Általános tapasztalat, hogy bár a korlátozások több hullámban és lépcsőben mára megszűntek, messze nincs annyi nézője a színházaknak, mint a járvány előtt volt. Noha a nézők számára a jegyekért folyó verseny fellazulása és az egy főre jutó légköbméterek számának növekedése jó iránynak tűnhet, a színházaknak korántsem az. Jelentős budapesti kőszínházak mellett elsősorban függetleneket befogadó/azokkal kooperáló játszóhelyeket (Jurányi Ház, Trafó) és Orlai Tibor színházi producert kérdeztük: milyen tényezők állhatnak a nézőfogyatkozás mögött, mit próbálnak tenni ellene és a színházi szcéna hosszabb távon mire számíthat.

Poszt-COVID színházi szindróma

Katona József Színház. Fotó: Dömölky Dániel

„A mostani nézőszámokat nem lehet a régi, járvány előtti mércével mérni” – ezt a mondatot éppen Mádi Zoltán, a Vígszínház gazdasági igazgatója jegyzi, de szinte bármelyik színházvezető mondhatta volna. Mádi konkrét arányszámot is mondott: három játszóhelyükön 10-15%-kal csökkent a nézők száma. Általános tapasztalat, hogy a legnagyobb visszaesés a korábbiakhoz képest nem is a teljes zárlat tavalyi feloldását követően volt megfigyelhető (sőt, a budapesti Katonában ez az időszak, az „óvatosabb nyitás”[1] következtében kifejezetten erősen indult, és a teátrum később is hozta a járvány előtti házakat), hanem az orosz-ukrán háború kitörésekor következett be. Orlai Tibor például arról számolt be, hogy a tavalyi nyitáskor tapasztalt kezdeti visszaesést követően szépen növekedett a nézőszám, mígnem a háború kitörésekor a napi jegyvásárlások száma egy nap alatt nagyjából ötödére esett vissza, ami mindmáig nem emelkedett számottevően: „amiből békeidőben 4-5-öt lehetett havonta játszani, most a 2-nek is örülök”. „Áprilisban már nagyon küszködtünk” – mondta ugyanerről az időszakról Máté Gábor, a budapesti Katona József Színház igazgatója.

A változás azonban nem csupán a nézőszámban, de a marketingbe fektetett munka mennyiségében is tetten érhető. Mindenki jelezte, hogy most egyértelműen nehezebb a nézőket bevinni a színházba: azért is meg kell dolgozni, ami korábban „simán eladta magát”. Mind a Jurányi Házban, mind a Trafóban az a tapasztalat, hogy az emberek visszatértek a kb. tizenöt évvel ezelőtti jegyvásárlási szokásukhoz: míg korábban napokkal előre elkelt a jegyek nagy része, most az utolsó pillanatban váltják meg a belépőiket. „Gyakran előfordul, hogy délután 4 órakor még félház van, végül pedig haza kell küldeni embereket, mert nem tudjuk leültetni őket” – meséli Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház vezetője. Barda Beáta, a Trafó igazgatója szerint ez a kiszámíthatatlanság abban is megmutatkozik, hogy ha valami iránt most nincsen akkora érdeklődés, mint a korábbi tapasztalatok alapján remélhető lenne, egyszerűen nem lehet tudni, hogy ez mi miatt van így. Az általunk megkérdezettek közül minden színház érzékelt nézőszám csökkenést. Barda azonban azt is megemlíti, hogy miután a Sberbank csődje súlyosan érintette a Trafót, a nézőiktől segítségként az előadásaik látogatását kérték, és a közönségük támogatása azóta a nézőtereik telítettségén is visszatükröződött.

