Shakespeare lenyűgöző gazdagságú, több szálat összefogó-összefuttató, komikumot tragikummal is vegyítő, a klasszikus vígjátéki helyzeteket, konvenciókat, szerepköröket egyedi módon felhasználó érett vígjátékai az életmű leggyakrabban játszott, legnépszerűbb darabjai közé tartoznak. Aminek egyrészt az az oka, hogy sokrétűségük és nyitott szerkezetük miatt több irányból megközelíthetők, inspirálhatják az alkotói invenciót, éppúgy módot adnak egészen eredeti értelmezésre, mint szinte bármilyen forma alkalmazására. Másrészt viszont e komédiák valahogy, valamilyen szinten akkor is megszólalnak, ha az alkotói munka kimerül a cselekmény lepergetésében, illetve a szerepsablonok precíz előállításában. A hálásabb szerepek bizonyos szakmai szint felett nehezen ronthatók el, a szöveg humora megfelelő fordítás esetén valamilyen mértékben akkor is érvényesülni fog, ha a rendező keveset törődik a kapcsolatháló kibontásával, az egyes szituációk gondos értelmezésével. Az erre építő, „felvizezett” Shakespeare-bemutatókban sok mindennek nincs előzménye és/vagy következménye, a poénok gyakran öncélúak, az egyes figurák a megírtnál jóval egyszerűbbek, kevésbé érdekesek, a komédia alatt rejlő komoly-komor tartalom nem vagy alig rajzolódik ki – de mindez a publikum szórakozásra vágyó részét általában nem zavarja.

Fotók: Puskel Zsolt

A Thália Színház nagyszínpadán a klasszikus dráma ritka vendég, mégis több biztató jel mutatott arra, hogy nem a fent leírt típusú bemutató, hanem átgondolt, mondandóját precízen megfogalmazó Shakespeare-interpretáció születik majd. Új fordítás készült, amelynek szerzője, Székely Csaba a legaktívabb és legfontosabb kortárs drámaíróink egyike, s akinek harapós kedvű, nem egyszer provokatív hangvételű komédiái mindig egyéni hangon szólalnak meg. Székely címválasztása – vagyis az, hogy lecserélte a „Szentivánéji álom” címet – pedig azt ígérte, hogy a Varázslat egy nyáréjszakán mint új címváltozat a kiindulópontja lehet a szöveg szintjén is megjelenő eredeti koncepciónak. Biztató jel lehetett egy-két szereposztási ötlet is, leginkább persze az, hogy Puck (Székelynél: Pukk) szerepét Molnár Piroska játssza. És felkeltette a várakozást a rendező személye is: a kényszerű egri távozása óta amúgy is viszonylag keveset dolgozó Csizmadia Tibor sok év után most rendezett először egy budapesti kőszínház nagyszínpadán. Ennyi biztató előjel után kivált csalódást jelent, hogy a produkció végül is típuspéldája lett a klasszikusan szórakoztató célzatú, a mélyebb tartalmak felmutatásával és a szituációk összetettségének megmutatásával nemigen törődő, eredeti értelmezést nem ambicionáló Shakespeare-bemutatóknak.

Székely Csaba fordítását első hallás alapján nem tudnom megítélni (és persze azt sem tudhatom, mennyit változott, alakult a szöveg a próbák során). Az érzékelhető, hogy a szerző alapvetően kortársi nyelven szólaltatja meg a figurákat, de nem erőlteti a szleng, a jellegzetes köznapi szófordulatok használatát. Közelíti a dialógusokat a beszélt nyelvhez, de meghagyja a mondatok irodalmiasságát, sőt, az Arany-fordítás néhány elhíresült mondatát (pl. Ide nekem az oroszlánt is!) is felhasználja. Megbízhatóan működő, a későbbiekben is használható fordításnak tűnik, de nem változtatja meg a helyzetek és szerepek rögzült konvencióit – miként az új címváltozatnak sem látszik különösebb jelentősége. Így a bemutató egészét az újrafordított szövegnél erősebben határozza meg a látvány. Horesnyi Balázs természetet és szobabútort, keleti és nyugati stílt, pompát és hiányt, fényes gazdagságot és titokzatos sötétséget egyaránt magába foglaló nagyszabású díszlete vonzza a szemet, nemcsak szépségével, de azáltal is, hogy fürkészhetjük rejtettebb zugait. A díszlet szinte ránk zúdítja az egyes interpretációs lehetőségek vizuális sarokpontjait, de nem jelöli ki azok kereteit, nem érezteti az értelmezés hangsúlyait. Igaz, e hangsúlyok az rendezés más elemiben sem jelennek meg. Csizmadia Tibor rutinosan használja a Shakespeare-komédiák prezentációjának gyakori kellékeit, anélkül, hogy indokolttá tenné, eredeti kontextusba helyezné azokat. Ami sajnos nem ritka a Szentivánéji álom reprízeiben. A legendás Brook-előadás óta szinte minden bemutató kiindulópontja, hogy Theseus és Oberon, illetve Hippolyta és Titánia (Székelynél az athéni pár Thészeusz és Hippolüté) szerepét ugyanaz a színész játssza. Ám a legtöbb esetben nemcsak a brooki koncepció nem érződik e konvencióvá vált ötlet mögött, de más, eredeti elképzelés sem indokolja a szerepkettőzést. Így van ez Csizmadia rendezésében is, ahol közepesen súlyos és kevéssé érdekes házastársi civódásnak tűnik a tündérpár – közvetve vagy közvetlenül –- mindenki sorsát befolyásoló konfliktusa. Szervét Tibor narcisztikus zsarnoka láthatóan sem párjához, sem máshoz nem tud érzelmileg kötődni, és Csarnóy Zsuzsa fád Titániájának is legfeljebb csak egy-egy érzéki fellángolásra futja. Kapcsolatuk gyakorlatilag lezárult, furcsa mód még csak komolyan megélt-megszenvedett féltékenységnek sincs nyoma benne, így a tündérpár – az érzékelhető színészi kvalitások ellenére is – egyszerűen érdektelenné válik. (Thészeusz és Hippolüté kapcsolata pedig szinte csak jelzésszerűen van kidolgozva, így az Oberonnal és Titániával való párhuzamok alig-alig érzékelhetőek.) A szerelmesek alakjának mára hangolása eleve nehezebb feladat, hiszen e figurák vázlatosabbak, személyiségük kialakulatlan, sodródnak helyzetükkel. De a sikerültebb előadásoknál éppen ez jelent kapaszkodót, hiszen így szabadabban alakíthatók, színészi személyiségre szabhatók, s ha mindemellett kellően hamvasak, esetlenek és inkább nyersek, mint kedvesen jólfésültek, az könnyen kortársi hangfekvésbe helyezheti alakjukat. A Thália színészei azonban inkább a karaktersablonok felmutatására helyezik a hangsúlyt: Mórocz Adrienn Hermiája egyszerre szolid szerelmes és akaratos dívácska, Tóth Eszter Helénaként jó ütemben váltogatja az önsajnáltatás és „csakazértis” nekifeszülés érzelmi állapotait, Ember Márk Lüszandrosza megnyerően kedves és megbízhatatlan életművésznek, Jámbor Nándor Demetriosza pedig alkalmazkodóképes strébernek tűnik. Precízen aknázzák ki a helyzetkomikum nyújtotta lehetőségeket is, de mivel éppúgy hiányzik belőlük az üde frissesség, mint a kortársi magatartási attitűd, az ő karaktereik is hamar kiismerhetővé válnak, kiürülnek. Az pedig, hogy a tündéreket is a szerelmeseket játszó színészek jelenítik meg, nem érződik többnek pragmatikus szerepösszevonásnál.

