Meglett férfi jön világra az előadás első jelenetében. Szó szerint: születése előtt embriópózban, az anyaméhben, egy vízzel teli akváriumban lebeg, ahonnan aztán kirángatja két másik meglett férfi, akik a bokájánál fogva fejjel lefelé fordítják és megrázzák, hogy felsírjon. Az újszülött később – megint embriópózban – az anyja ölébe kucorodik, mintha vissza akarna bújni oda, ahonnan jött. Ez a felütés határozza meg az előadás alaphangját: a szülés–születés, hiány és a kiszolgáltatottság archetipikusan kegyetlen, tragikus képei ismétlődnek végig, mintha mindig minden ebbe a nem-teljességbe térne vissza.

Fotók: Molnár Edvárd

Az Amikor Isten hasba rúg című előadást, Urbán András rendezését a Bethlen Színházban megrendezett Vendégváró Fesztiválon láthatta a budapesti közönség. (A fesztivál azzal a szimpatikus és üdvözlendő céllal jött létre, hogy minden évben más határontúli társulatot mutasson be; ezúttal a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégszerepelt három előadással. A másik kettő, Az úr nevében és A Föld fia című produkciókról már volt szó lapunkban). Az Újvidéki Színházzal közös koprodukció Lovas Ildikó művét dolgozza fel, mely Csáth Géza családtörténetének „rekonstruálása”.

A könyv formailag ugyan dráma, de valójában párhuzamos, belső monológokból áll, a szereplők – három nő gyűrűjében egy férfi: Csáth anyja, felesége, lánya és Csáth maga – egymáshoz fűződő viszonyaikról, a család életének fordulópontjairól beszélnek (a halálon túlról). Kérdés, hogy a regény (és így az előadás) mennyire élvezhető az író életrajzának ismerete nélkül – főleg, hogy a mű egyfajta kísérlet a Csáth alakjára rakódott közhelyrétegek lehántására. De a motívumokkal, erős képekkel átszőtt szöveg szuggesztív költőisége alighanem akkor is hatással van az olvasóra (nézőre), ha nem tudja, hogy Csáth korán elvesztette édesanyját; hogy zsidó feleségét, Olgát a család nehezen fogadta be; hogy házasságuk finoman szólva is viharos volt (és nem csak az író egyre eluralkodó drogfüggősége és egzisztenciális félelmeik miatt); hogy Csáth – borult elmével – alig egyéves kislányuk előtt agyonlőtte a feleségét, majd nemsokára magával is végzett; hogy az árván maradt gyerek sokáig semmit sem tudott a szüleiről, és szinte sokkolta, amikor felnőttkorában kiadták apja naplóit. Az alaphangot tehát itt is az eleve traumatizált lét tragikussága határozza meg, Isten „hasbarúgása” a megtermékenyülésre – fogantatásra, szülésre – születésre vonatkozik.

Az előadásban sajátosan alakul szöveg és színpadi képek viszonya: néhány esetet kivéve (amikre még visszatérünk) egyetlen szó sem hangzik el a színpadon; a regényrészleteket felvételről halljuk a színészek tolmácsolásában, akik pedig live, fizikai és performatív színházi eszközökkel (nem alá-, hanem:) felfestik a jeleneteket a színpadra. Tehát nem illusztrálják vagy eljátsszák a szövegeket, hanem belső képeket jelenítenek meg, így aztán – és mivel a regénynek csak töredéke hangzik el – nem könnyű a szereplőket beazonosítani vagy akár utólag, logikát keresve a színpadi történéseket adott szövegrészeknek megfeleltetni.

