„Igenis, a kritika lényegében destruktív. Szétbont. Analizál. És főképp hibákat keres. Vagy azt hiszed, nem az a barlanglakó ősember volt minden kritikus atyja, aki először kifogásolt valami díszt a társa kőbaltáján? Aki dicsért, az csak véleményt mondott. A dicséretet nem kellett megindokolni. A kőbalta művésze a hízelgést elfogadta bizonyítás nélkül is. Ám, amint felhangzott a nemtetszés első jele, mindjárt megkérdezte: miért? S ez a ‘miért’ kényszerítette ki az első kritikát.”
(Kárpáti Aurél)

A kritikus lenyomatokat készít: tudósító, és jelentősebb szerepe van annál, minthogy színikritikát írjon, riportot készítsen, vagy beszámoljon színházi fesztiválokról. Épp ezért megkerülhetetlen. Mégis, sejthető társadalmi, gazdasági és politikai változások hatására egyre inkább peremhelyzetbe kerül a színikritikusság mint szakma.

Jászay Tamás szerint a színházra, így a kritikára is hatással van minden, ami látszólag nem kapcsolódik hozzájuk és a művészethez, „csak ilyen-olyan megfontolásokból sokan nem tudnak/mernek/akarnak erről beszélni. Pedig a színház nem héttől tízig tart egy sötét teremben, hanem itt van velünk, mindenütt a nap huszonnégy órájában.”

Jászay Tamás (Fotó: Turay Balazs), Gabnai Katalin (Fotó: Noval Goya), Fuchs Lívia (Fotó: Szarka Zoltán)

A színikritikusok jelentős részének nem volt egyenes karrierútja, már ha illethetjük ezzel a szóval ezt a meglehetősen magányos szakmát. A riporthoz megkérdezett kritikusok legtöbbjének lassan indult a pályája, vagy voltak „alvó évei”, amikor nem vagy csak keveset írt. Gabnai Katalin, aki az ELTE BTK magyar–népművelés és a Színművészeti Főiskola színházelmélet–dramaturgia szakán tanult, dolgozott hivatali főmunkatársként, drámatanárként, egyetemi oktatóként, annak ellenére, hogy kritikusként is ismert, nem tekinti magát „pályán lévő” színikritikusnak, mivel – szavait idézve – „mindannyian tudjuk, hogy ez »nem pálya«. A színikritikust a szerkesztők felkérései hívják a »pályára«, és ők söprik le onnét, ha találnak jobbakat.”

Tény, hogy a színikritikusi létforma megszűnőben van. Ironikus lehet, hogy ezt pont két pályakezdő mondja, akik már eddig is sok támogatást kaptak. Kiváltságos helyzet a miénk, hiszen a fiatalok „alig vannak jelen, illetve biztató indulás után gyorsan lesznek pályaelhagyók a perspektíva, a lehetetlenül alacsony honoráriumok, a rengeteg szabadidőt felemésztő, mert állandó színházi jelenlétet igénylő munka, a tágabb színházi/táncos közeg megbecsülésének hiánya és a néhány szaklapon kívüli publikálási lehetőségek drámai szűkülése miatt”, mondja Fuchs Lívia, noha „a még meglévő orgánumok káderhiánnyal küzdenek, tehát elvben lenne helyük a fiataloknak, a pályakezdőknek”, teszi hozzá Nánay István. Nánay példa nélküli karrierúttal bír. Talán ő az egyetlen olyan kritikus a válaszadók közül, aki elsősorban és szinte kizárólag kritikusként definiálja magát. Minden más, amit csinál (színháztörténész, egyetemi oktató), pusztán kiegészítés és hobbi, számára nem az a fontos, hogy miből él meg jobban. Urbán Balázs középiskolai tanárként kezdte pályafutását, jelenleg hivatalnok, és évek óta sokat próbál tenni azért, hogy a fiatal kritikusok kiforrják magukat, és a pályán maradjanak: „Szakmai segítségként ott a mentorprogram, de emellett a szerkesztőségek is monitorozzák a fiatalokat. Úgy látom, hogy a fiatal kritikusok egy része egyértelműen egzisztenciális okokból morzsolódik le, más része pedig azért, mert rájön, hogy nincs indíttatása arra, hogy üzemszerűen foglalkozzon a színházzal.”