Sokáig nem szolgálnak különösebb meglepetésekkel a mesteremberek jelenetei sem. A játszók rutinosan hozzák a szerepkliséket: Zayzon Zsolt gyrosárussá avanzsált Miklósa és Tamási Zoltán fáradt iparosnak látszó Péter mestere alkalmanként némi kortársi magatartási attitűdöt is csepegtet a bárdolatlan színészprimadonna, illetve a társait jól ismerő és a helyzetet kellő szkepszissel viselő önjelölt művész alakjába. Ám jeleneteik nemigen rezonálnak mai színházi tendenciákra, anomáliákra, sírni vagy kiröhögni való teljesítményekre. Aztán a bemutató zenés színházi formában valósul meg, aminek ugyan különösebb előzménye nincs, de érzéklehető e gesztusban némi (ön)irónia, és a konvencionálistól elütő helyzeteket és poénokat eredményez. A zenés színházi forma szándékolt naivitása és a mesteremberek játékának szándékolatlan dilettantizmusa frappánsan erősíti egymást, a színészek pedig különösebb gátlás nélkül, de a kevéssé ízléses túlzásoktól óvakodva élnek a hálás lehetőségekkel. Bokor Barna női szerepét női hangon éneklő Ference azért válik igazán mulatságossá, mert nem karikírozza az éneklést, hanem valóban azt mutatja (nem mellesleg: komoly vokális adottságokat is prezentálva), milyen az, ha az igyekvő aktor valóban komolyan próbálja venni feladatát. Mindez azonban legfeljebb arra elegendő, hogy az előadás vége felpörögjön kissé – hogy azután a lezárás minden látszólagos ambivalenciájával együtt meglehetősen semmitmondóra sikeredjen.

A szerepklisékre hagyatkozó szálaknak talán az a mindenfajta konvenciótól eltérő ötlet adhatna mélységet, eredetiséget, hogy Molnár Piroska játssza Pukkot. De gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a szereposztási gesztus mögött nincs ilyen rendezői szándék; a cél sokkal inkább az lehetett, hogy Molnár Piroska különleges erejű színészi személyisége határozza meg a játék fókuszát. Molnár Piroska Pukkja jobbára a szín közepén álló kanapéról figyeli a játékot, néha kissé odébbáll, ha a helyzet úgy hozza, közbeavatkozik, máskor csak kaján vigyorral vagy bölcs mosollyal nyugtázza a fejleményeket. Ezt a Pukkot valóban öröm nézni: egyszerre vásott kópé és fenséges kívülálló – és mi, nézők is az ő szemén keresztül láthatjuk a történéseket. Ám maguk a történések ezáltal még nem válnak izgalmasabbá, összetettebbé; Pukk-kal együtt egy színes, mozgalmas kavargást szemlélhetünk, amelynek mélyebb értelmét, célját, igazi tétjét nemigen tudjuk felfedezni.

Mi? William Shakespeare: Varázslat egy nyáréjszakán
Hol? Thália Színház
Kik? Fordította: Székely Csaba. Szereplők: Szervét Tibor (Thészeusz/Oberon), Csarnóy Zsuzsanna (Hyppolüté/Titánia), Mórocz Adrienn (Hermia), Ember Márk (Lüszandrosz), Tóth Eszter (Heléna), Jámbor Nándor (Demetriosz), Hunyadkürti István (Égeusz), Molnár Piroska (Pukk), Tamási Zoltán (Péter), Zayzon Zsolt (Miklós), Bokor Barna (Ferenc), Bede-Fazekas Szabolcs (Tamás), Domokos László (Vilmos), Mózes András (Róbert). Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Velich Rita. Zenes: Fekecs Ákos. Rendező: Csizmadia Tibor.