Szintén közös tapasztalat, ami túlmutat a nézőszámokon, és a színházak műsorpolitikáját is érinti, hogy egyre nehezebb eladni azokat az előadásokat, amelyek a puszta szórakoztatásnál mélyebbet/nehezebbet kínálnak és a felszabadult nevetésnél/sírásnál többet igényelnek a nézőtől. Rozgonyi-Kulcsár Viktória is hasonlót tapasztal a Jurányiban: mint mondja, náluk sosem voltak olcsó eszközökkel szórakoztató „gatyaletolós előadások”, azonban a közönségük az igényes szórakoztatáson túl „kifejezetten szerette és kereste a kihívásokat, most viszont úgy tűnik, hogy például társadalmi problémákat boncoló előadásokra már nem szívesen ülnek be”. Az Örkény Színház még a „nagyon jó előadások” esetén látja úgy, hogy ezekre a kevésbé könnyen emészthető tartalom és a megszokottól eltérő forma esetén is bemennek az emberek. Ahhoz azonban igazán nagyon jónak kell lennie. „A kultúra nem egy kurrens árucikk” – foglalja egybe és tágítja ki a marketinggel kapcsolatos meglátásokat Barda Beáta, hozzátéve, hogy ez a járvány előtt kevésbé volt így.

Hová lettek a nézők?

A változás okai kapcsán szinte mindenki a folyamat összetettségét említi. Bizonyára fognak születni szakértő statisztikai elemzések, amelyek szétszálazzák ezt a sokféle, súlyos változásoktól sűrű időszakot, és kimutatják az egyes jelenségek viszonyát a színházi nézőszámok csökkenéséhez. Addig azonban a megkérdezettek sem tudtak másra hagyatkozni, mint korábbi tapasztalatokra, megérzésekre és az éppen elérhető információkra. Többen is utalnak arra, hogy a visszaesés mértékének drámaisága számtani és lélektani értelemben is összefügg azzal, hogy a 2010-es években a hazai színházak látogatottsága fokozatosan növekedett. A nézőszámok tekintetében ez tehát egy kiemelt időszak volt. Ez a növekedés részben a TAO támogatásoknak volt betudható, és egyben azt jelentette, hogy „nem csak a színház szerelmesei, hanem egy széles réteg találta meg a színházban a szórakozását, és a színházi jegyárak relatíve olcsó szórakozást tettek lehetővé” (Orlai). Ahogy arra Mádi Zoltán felhívta a figyelmet, a pandémia miatti korlátozások kis csúszással egybeestek a kulturális TAO megszüntetésével, márpedig ezzel szerinte kiesett egy ösztökélő erő, egyben bevételi forrás. Evidensen és közvetlenül a járvánnyal függ össze a távolmaradás egy másik oka: a megfertőződéstől való félelem a közösségi terekben. Orlai Tibor említi, hogy a színházlátogatók majdnem 80%-a a negyvenévesnél idősebbek közül kerül ki, és éppen ők azok, akik leginkább tartanak a megbetegedéstől. Az sem tett jót, hogy „amikor a színház leginkább vissza akarta volna szerezni a bizalmat az élet és önmaga iránt” (Máté Gábor), mindenhol sorra betegedtek meg színészek és technikusok, így előadások sora maradt el. Ráadásul a lemondások gyakran az előadás előtti utolsó pillanatokban derültek ki, ami tovább csökkentette a színházba járás amúgy is megcsappant lendületét.

Jurányi Ház terasza. Fotó: Nagy György

A fogyasztói szokások is megváltoztak: az emberek egyszerűen elszoktak a színházba járástól és rászoktak az online térben is elérhető kulturális tartalmakra (streaming szolgáltatások, eSzínház, SzínházTV, stb). „Ezekhez nem kell sem felöltözködni, sem parkolóhelyet vadászni” – magyarázza az általa „pótcselekvéseknek” hívott jelenséget Orlai Tibor, hozzátéve, hogy jól látszik ez a folyamat például a Netflix látogatottságán, amely noha valamennyit csökkent, de még mindig sokkal nagyobb ahhoz képest, mint amikor zárva voltak a színházak. Barda Beáta viszont egy ezzel ellentétes folyamatot említ: szerinte a nézők másra vágynak, mint amit az online térben elérhettek/elérhetnek. Máté Gábor két fontos nézői réteget említ a csökkenéssel kapcsolatban. Egyrészt azt a pár ezer rendszeres budapesti színházlátogatót, akik életvitelszerűen, havi 4-5 alkalommal mentek el különféle színházakba, ezzel egyébként a fővárosi nézőszámok jelentős részét generálva. Ők a színházigazgató meglátása szerint most legfeljebb havi 1-2 estét szánnak ugyanerre. Másrészt azokat említi, akik havi 1-2 alkalommal szintén rendszeresen jártak színházba, de számukra (szemben az előző réteggel) ez nem volt szükséglet, inkább csak szerettek képben lenni azokkal az előadásokkal kapcsolatban, amelyek a közbeszéd tárgyai, és emellett meg is engedhetik maguknak a színházlátogatást. Ők Máté szerint „megtapasztalhatták, hogy nincsenek elvonási tüneteik színház nélkül”, ezért most már nem is járnak.

