Olyan érzésünk van, mintha egy készülő sikerdarab egyik utolsó próbáján lennénk. Abban a fázisban, amikor már mindenki mindent tud, csak még nem sikerült megtalálni az egészben a lényeget.

Kicsit ósdi. Túl sokat nem tesz hozzá a korunkhoz. Viszont igyekszik kihasználni a darab klasszikus erényeit.

Fotók: Vígszínház – Dömölky Dániel

Németország fasizálódása a háttér a Kabaré című musical 1930-as évek elején, Berlinben játszódó történetéhez. E tény talán még abszurdabban hangzik az emberi történelem megítélését gyökeresen átíró harmadik évezred elején. Egy szobordöntögetős, évezredes értékeket mérlegre tevő, tekintélyromboló korszakban, ahol még a pozitívként elkönyvelt történelmi korok erényeit is képesek megkérdőjelezni az úgynevezett nemes célok érdekében elkövetett bűnök. E fölfoghatatlanságban rejlő abszurditás még érvényesebb a rombolás nagy korszakaira, s velük azokra a korokra is, melyek a rombolást előkészítik. Amelyek szereplői nem, vagy csak lassan képesek átlátni a fenyegetést, megérezni a megállíthatatlanul közelgő világégés előszelét. Egy olyan korra, ahol az egyre kínzóbb társadalmi ellentétekre adott egyéni válasz, a menni vagy maradni dilemmája, a valósággal való szembenézés, illetve a valóság ilyen-olyan módon való eltartása konkrétan élet-halál kérdés.

Egy ilyen korszakot megidézni mindig figyelmeztetés. Figyelmeztetés azokra a társadalom mélyén zajló, nem vagy csak nehezen feltartóztatható folyamatokra, amelyek fenyegető mivoltával (tetszik vagy sem) szembe kell nézni. Maguk nem élhetnek szabadon ebben az országban? Hiszen azt csinálnak, amit akarnak. Kérdezi egy ponton a majomlány iránti szerelmét érzelmes dalban megvalló – Seress Zoltán féle – kabarészínésztől egy az „új eszmék” bűvkörébe sodródó őshonos berlini. A kérdés valahonnan ismerős és célzatosabbat nehezen lehet elképzelni. Az államhatalom korlátozó mivolta nélkül nyilvánvalóan nincs társadalom. De hol az a pont, ahol már diktatúrát lehet kiáltani. Hol ér véget a nehezen meghatározható (úgynevezett) szabadság…

Egy kisvonat kering rendületlenül a díszlet tetején, ám hiába adekvát a jelenléte – vonaton ideérkező, vonaton távozó vagy épp, hogy nem távozó főszereplők – nem sikerül túltennie színházi előzményein. Például az anno Szikora János rendezte Doktor Zsivágó nyílt színen átsuhogó játékvonatának evidenciákat hordozó jelentéstartományán. Jön, megy, némán zakatol. Ennyi. Belegondolunk, amit belegondolunk. (Díszlet: Cziegler Balázs)

A vígszínházi produkció talán legnagyobb hiányossága, hogy a britként Berlinbe érkező Clifford Bradshaw (Brasch Bence) figurájának nincs igazán tettenérhető karaktere. Leginkább egy sérült pszichéjű, meleg vonzalmaktól terhelt, határozatlan és meghatározhatatlan írófélének látszik, aki nem kevés hezitálás után adja csak meg magát Szilágyi Csenge hedonizmusba merülő, a napi praxisban ugyanakkor mégiscsak földön járó Sallyjének. S miközben jelleme egyre cseppfolyósabbá válik, a kapcsolat fordított irányban – azaz a füstös nightklub ünnepelt dizőzének vonzalma Bradshaw-hoz – még ennyire sem magyarázható. Ha nagyon akarom, kettősükből egy huszonegyedik századi, törékeny férfi-nő kapcsolat kontúrjai is kirajzolódhatnak. De nem túl karakteresen. Akkor már inkább az Igó Éva – Kern András páros klasszikus komédiai elemekkel előadott magánshow-ja, amely egy halálkomolyan felvezetett Rómeó és Júlia erkélyjelenettel kétszer is nyíltszíni tapsba torkollik. (A szöveg vígszínházi változatát Vörös Róbert és Béres Attila jegyzik.) A zsidó fűszeres és a panziós kisasszony időskori egymásra találása (majd rapid szétválása) nem akar többet mutatni, mint ami. Önazonos.

