Modern családdrámát ígér nekünk már maga a díszlet is, a Sufni szűk terében egymásra rakódik az elnyűtt hétköznapok minden kelléke: színes magazinok, széthagyott ruhák, kopott kismackó, a bili körül forgó gyerekkor. Ez az otthonos rendetlenség érzékeny kivetülése a méltóságon, a hűségen és a feltétlen odaadáson ejtett karcolások egymást keresztező rendszerének, amely Bagossy Júlia adaptációjának abszolút középpontjában áll.

Fotók: Horváth Judit

A Katona friss bemutatójának infrastrukturális hátterét az idei évadban útjára indított Sufni-projekt adja, mentorként Zsámbéki Gábor – aki maga is jegyez egy emlékezetes Médeiát Fullajtár Andra címszereplésével – segítette a fiatal rendezőt. Bagossy Júliának azonban nem az óhatatlan összehasonlítások miatt volt igazán nehéz dolga: egyrészt a szűkös anyagi keretek miatt Balla Hanga látványtervező kizárólag patchworking módszerrel dolgozhatott, másrészt pedig – ahogyan az előadás leírásából kiviláglik – ő maga íróként a hazai színházi szférában nagyon is divatos (ám éppen ezért önmagában kevésbé újszerűen ható) személyes, önvallomásos formákkal igyekezett újraértelmezni a görög tragédiát. Méltánylandó vállalkozás, és nem is sikertelen.

A drámairodalmi hagyományban Médeia pusztítóan szenvedélyes nőalakként él, viselkedési mintái alapvetően térnek el az aiszkhüloszi vagy korai szophoklészi tragédiákból ismerős ábrázolási formáktól. Erkölcsileg elfogadhatatlan tettét, a gyermekgyilkosságot, egy pillanatig sem képes legitimálni elszenvedett sérelme, az elhagyás és a megcsalás, sőt az egész történetet mintha éppen az az áthidalhatatlan érzelmi szakadék mozgatná, amely a megélt és a valós események között tátong. Ez a megsebzettség olyan elementáris erejű megtorlást kényszerít ki, amely nem éri be kevesebbel, mint a totális felszámolással. A Sufni-beli adaptáció egyik legérdekesebb vonása, hogy teljes betekintést nyerünk az összetört, anyaszerepet immár betölteni képtelen nő családi életébe. Izgalmas az a dramaturgiai építkezés, amely hol a gyerekek (Jakab Balázs, Pásztor Dániel) szemszögéből igyekszik megmutatni a széthullás körkörös fázisait, hol pedig a saját racionalitásának és nem múló fájdalmának küzdelmébe megtébolyodó Médeia (Pálos Hanna) hangját erősíti fel. Az új kapcsolat fedezékéből kimerészkedő Iaszón (Bányai Kelemen Barna) bár pokolian kisszerű figura, mégis képvisel egyfajta biztonságot: az átlagos hibák és az átlagos jóvátételek kényelmét. Nem csoda, hogy kevésnek bizonyul.

Az előadás tankönyvszerűen hozza a modern adaptációk nyelvi és szituatív leleményeit, jólesően játszik az irónia alakzataival, sőt még a komor pátoszt is sikerült fanyarul élővé mosni, ám még sincs ebben az átiratban semmi igazán radikális fordulat. Bár a gyerekek játékos beszélgetéseit vagy éppen performatív aktusait jelentő intermezzók igyekeznek újabb és újabb aspektusait megmutatni a szétzilált családi viszonyrendszernek, rendszerint mégis leginkább üres nyelvi sémákba vagy fárasztóan ismerős gegekbe futnak ki. Az egyébként jól ritmizált történetben csak látszólag lazultak fel a színházcsinálás szabályai, hiszen az elfáradt sztereotípiák igen erősen dolgoznak a jelentésgazdagság ellen, hiába vannak eltagadhatatlan erényei a fiatalos szövegkönyvnek.   A rendezés fontos érdeme azonban, hogy világosan rögzíti azokat a pillanatokat, amelyekben Médeia kemény elhatározása ellenére mégiscsak vissza-visszaretten saját végzetes tervétől. Az egészséges gyász pillanataiban a legpontosabb az előadás – mind eszköztárában, mind színészi játékában –, és hát aligha akadhat olyan néző, aki ne tudna kapcsolódni az elárult ember szörnyű tehetetlenségéhez.