Abban is többen egyetértenek, hogy a felszaporodott problémáink (közvetlen szomszédságunkban zajló háború, gazdasági bizonytalanság, járvány, családi tragédiák, választás körüli nehéz társadalmi helyzet) nem csupán azt okozta/okozza, hogy inkább csak nevetni akarunk a színházban, de általában el sem jutunk oda, mert egészen más dolgokon jár az agyunk. Arról nem is beszélve, hogy a drasztikus drágulások miatt folyamatosan zsugorodó vásárlóerőnk miatt egyre kevesebbszer engedhetjük meg magunknak, hogy színházba menjünk. Ez szintén az online elérhető szórakozások felé terel minket, többek között a streamelt/rögzített színházi előadásokhoz, ahol „valami színházszerűt lehet látni méltányosabb áron” (Máté). Orlai szerint nem elég, hogy a közbeszédben a színház helyét a fent említett, saját bőrünkön megtapasztalt problémák vették át, de átmenetileg megszűntek a terek és fórumok is, ahol korábban színházról lehetett beszélgetni (színházak, kávéházak, munkahelyi étkezdék, nagy társasági összejövetelek). Márpedig a producer meglátása szerint „a színház népszerűsítésében a szájhagyománynak van a legnagyobb ereje”. Orlai úgy véli, hogy a nem sokkal korábbi, zaklatási és hatalommal történő visszaélésekkel kapcsolatos botrányok is elriaszthattak olyan nézőket, akik alkalomszerűen jártak színházba. Orlai egy érdekes tapasztalatát is megosztotta velünk: a csökkenő nézőszám vidéken is megfigyelhető, ám ennek mértéke Budapesttől távolodva egyre kisebb. Többen is egyetértenek azzal, hogy mindezek a folyamatok még messze nem zárultak le. De hogy ne csak a negatívumokat sorjázzuk, az áprilisi-májusi csökkenés okai között többen is hangsúlyosan említik a természet rendje szerint érkező jó időt, ami évről évre kicsalja az embereket a színházakból a szabadba.

„Ez az év nehezebb volt, mint a Covid alatti kettő”

Rozgonyi-Kulcsár Viktória mondata világosan summázza a Jurányi Ház jelenlegi helyzetét (és ebben vélhetően nincsen egyedül). Míg a teljes bezárás alatt az állam anyagilag, az önkormányzat pedig a bérleti díj csökkentésével támogatta őket, a nyitást követően a sorozatos lebetegedések, az előadások elmaradása, a nézőszám csökkenés és a kényszerbeugrások miatt a bevételek megcsappantak, a kiadások pedig legjobb esetben is csak stagnáltak a járvány előtti időszakhoz képest. Ezen kívül a műszakiak és a szervezésben dolgozó kollégák sorozatos kiesései miatt a megszokotthoz képest jelentősen több munka jutott az egészségesekre – ami szintén nem a legjobb módszer az immunrendszer karbantartására, az egészség megőrzésére. Rozgonyi-Kulcsár azt is elmondta, hogy a 2021. november és 2022. február közötti időszakban, amikor a legnagyobb volt a fertőzöttek száma, ő éppen ezért be is akarta zárni a Jurányit, hogy ne tegyék ki se a nézőket, se magukat fertőzésnek, illetve ne hajszolják túl a dolgozókat. Felvetette a többi színház felé is, hogy ne tegyenek úgy, mintha minden rendben lenne, amire mindenki bólogatott is, majd végül nem született közös döntés a bezárásra. „Nyilván könnyebb volt, amikor fentről megmondták, hogy nincs tovább, mint bevállalni a döntés felelősségét, hogy leállunk mindannyian” – fogalmazott Rozgonyi-Kulcsár utalva arra, hogy a leállásnak a színészekre nézve súlyos anyagi következményei lettek volna.