Nánay István, Proics Lilla, Herczog Noémi (Fotók: Szarka Zoltán)

A kialakult helyzetért – vagyis azért, hogy ilyen csekély a színikritikusi szakma megbecsültsége – nem lehet egyedüli felelősöket keresni. Az igazság az, hogy „a domináns szakmai közeg még csak a szakma részének sem tekinti a kritikát. […] A kollégáim részéről már az is egzotikus vállalás, hogy erre a pályára simogassanak fiatalokat”, mondja Proics Lilla, és felveti, hogy lehetne a hivatalos színházi képzés része a kritikaírás. Valljuk be, azt, hogy egyetemi szinten tanítsanak kritikaírást ma Magyarországon, könnyebben el is lehet képzelni, mint a felsőfokú íróképzés bevezetését. Fuchs Lívia szerkesztő, tánctörténész, pedagógus, kurátor és mindezek mellett tánckritikus szerint „a részleges pályaelhagyás, vagyis annak tudomásul vétele, hogy nem kizárólag a kritikaírásból él meg valaki, hanem valamilyen más tevékenység mellett publikál, nem a személy, hanem a rendszer kudarca”. „Kinek-kinek magának kell megteremtenie a munkafeltételeit, az arcát, a nevét, mindenét. Ez ilyen”, összegzi Stuber Andrea, aki szerint ezekben a harcokban legtöbbször egyedül marad az ember. Végső soron a kritikus író, és mint olyan alapvetően magányos műfajt művel, ahogy ezt Jászay Tamás is kihangsúlyozza: „A kritikusi a megszokottnál is individualistább/magányosabb szakma, vagyis különösen nehezen mozdulunk közösen.”

Nemcsak a műfaj előbb említett sajátsága – a magány – a kritikusé, hanem a megélhetési író fantomképe is. Megbecsültsége igen csekély (a szakma részéről is), ami támogatottságán és pénztárcáján is meglátszik. A hivatástudat manapság sajnos nem elegendő a túléléshez. Ahogy a színház műfajában is rengeteg a hibrid alkotó ember, aki munkája mellett sok minden mást is aktívan végez, úgy a színikritikusok esetében is két-, esetleg többlaki életformáról beszélhetünk. Aki pedig teljesen érthető okokból előbb vagy utóbb ebbe az életmódba és alábecsültségbe belefárad, az a menekülőutat fogja választani, lemond hivatásáról, és inkább azt a szakmáját fogja teljes állásban művelni, amelyikből meg is tud élni. Vagyis aki nem csinálja szívvel-lélekkel a kritikusi szakmát, az előbb-utóbb más lehetőségek után néz.

Stuber Andrea (Fotó: Szkárossy Zsuzsa), Turbuly Lilla (Fotó: Véner Orsolya), Antal Klaudia

A megkérdezettek közül sokan tanárként, egyetemi oktatóként indultak, egy másik olyan pályán, aminek a megbecsültsége és megfizetettsége a színikritikusival vetekedik. Ez is az egyik oka lehet annak, hogy a válaszadók csupán töredéke tanít még mind a mai napig. Molnár Zsófia a tanítási lehetőségek beszűkülésével idegennyelv-tudását igyekezett kamatoztatni, félállásban könyvtárban dolgozik, mellette pedig műfordítással foglalkozik. Gabnai Katalin a tanítás mellett írt, szerkesztett, valamint tévében és rádióban is dolgozott. Jászay Tamás amellett, hogy a Revizor kritikai portál főszerkesztője, a Szegedi Tudományegyetemen oktat. A Színház szerkesztőségéből Herczog Noémi a kolozsvári BBTE-n tanít, korábban programszervezőként dolgozott a zsidó kulturális intézményrendszerben (a Bálint Házban és a Zsidó Múzeumban). Elmondása szerint „ahhoz, hogy az ember ne égjen ki, jó, ha többféle dologgal foglalkozhat. És rossz, mert mind tudjuk, hogy a megélhetés miatt keresünk mást emellé, ami azt is jelenti, hogy a színház követése a szabadidőre marad.” Az írás más területeibe is belekóstoltak néhányan, így nagyban nem tértek le a kreativitás útjáról. Turbuly Lilla elsősorban íróként definiálja magát. Felnőtteknek szóló és ifjúsági regények, novellák, versek és mesék szerzője, nem mellesleg néhány gyermek- és ifjúsági színdarabját be is mutatták. „Ezek biztosan nem születtek volna meg, ha kritikusként nem foglalkozom annyit színházzal”, állítja. A színháztól nem került olyan távol Antal Klaudia, aki a színháztudomány mesterszakos diploma megszerzése után a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban kezdett el dolgozni irodai asszisztensként, majd rendezőasszisztensként, aztán kommunikációs munkatársként és produkciós vezetőként folytatta. „Mindeközben doktori képzésre jártam, esténként pedig előadást néztem és kritikát írtam. Többször elhangzott felém a kérdés, hogy akkor most a színház gyakorlati vagy elméleti oldalával foglalkozom. Végül ez a szülőszobán dőlt el, amikor a folyosón utánam kiáltott egy nővér, hogy »Anyuka, maga a kritikus?«. Csodálkoztam, vajon ezt honnan tudja. Később kiderült, hogy a férjemnek ki kellett töltenie egy kórházi adatlapot, amin a foglalkozást is kérdezték. Úgyhogy viccesen azt is mondhatnám, anyaként vált igazán az identitásom részévé a kritikusszerep.”