A címszereplő isteni attribútumai e változatban nem jutnak szóhoz, talán csak roppant erejében és mozdíthatatlan békétlenségében mutatkozik meg valamiféle transzcendens eredet. Pálos Hanna Médeiája így voltaképpen a saját életébe záródik be, még pontosabban azokba a szerepkörökbe, amelyeket önként vállalt egy boldogabb élet építőköveként – csakhogy ezek a kövek most egyszerre omlanak le a levethetetlen gyász jegyében. A kiemelkedő színészi játék rendkívül finoman mutat rá arra, hogy a megszilárdult társadalmi elvárásainkban nincs válasz a traumákra: már a szerelmes, megcsalt feleség képe is igen terhelt – hol kezdődik az asszony és hol a csillapíthatatlan szexuális vágy tárgyaként definiált nő –, de az ember anyaként veszíti el igazán a jogot esendő emberi mivoltára. Folytatni kell, tovább kell menni, mert a szívvel együtt nem szakad meg a felelősség – ahogyan arra Kanyó Kata klasszikus motívumokból felépített dadája többször is felhívja a figyelmet.

Iaszón Bányai Kelemen Barna megformálásában nem kevésbé kényszeres: minden erejével igyekszik fenntarthani a jóvátehetőség illúzióját, mintha nem ismerné sem saját, sem (ex)felesége múltját. Végtelen naivitásába bukik bele: mikor azt hinné, hogy őt szolgálja mind az erkölcs, mind a józan ész diktálta hatalom, rá kell ébrednie, hogy mindazt, amitől ő erősnek érezte magát, Médeia teremtette köré. Sajnálatos azonban, hogy új szerelmének figurája szintén markánsan (már-már bosszantóan) közhelyes – a magam részéről szívesen megnéznék akár csak próbaképpen egy olyan előadást, ahol a férfi új barátnője nem egy miniszoknyás, mindenféle intellektualitástól mentes, alig megszólaló porcelánbaba (vagy ahogyan a gyerekek mondják kevésbé disztingváltan: picsa), ahol láthatnánk, hogy a testen kívül mit tud még adni egy új kapcsolat. Ez valószínűleg nem csekély mértékben tudná árnyalni a teljes viszonyrendszert és döntési hálót.

A gyerekeket Jakab Balázs és Pásztor Dániel alakítja, többnyire humorosnak célzott jeleneteikből bomlanak ki aztán a katasztrófához vezető családi veszekedések. Passzív szereplők, egyfajta tükrök, amelyekben szépen körvonalazódik az ide-oda pattogó sérülések útja.

Az előadás egészen az utolsó jelenetig jólesően óvakodik mindenféle fennköltségtől: a görög tragédia átvedlett egy hétköznapi család szétbomlásának történetévé, annak minden természetes zavartságával, küszködésével, fájdalmával. A zárás ugyanakkor váratlanul patetikusra sikerült, mintha Médeia szörnyű tette kikövetelt volna magának valamiféle – tisztázatlan – szimbolikusságot. Hirtelen nagy akart lenni a történet, ki akart szakadni abból a közegből, amit már oly kényelmesen berendezett, ettől pedig éppen abba a hagyományba írta vissza magát, amelynek kódjaitól ezidáig jó érzékkel tartózkodott. Mintha valamiféle (ön)bizalomvesztésnek lennénk tanúi, amelyből a  tradíció jelenti a leggyorsabb menekülőutat.

Mi? Bagossy Júlia: Médeia
Hol? Katona József Színház, Sufni
Kik? Rendező: Bagossy Júlia e.h. Szereplők: Pálos Hanna, Bányai Kelemen Barna, Kanyó Kata e.h., Jakab Balázs e.h., Pásztor Dániel e.h. Látvány: Balla Hanga e.h. Dramaturg: Zrinyifalvi Eszter Anna e.h. Koreográfus: Korom Sára. Asszisztens: Hornung Gábor.