Radnóti Színház. Fotó: Dömölky Dániel

A Radnóti Színház a magas infláció kapcsán utal rá, hogy „az emberek jobban meggondolják, milyen mértékben tudnak költeni arra, ami nem kenyérre kell”. Meglátásuk szerint ez látványos hatással lesz a látogatószámra. Az infláció azonban nem csak a bevételek csökkenésén, hanem a költségek növekedésén keresztül is érinti színházat: „ami az építőipart sújtja, az a színházakat is sújtja” – utal Máté Gábor erre az összefüggésre a díszletekkel kapcsolatban. De hozzávehetjük ehhez a működtetés egyéb költségeit: az energiaárakat, a jelmezekhez szükséges nyersanyagok árait. Az Örkény Színház az „előrevetített pénzügyi válság” kapcsán a „közösségük megtartó erejében” bízik. Orlai Tibor, akinek a produkciói rendszeresen utaznak vidékre és a határon túlra is, a benzinárak emelkedése kapcsán arról is beszélt, hogy „az is elképzelhető, hogy mindenfajta utazás meg fog szűnni”. Rozgonyi-Kulcsár hívja fel a figyelmet egy számtani evidenciára, aminek meglehetősen negatív hatása van bármiféle intézményi költségvetésre: „mindennek megy fel az ára, csak, mint kiderült, a működési támogatások nem nőnek”. A Jurányi Ház egyébként a független szféra tagjaként sosem tartozott az állami költségvetés kedvezményezettjei közé. Elsőre másnak tűnhet a budapesti Katona esete, lévén egyik kiemelt besorolású kőszínházunk. Azonban ez a teátrum az egyik a négy közül, amelyiket a Főváros megtartott magának akkor, amikor az állam a Fidesz önkormányzati veszteségei után egyik pillanatról a másikra egy törvénnyel kicsavarta az önkormányzatok kezéből a teátrumokat. Majd ezt követően a Főváros kezéből csavart ki ilyen-olyan jogszabályokkal jelentős bevételeket, és emelte nagymértében Budapest kiadásait, aminek következtében meglehetősen rossz anyagi helyzetbe került a város. „Ez nem az az időszak, amikor a költségvetési támogatások emelkednének” – fogalmazza meg a kultúrpolitikai helyzet anyagi következményeit Máté Gábor. A Radnóti Színház úgy véli, amennyire lassan reagál a társadalom a nagy volumenű történésekre (járvány, háború, választások eredménye), olyan lassú lesz a visszarendeződés is. Ráadásul, ez a visszarendeződés nem is lesz teljes: a megváltozott nézői szokások és az átalakult közérzet miatt ugyanis, meglátásuk szerint a színház mint kulturális időtöltés már nem fog visszatérni a pandémia előtti kiemelt helyzetéhez.

Sokkal pozitívabb várakozásokkal néz a jövőbe a Vígszínház. Mádi Zoltán óva int mindenkit a pánikkeltéstől. A nézőik minden nehézségen túli kitartása mellett ő bízik a megnövekedett kiadásokat kompenzáló fenntartói támogatásokban is: „Jól látható, hogy mind az állam, mind az önkormányzatok elkötelezettek a jelenlegi színházi struktúra fenntartására és finanszírozására”. A fentiekből kiderülhetett, hogy például a Fővárosi Önkormányzat bármennyire is „elkötelezett” akár az Örkény, akár a budapesti Katona, a Radnóti vagy éppen a Trafó „fenntartására és finanszírozására”, előbbi a „közösség megtartó erejében” kénytelen bízni, és az utóbbi három sem nagyon számolhat a működési támogatásuk növekedésével. A Vígszínház kultúrpolitikai helyzete azonban egészen más: noha az épületnek a Főváros a fenntartója, a működési támogatásukat az államtól kapják, ráadásul nem a független szférához tartoznak, hanem a regnáló hatalom által favorizált kőszínházi struktúra kiemeltjei. Ők tehát valóban reménykedhetnek abban, hogy a kieső bevételek és növekvő kiadások által keletkezett pénzügyi rést az állami költségvetés betömi. „Az új kormány megalakulása után várható, hogy a folyamatosan változó (pandémia, orosz-ukrán háború, kamatemelési ciklus) gazdasági környezethez igazodó lépések körvonalazódnak” – fogalmazott Mádi még a választások előtt. Mindenesetre az üzleti tervükben a támogatás mértéke szerint három forgatókönyvet is írtak.