Ám Urbán András színházában nem is ez a lényeges, sőt úgy is mondhatnánk, hogy keresve sem találnák Csáth és a regény világának ábrázolására az övénél jobb „módszert”, mely egyszerre érzékelteti a múlt századforduló freudi reménytelenséggel és álmokkal átitatott hangulatát és ás elő démonokat a saját tudatalattinkból. A szülés – születés kegyetlensége mellett a szeretetlenség, a függőség, az elutasítottság, az alárendeltség, a kielégületlenség és a szorongás képei sorakoznak. A pirosan vagy zölden megvilágított háttérfal mögött először baljós árnyakként jelennek meg a szereplők – terhes nő, férfi késsel a kezében –, hogy a jelenetük után ugyanitt olvadjanak bele a semmibe. Bejön a színpadra egy férfi, a fején papírzacskó, amit letép magáról, alatta nejlonzacskó, fuldokolva próbál beleszívni egy meggyújtott cigarettába; egy nő berúzsozza egy férfi száját, aki aztán harapva csókolja végig a partnere testét; egy férfi hordágyon rángatózik, egy másik övvel elszorítja a karját és közben paradicsomokat töm a szájába; egy békakánt ugráló lénynek két dildó van a fejére erősítve… – leírva mennyire esetlenül hangzik mindez, de hát pont itt, így érhető tetten a színház. A nők sokszor alávetett szerepben jelennek meg, főleg Csáth felesége, Olga: ketrecbe zárják; egy anatómiai modell belső szerveit kutyaként viszi a szájában; férje vezényletére a Miatyánkot énekli (ez az egyik eset, amikor egy színész verbálisan is megnyilvánul a színpadon); s végül egy játékbabát a hasára celluxozva takarítja fel a színpadot. A nyers, groteszk, bizarr képek a tobzódó, totális őrületben érik el csúcspontjukat, ebben a jelenetben kifejezetten a bosch-i poklot, apokalipszist idézi fel a látvány. Az egyik szereplő egy csontvázzal ölelkezik, ami később bekerül az akváriumba, az anyaméhbe, a test még sokáig lebeg, mozog, rezdül a vízben – a születés és halál egybefonódásának tökéletes képe ez. A két társulat színészei: Crnkovity Gabriella, Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Ozsvár Róbert és Verebes Andrea, úgy tűnik, egyformán jól beszélik ezt a nyelvet, úgy, mintha közös gyökerekhez nyúlnának vissza.

Persze így is van olyan jelenet, ami toldásnak, kitöltésnek, panelnek tűnik a többihez képest, és ezt a nyers elborultságot szemlélve abban sem vagyok biztos, hogy az előadás amúgy átírná a Csáth-recepciót (mert a könyvvel a szerző mintha tenne erre kísérletet). De ez talán szervesen hozzátartozik Urbán András színházához: hogy szükségszerűen van olyan jelenet, ami ledobja magáról a nézőt. A Brenner Józsi band nevű tribute (?) zenekar fellépését például nem tudtam hova tenni, talán a recepció megcsontosodásának kezdete volt ez, mely aztán valóban egy szoboravatásban csúcsosodott ki. A könyv és az előadás is távolságtartóbb, józanabb, reflektálóbb hangot üt meg, amikor Kisolga idősebb, érett felnőttként szembesül édesapja hagyatékával és részt vesz a róla készült büszt avatásán Szabadkán. Érdekes, hogy a koprodukció keretében egyúttal a színházi nyelvek szerencsés találkozása is ez a jelenet: miközben az egyik férfiszínész agyaggal keni be arcát, Banka Lívia, aki 1993 óta az Újvidéki Színház társulatának tagja, és aki ebben az előadásban eddig alig jelent meg a színpadon – zsabós blúzban, kalapban, kesztyűben, ahogy a regényben is szerepel –, a közönség felé fordulva áll és beszél. Van valami feloldó reményteljesség ebben az egyszerűségben, a reflexióra képes verbalitásban, a szavak zengő tisztaságában. Mintha minden pokolra eljönne egyszer a megnyugvás – még ha halálban vagy azon jóval túl is.

Mi? Lovas Ildikó: Amikor Isten hasba rúg
Hol? A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és az Újvidéki Színház vendégjátéka a Bethlen Téri Színházban – Vendégváró Fesztivál
Kik? Játsszák: Banka Lívia, Crnkovity Gabriella, Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Ozsvár Róbert, Verebes Andrea. Zeneszerző: Mezei Szilárd. Korrepetitor: Szerda Árpád. Hangfelvételben közreműködtek: Szvetnyik Margit – hegedű, Horváth-Tóth Viktória – hegedű, Lucza Pálma – brácsa, Mészáros Zsuzsana – cselló, Malina Ervin – nagybőgő, Filip Čapo – zongora, Csík István – ütőhangszerek. Hangmérnök: Lazar Zivanac. Dramaturg: Góli Kornélia. Díszlettervező: Urbán András. Jelmeztervező: Marina Sremac. Maszkok: Daniela Mamužić. Rendező: Urbán András.