emelkedhet bármily magasra, lelkében és értelmében megmarad uborkatermelőnek. Közben pedig arról prédikál, hogy mindezt munkával, kemény munkával érte el, és bárkinek sikerülhet, aki hozzá hasonlóan keményen dolgozik. És amikor maga is rendez egy darabot – elvégre lehetőségében áll – akkor az csúfos kudarc.

A szatíra azonban mintha el-elfelejtené, hogy a szatírának mindig tárgya van, jól beazonosítható. Az előadás bizonyos szempontból felhőtlen szórakozás marad, önfeledt kacagás, nem sok határozott poénnak jut hely, az egyik („Tolmácsot szeretnék kérni”) például meglehetősen diszfunkcionális. Számít rá, hogy van, aki pusztán az önfeledt kacagásért nézi, és persze arra is, hogy másvalaki bátor, politikai szatíraként. Mivel a helyszín maga az Eiffel, Kálmán Eszter látványtervének része egy rakat, a színpadon kívüli, a néző számára normális esetben nem látható elem: a daru, a kellékes, a szöveget mutató supertitle-panel és a többi. Az esztétizáló jelmezekről és tárgyakról nekem Wes Anderson képi világa jutott eszembe, ezt a filmszerű élményt csak erősítette a cselekmény részévé váló kameraman, akinek élő felvételeit a színpad fölé feszített vászon mutatta. Mindez azt eredményezte, hogy a Jourdain család szerethető maradt, mi több, izgalmas – éppúgy, mint mondjuk furcsaságai ellenére a Zissou-família az Édes vízi életben.

Tarnóczi fiatal és tehetséges zenés színházi rendező, megoldja, hogy a kétórás, szünet nélkül futó előadás alatt ne lankadjon az ember érdeklődése, a nevetést se hagyjuk abba; s mindenekelőtt megoldja azt, hogy ez a régi divatú műfaj – „vígjáték kísérőzenével” – ne legyen púp a háton. Ez ugyanis nem opera, nem daljáték, felesleges Regietheaterről beszélni, főleg egy barokk mű modernizálásra panaszkodni. A Molière-dráma Jean Baptiste Lully kísérőzenéjével szólal meg, a zenekar, az énekkar és a balettosok afféle előadás az előadásban pozícióban, metanarratívaként szerepelnek: tisztában vannak saját magukkal. Öt énekest hallottunk, akik szintén a saját nevükön mutatkoznak be. Molnár Anna elsőrangú énekes, de ha prózát kell mondania, kizökken. Ninh Duc Hoang Long okozott kínos pillanatokat a magas lágéban, a komikus vénával megáldott Varga Donát és Erdős Attila viszont sziporkáztak, Daragó Zoltán pedig különleges kontratenorjával üdítő jelenség. Éppúgy a táncművészek (Guerra Yago, Hajdu Péter, Kovács Noel Ágoston, Kóbor Demeter, Lajti Gábor, Lecarpentier Leo), akik sikerrel merészkedtek komfortzónájukon túlra. A kísérőzenét Thomas Kornél vezényletével az Operaház együttese szólaltatta meg. Rögtön meg kell jegyeznem, hogy bravúros színvonalon, ami köszönhető a hangosításnak is, a többé-kevésbé korhű hangszerelés ugyanis nagyszerűen hallatszott a nézőtéren.

S hogy végül a karizmatikus színészgárdát méltassam: Tarnóczi nem talált volna Mészáros Máténál megfelelőbb színészt a főszerepre, valódi egyéniség biztos mozgáskultúrával. Rezzenéstelen arcú komikus a színpadon. Ónodi Eszter mint mellőzött feleség szimpátiánkat vívja ki. Friedenthal Zoltán a fitneszcoach-tánctanár, Péterfy Bori pedig a grófné szerepében eltúlzott, karikaturisztikus figurák, a maguk módján mégis rokonszenvesek. Végtelenül szerethetők a szerelmesek, Jourdain úr lánya és a filmrendező (Molière-nél: Lucile és Cléonte). Ladányi Júlia a lány szerepében színésznőnek készül, Uma Thurman szerepét tanulja a Ponyvaregényből, a művészetet választja kivezető útként. Kaszás Gergő pedig a mindenre rálátó, higgadt fő, aki végül leleplezi a ház beképzelt urát. Apropó, a török jelenet: érdekessége, hogy éppúgy zavarba ejtő, de intenzív élmény a néző, mint Jourdain számára.

A végén pedig – hangos, megérdemelt taps után – a néző azzal a kétségbeejtő kérdéssel indul haza: ez már a kettős beszéd? Örüljünk annak, ha lehet olvasni a sorok között? És vajon kimondhatta volna az előadás főszereplője a saját vezetéknevét?

Mi? Az úrhatnám polgár  (Molière és Lully műve alapján az előadás szövegváltozatát készítette: Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab)

Hol? Eiffel Műhelyház, Magyar Állami Operaház

Kik? Rendező: Tarnóczi Jakab. Játszók: Mészáros Máté, Ónodi Eszter, Ladányi Júlia, Kaszás Gergő, Friedenthal Zoltán, Péterfy Bori. Énekesek: Molnár Anna (Mezzoszoprán), Ninh Duc Hoang Long (Első tenor), Varga Donát (Második tenor), Daragó Zoltán (Kontratenor), Erdős Attila (Bariton). Közreműködő táncművészek: Guerra Yago, Haju Péter, Kovács Noel Ágoston, Kóbor Demeter, Lajti Gábor, Lecarpentier Leo. Karmester: Thomas Kornél. Látvány: Kálmán Eszter, koreográfus: Sarkissova Karina, karigazgató: Csiki Gábor.