„Most fontosabb, hogy tele legyen a színház, minthogy tele legyen a kassza”

A helyzet egyik megoldásaként adná magát a jegyáremelés, ami valamennyire ellensúlyozhatná a csökkenő nézőszám miatti bevételkiesést. Ez a lehetőséget azonban a törvényhozó 2022. június 30-ig lehetetlenné tette egy törvénnyel[2], amely ezek után nem meglepő módon, kizárólag az önkormányzati fenntartású intézmények szolgáltatási kapcsán fagyasztja be az árakat. Az általunk megkérdezett színházak legtöbbje a vásárlóerő csökkenése miatt ettől függetlenül sem nagyon lát lehetőséget az áremelésre, miközben azt mindannyian pontosan tudják, hogy ez negatív hatással van mind a művészek, mind a színházi dolgozók keresetének reálértékére.  „Úgy érzem, hogy elértünk egy plafont, ami fölé nem lehet menni. Pedig jó lenne, ha lehetne, mert akkor a színház és a színházi dolgozók is nagyobb biztonságban lennének” – fogalmaz ezzel kapcsolatban Máté Gábor, aki arról is beszél, hogy „egyre többen bazíroznak arra, hogy az előadás napján már akár féláron hozzá lehet jutni színházjegyekhez”. Mádi Zoltán a Vígszínházzal kapcsolatban egy új szempontra is utal: amennyiben nem emelnek árat, csökken a jegyek reálértéke, vagyis ezzel leértékelik a terméküket. Ez utóbbit ugyan nem szeretnék, de a gazdasági vezető elmondása szerint a jegyáremelés kapcsán nagyon óvatos politikát fognak folytatni. „Most lélektanilag fontosabb, hogy tele legyen a színház, minthogy tele legyen a kassza” –összegezte Mádi jelenlegi árstratégiájukat.

Vígszínház. Fotó: Almási J. Csaba

A nézők visszahívásának alfája és bétája: a kínálat és a marketing. „Ki kell tudnunk találni, milyen történetek, címek vonzzák be a nézőket a színházba. Mire vágynak most az emberek?” – mondja Mádi (Vígszínház), hozzátéve a „közvetlen és célzott kommunikáció” fontosságát: online csatornák, dedikálás, Vígmajális, diákoknak kínált bérlet, nyílt próbák, kulisszabejárás, előadásokat követő, ingyenes színházi nevelési foglalkozások. Az Örkény Színház „előremenekül”: „előadásokat készítünk, és azokat megpróbáljuk egy finomhangolt marketingkommunikációval megtámogatni, amelynek lényege, hogy közösséget teremtsünk a színház köré, illetve megerősítsük azt”. A Radnóti Színház arról beszél, hogy maguk a marketingesek is „tapogatóznak”: próbálják „megérteni a változás természetrajzát”: keresik „az eszközt, a varázsszót, amire bejön a közönség”. Úgy gondolják, „nagyobb hangsúlyt kell helyezni a közösségi megmozdulásokra (online is), az új hang, az új formák megtalálására”. Máté Gábor itt is az óvatosság híve: „óvatosabb játszási rendben gondolkodom, hogy hiányérzetet keltsünk a színházunk iránt”. Ezzel együtt pontosan látja ennek a stratégiának a hátulütőit is, például: „a színészeknek az a jó, ha egy előadás elég sűrűn megy ahhoz, hogy azon a színvonalon tudják folyamatosan játszani, ahogy az megszületett”.