Ezek alapján a példák alapján azt is mondhatnánk, hogy aki kritikusként színházzal foglalkozik, az másod- vagy harmadállásban sem távolodik el tőle nagyon. „Gyakran szoktam azt mondani, hogy a színikritika a hivatásom, a »civil« munkám pedig a kenyérkereső foglalkozásom”, meséli Urbán Balázs, aki a kritikaíráson kívül más színházi munkát nem végez.

„Ha a bennünket igazságtalanul vádló színészek tudnák, hogy milyen körülmények között dolgozunk, talán ki is nevetnének bennünket. Én röstellem, tehát nem fogom elmondani, milyen órabér jön ki egy előadás-elemző cikk megírásáért”, vallja be Gabnai Katalin. A legtöbb kritikus nem otthagyja a pályát, hanem hetekig, hónapokig, akár évekig is elhúzódó szünetet tart, ahogyan például Herczog Noémi: „Egy teljes év szünetem volt, amikor megszületett a gyerekem. Gyakorlatilag nem voltam színházban, és fokozatosan mentem vissza, először csak arra mentem, ami tényleg nagyon érdekelt. Ez jót tett, hogy megint akarjak menni.”

Akkor mégis hogyan érdemes csinálni? Hogyan érdemes kritikaírással foglalkozni? Érdemes-e egyáltalán? Az, hogy az ember pályán marad-e, „nagyban függ attól, van-e megrendelő (jól megy-e a közös munka, stb.) és felvevő piac (olvasnak-e az emberek kritikát, érdekli-e őket, stb.)”, foglalja össze Molnár Zsófia.

Molnár Zsófia, Urbán Balázs (Fotók: Szarka Zoltán)

Aki pályakezdő, és az induláson vagy, ne adj’ isten, az elhagyáson gondolkozik, reméljük, eddig csukva volt a szeme, és csak most nyitja ki. Nánay István esete mindenesetre biztató: „Nem volt nehéz elindulni, és pályán maradni sem.” Ahogy Urbán Balázs elkötelezettsége is a színikritikusi pálya iránt: „én valóban ezt szeretném csinálni – és nem a tanítást vagy valami más színházi szakmát. Ez az önmeggyőzés kb. 2-3 évig tartott, s nagyjából egybeesett azzal, hogy abbahagytam a tanítást. Azóta nem gondoltam komolyabban arra, hogy felhagyjak a színikritikával.”

Összességében tehát elmondható, hogy ahány kritikus, annyiféle elképzelés létezik a színikritikusi szakmáról. Szemellenzőt senki nem hord: a jelenlegi helyzetben nem megélhetési, hanem elhivatottsági kérdés az, hogy valaki folytatja-e a kritikaírást. Pályakezdőként mi még csak most léptünk a színikritika-írás előszobájába, teli vagyunk ambícióval. Nem félünk, egyelőre kíváncsian bontogatjuk a szárnyainkat. Amikor ezt a cikket írtuk, sokat beszélgettünk arról, hogy nekünk miért is éri meg továbbhaladni azon az úton, amelyen elindultunk. Egyrészt eleve az olyan orgánumok miatt, mint a Színház folyóirat, a Revizor vagy a Játéktér. Másrészt van ez a stabil, jóleső tudat egy-egy hasonló cikk vagy kritika megírása után, hogy a szövegek körül nem egyedül „forgolódunk”, hanem szerkesztők, főszerkesztők, mentorok védik a törékeny szakmaiságot.