Magyarország jelenlegi vidéki színházi hőtérképét elképzelve biztonsággal állítható, hogy a jégkék és maszatosszürke foltok mellett nemcsak az olykor zöld jelzőfényeket villantó Szolnok és a hol folyamatosan világító, hol csábítóan irizáló Miskolc csalogatja a nézőket. Van még egy hely, ami a maga otthonosságot jelentő melegsárga sugárzásával egyre nagyobb körzetből vonzza – s közben neveli ki – a maga közönségét: Tatabánya.

Vannak másutt is figyelemre méltó előadások, sőt, üdítő tarkaságok is, de az az ígéretesség, ami az ottani, hihetetlen mértékben megerősödött színészi gárdát s magát az egész intézményt az utóbbi időben jellemzi, nem sok hazai színház sajátja. „Hová mész?” – kérdik egymást a közlekedést fondorlatos módokon megoldó mániákus színházba járók, s ha a válasz az, hogy „Tatabányára!”, sosem marad el az érdeklődő, irigykedő „Ó!” s a további kérdezősködés. Merthogy a hajdani Népház monstruózus épületében üzemelő Jászai Mari Színház nagytermében és kamaraszínházában mindig történik valami. Mindezekről magam is meggyőződhettem. S bár a sokak által mostanában a legnagyobb dobásként emlegetett produkciót, Székely Csaba 10 című művének 2021 őszén Guelmino Sándor rendezésében bemutatott előadását nem sikerült látnom, láttam három másikat az elmúlt hetekben, s ezekről próbálok most röviden beszámolni.

Kasimir és Karoline. Fotók: Sipos Zoltán / Jászai Mari Színház

Kasimir és Karoline (r.: Fehér Balázs Benő)

Ödön von Horváth végtelenül keserű, szépséges népszínművét Parti Nagy Lajos fordította, s ebből a fordításból készített – ahogy mondani szokták – „csontig húzott” szövegkönyvet Laboda Kornél, az előadás dramaturgja. Nincs ebben a Fehér Balázs Benő által rendezett játékban semmi fölösleges, ám minden megvan, ami szükséges, s amit ezzel az 1932-ben született művel a ma közönségének el kívántak mondani. Fehér Balázs Benő több munkáját látva megtanultam már, hogy bár kidolgozottság és tempó szempontjából többesélyes akciók az ő rendezései, abban biztos lehetek, hogy nem fogok maradandó emlékek nélkül távozni. Így lett ez most is. Sőt!

A száz évvel ezelőtti októberi sörünnep zajos forgataga csak háttérbeli, tompa morajként érződik ebben az egyszerűségében is hatni képes előadásban, melynek igen erős motívuma a sötét és hatalmas játékmacskát formázó, erkélyes, piros csúszdás, forgó toronyépítmény Zöldi Z. Gergely díszletében. A Józsa Tamás szerezte nyitózene először az önmagukban és az életben is bizonytalan főszereplők lelkiállapotába vezet be bennünket, s csak később, a szivárványos futófények és a Kikiáltó (Király Attila) által uralt mutatványos sátor megjelenésekor telítődik a tér az Oktoberfest dülöngélő melódiáival. Kezdéskor az állását épp elvesztő Kasimir (Mikola Gergő) kínlódik afféle se vele, se nélküle kapcsolatban Karolinéval (Bartos Ági), a szép hivatalnoklánnyal, aztán elsodródnak egymás mellől. A börtönviselt Franz (Csabai Csongor) meg az ő sokszor bántalmazott Ernája (Litauszki Lilla) szintén elszakadnak egymástól. S közben a másra figyelők által észre sem vett része a történéseknek az üvöltve átkozódó Koldus (Megyeri Zoltán) monologizálása és a lila-fehér pöttyöskékbe öltözött, kalandra éhes lányok (Német Klára és Sóvári-Fehér Anna) pénzre váró sündörgése.

Szép vonulat a játékban a testileg-lelkileg elnyűtt, ám pénzzel bőven rendelkező Rauch tanácsos (Kardos Róbert) és a szokatlanul finom ízléssel alakított részeg Speer (Honti György), a kisebbségi érzésekkel küzdő, de a visítozó lányokat még megszorongató bíró kettőse. A rendkívül izgalmas, többrétegű térben mindenki óramű pontossággal, ritmusra járja be a lenti hurokvonalakat, s mássza meg a csillagnéző torony árnyékos grádicsait. Hátborzongató a Kikiáltó által „megtipitapogatásra” is fölajánlott, fogyatékkal élő figurák felvonulása a „freak show” zöld neonreklámja alatt, s didergető a gorillaleánynak öltözött Danis Lídia éneke.

A színpadkép színekben tobzódó jelmezei elmondják azt is, amit az akartan visszafogott dialógusok és nyökögő hallgatások titkolni igyekeznének. Ki az, aki ezt meg meri tenni? – tettem fel a kérdést a magát nem találó Karoline kifejező öltözékére rácsodálkozva. Mert először egy almazöld, majdhogynem neonzöld körömcipő hívja rá a tekintetet, majd egy bizarr, ciklámenszín harisnya viszi tovább, hogy fölfelé menve megérkezzünk egy hajdan parasztrózsaszínnek mondott ruhácskáig, aminek a nyakán valami foszforeszkáló sárga szegély van. Ó, hát ez Karoline! És persze sokkal több is, mert Bartos Ági játéka bőven ad még ehhez a lányhoz, csakúgy, mint a fehér, kötött kardigánba bújtatott Figeczky Bence alakítása az általa játszott puha Schürzinger alakjához. A kékbe-barnába öltöztetettek, a mindvégig fájdalmasan feszült Kasimir és a mélyérzésű Erna végül – egyelőre kicsit hitetlenkedve, no de mégis – egymásra találnak. A szórólap ismertető szövege, mást nem tehetvén, igazat mond a szerző írói munkásságáról, de gondosan ügyel arra is, hogy azért kedvet csináljon az előadáshoz. És csodák csodája, Szakos Krisztina, a jelmezekért felelős divattervező töprengésre késztető ruhái, meg Fehér Balázs Benő tiszta vonalvezetésű rendezése szinte képesek megküzdeni az Ödön von Horváth művéből áradó reménytelenséggel. S jelen pillanatban – azt kell higgyem – jól is van ez így.