Ahogy egy jó musicalhez illik, az előadást elviszi a zene. Legalábbis hozza azt a minimumot, amelynek része, hogy Szilágyi Csengének elhisszük, valóban egy aprócska éjszakai mulatóhely figyelemreméltóan tehetséges dizőze, s innentől nagyjából megelégszünk azzal, hogy élvezzük a kultikus mű ismerős zenedarabjait. És ez már önmagában is nagy szó. (Zenei Vezető: Mester Dávid) Az előadott dalok ugyanis az 1972-ben készült legendás hollywoodi mozi ismeretében sem hagynak hiányérzetet.

Miközben agyunkban minden dal mögött ott villog a kor s vele az emberiség örök, megválaszolhatatlan kérdése. A nagy MIÉRT…

Noha a „jó oldalon” álló, vagyis az egyre nyíltabban fasizálódó hangadók ellen a művészet erejével hadakozó mágus ezúttal nem annyira mágikus. Seress Zoltán többnyire erőltetettséget sugalló konferansziéja nem varázsol el, maximum csettintésre késztet. Bizarr mivolta nem ránt bele abba a világba, amelynek pulzáló lüktetése felülírja a legdurvább valóságot is. Legföljebb elandalít. Olykor-olykor.

Ez a fajta erőltetettség – hiába a nyári gyakorlatként már lejátszott margitszigeti előadások – az egész produkcióra jellemző. Hiányzik a flow… A sodró lendület, amely jótól rosszig, rossztól jóig sodor. Amely letűnt világok energiáit gyűjti egy előadásnyi pillanatra a színpadra… Amely átütelti a kort egy másik korba, megmutatva az emberit, s az emberiben rejlő embertelenséget. Mintha a történet elemeit összetartó kohéziós erőt nem sikerült volna előhívni a szereplőkből. Mintha a darabot rendező Béres Attila nem tudta volna maradéktalanul föloldani a színészek görcseit (kivéve a már említett Igó – Kern párost és Rimár Izabella eredendően pimasz Helgáját), s valami hasonló mondható el a jó társaként működő Barta Dóra koreográfusról is. Mintha egy készülő sikerdarab egyik utolsó próbáján lennénk. Abban a fázisban, mikor már mindenki mindent tud, csak még nem sikerült megtalálni az egészben a lényeget.

Az események végzetes összesűrűsödésének az érzékeltetésére egy par exellence autodafénak is tanúi lehetünk. A Kék Angyal bárban könyveket égetnek. Nem egyet, nem kettőt. Hogy konkrétan milyen műveket, arra nem derül fény. Persze, ismerjük a történelemből. De azért érdekes lenne látni, hogy mit dobnak bele a lángoló olajoshordóba. Itt a huszonegyedik század elején.

Mi? Masteroff – Ebb – Kander: Kabaré
Hol? Vígszínház
Kik? Rendező: Béres Attila. Szereplők: Seress Zoltán (Konferanszié), Szilágyi Csenge (Sally Bowles), Igó Éva (Fraulein Schneider), Kern András (Herr Schultz), Brasch Bence (Clifford Bradshaw), Horváth Szabolcs (Ernst Ludwig), Rudolf Szonja (Fraulein Kost), Csapó Attila (Bobby), Gilicze Márta (Madame Mirelle), Rimár Izabella (Helga)