A túlélés/továbbélés alapfeltétele, hogy a színházak gazdasági értelemben működőképesek maradjanak. A támogatási és a jegyáremeléssel kapcsolatos nehézségek mellett ezt a kiadások csökkentésével lehet elérni. Orlai Tibor és Máté Gábor is arról beszélt, hogy ehhez eddig az előadásszámokat csökkentették, a következő félévben pedig néhány tervezett bemutató is elmarad[3]. Orlai Tibor az általa vezetett magánszínházi vállalkozás kapcsán az egész mögötti üzleti logikát is világosan kifejtette. Elmondta, hogy az elmúlt két évet a beruházási alapok felhasználásával tudták átvészelni, így most értelemszerűen kevesebb jut erre – márpedig a színházi szférában egy-egy új előadás létrehozása a legfontosabb beruházás. Ráadásul, ha egy ilyen beruházás rosszul sül el egy magánszínháznál, azt (szemben minden más tulajdonosi-fenntartói leosztással) szigorúan saját zsebből kell rendezni. Máté pedig azt említette meg, hogy volt már két olyan bemutatójuk is az évadban, ahol a látványt hozott anyagokból oldották meg, és a továbbiakban is előfordulhat, hogy egy-egy produkciót megpróbálnak nulla forintból kiállítani.

Trafó. Fotó: Nagy Gergő

Végül visszatérve az alfához vagy bétához: a kétféle marketinglogika közül a színházak szemmel láthatóan azt alkalmazzák, amelyben fokozzák és finomítják a marketingkampányaikat, hogy az egyre kevesebb néző az ő előadásukat/színházukat válassza. Ez tehát egy klasszikus nyerő-vesztő játszma: aki hozzám jön be, az tőled hiányozni fog. „Mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti” – fogalmazta meg ezt kicsit másképpen Rozgonyi-Kulcsár Viktória, hozzátéve, hogy „ez sosem volt másképp”. Orlai szerint most a színházak összefogására lenne szükség: amit a teátrumok saját színházuk és előadásaik népszerűsítésére költenek, azt a színháznak mint brandnek a felépítésére kellene fordítani. Vagyis megpróbálni a színházbajárók számát növelni, és ezzel egy nyerő-nyerő helyzetet létrehozni, ahol nem egyre nagyobb és rafináltabb hálókkal próbálják kifogni a mindennapi betevőt az egyre kevesebb hal közül, hanem közösen újakat telepítenek. Orlai ugyanis úgy látja, hogy az emberek számára egyre inkább átláthatatlan marketing-zajt keltenek a színházak a maguk ezerféle kedvezményével és akcióikkal. Ehhez jön még szerinte a „teljesen szétzilált társadalom” és a „teljesen megosztott szakma”, amelyekben „nem lehet hosszú távon élni”. „Meg kell találni egymással a hangot, mert különben egy pillanat alatt a felére fog esni a szektoron belüli foglalkoztatottság” – véli a producer, és meglátása szerint csak a közösség és az erők koncentrálása vezetheti ki a színházi szcénát a jelenlegi válságos helyzetből. Kulcsár-Rozgonyi Viktória a fentiek értelmében és korábbi tapasztalatai alapján nem igazán hisz abban, hogy egy ilyen összefogás létrejöhetne, ráadásul egy ilyen közös és általános színházmarketinget az is nehezít, hogy az emberek sokféle indíttatásból járnak más és más jellegű előadásokra. Egészen mást várnak egy Madách Színháztól, mint például a Trafótól. Mivel lehetne egyazon gesztussal és üzenettel bevonzani mindkettő igényt? Mindezek ellenére a Jurányi Ház vezetője, éppen a színház sokoldalúságából kiindulva azonnal előállt egy n oldalú dobókocka ötletével, aminek minden oldalán más és más színház van. Fél perccel később a szlogen is megvolt: „Mindenütt jó, de a legjobb a színházban”.

[1] „Nem vittük túlzásba” – fogalmaz Máté Gábor; eleve csak 2021. május végén nyitottak és nem játszottak minden este. A következő évad elejébe még belecsúszott két korábbra tervezett bemutató főpróbahete, ami miatt nem lehetett minden este játszani, de 2021. november végétől már a normál üzemmenetben működtek.
[2] A veszélyhelyzettel összefüggő átmeneti szabályokról szóló 2021. évi XCIX. törvény
[3] Ez egyébként vélhetően a legtöbb színháznál ugyanígy fog történni: az adott színház vagy az egész ágazat gazdasági helyzetének romlására a teátrumok korábban is rendre ezt a megoldást választották.