Jógyerekek képeskönyve

Jógyerekek képeskönyve (r.: Szikszai Rémusz)

Kevés kajánabb és gonoszabb anyag létezik Julian Crouch és Phelim McDermott musicalszövegénél, melyhez Martyn Jacques írt zenét, hogy a The Tiger Lillies nevű zenei társulás 1998-ban bemutathassa világhírnévre szert tevő horrorisztikus „junk operáját”. A felnőtteknek szóló „rémvarieté” szövegkönyve Dr. Heinrich Hoffman, a hajdani ideggyógyász karácsonyi ajándéknak szánt, 1845-ből származó elképesztő mesekönyve alapján született. Ezt a bizonyos Der Struwwelpetert – ami nálunk Kócos Peti vagy Szurtos Peti címmel ijesztgette a magyar kisdedeket és nevelőiket – 1848-ban Mark Twain fordította angolra Shockheaded Peter címen.

Az ebből a könyvből keletkezett s most Szikszai Rémusz által rendezett rémmesefüzérben – ahogy a tatabányai színlap mondja – „ütődött szülők” rémisztgetik rosszalkodó porontyaikat, akik egyre kreatívabb módon törnek borsot szüleik orra alá, no de rá is fáznak, mert mindegyikükre szörnyű büntetés vár. Aki darabot, vagyis klasszikus szerkezetű színművet vár, az bizony csalódik, mert a könyv alapján születő élő zenés játék tényleg a varieté dramaturgiájával él, szerkezetileg egyszerű keretjátékos „műsor” ez, vagyis gyöngysorszerűen követik egymást a jelenetek. A zenéről jelen esetben a színpad jobb oldalán helyet foglaló Liliomtiprók nevű szalonzenekar (Jalapeno in the Eye Band) gondoskodik.

Van egy töttyedt pszichiátert formázó, ám cirkuszi jelenléttel bíró konferanszié (Kardos Róbert), s van a sötét lelkű dr. Chor (Crespo Rodrigo), aki mint sátánforma főkomornyik szervezi és segíti a totális és kollektív elmebaj bekövetkezését. Ahogy jönnek, s hát valljuk be, távoznak is hamarosan a gyermekecskék, Anyusunk (Danis Lídia) és Apusunk (Király Attila), míg kedvvel bírják, újabb és újabb gyermekeket „tsinálnak”. Nem sorolom a körömrágást, az elkószálást, a tüzeskedést meg a többi bűnt, de muszáj felsorolnom a bűnözőket, vagyis a gyerekeket játszó ragyogó előadói gárdát. Ondraschek Péter sokajtós díszletében, Katona Gábor koreográfiájára, Michac Gábor szellemes bábjai segítségével szabadítja ránk újra meg újra a családi pokol történéseit Péter (Bakonyi Csilla), Auguszta (Maróti Attila, Csabai Csongor, Mikola Gergő), Jannika (Pilnay Sára), Frici (Egri Márta), Hennike (Dévai Balázs), Fülöpke (Csabai Csongor), Konrád (Bartos Ági), Robika (Mikola Gergő), valamint a három csibész: Edvárdka, Vilmoska és Artúrka (Bartos Ági, Mikola Gergő és Dévai Balázs).

Sokan emlékeznek még a Jógyerekek képeskönyve Ascher Tamás rendezte nagyszerű előadására az Örkény Színházban. Természetesen nincs értelme semmiféle összehasonlításnak. Más anyagból, más energiákból építkező, ám úgyszintén elbűvölő és elrettentő előadás állt össze Tatabányán, ami – Szikszai Rémusz kiváló ritmusú rendezésében – kissé talán még sötétebb is, mint az Örkény-produkció volt. Ez a rémisztő sötétség a honosítottabb borzalomból, egyfajta vidékibb vagy inkább proletárabb pokol bemutatásából ered talán. (Érdekes volt látni és hallani, hogy a szombat esti, ünnepi ruhába öltözött közönség értőn susogja: „Hú, ez kemény volt!”) Kissé ijedten hallottam, hogy tizenvalahány előadás után alighanem kikerül a műsorrendből ez a ragyogó, szenvedélyes, okos és figyelmeztető játék. (Mikor ezeket a sorokat írom, a Városmajori Szabadtéri Színpad szeptember 7-i előadására talán ha még 10 jegy kapható.) Ha mégis marad az előadás jövőre Tatabányán, föltétlenül nézzék meg! S éljék át a szívfájdító utolsó pillanatot is, amikor az utolsó, elüldözött és elszökött, és épp ezért (!) életben maradt gyerek, mint téveteg léggömb, látogatóba visszatér, és – a magasból, tőlünk védve – vet reánk egy bánatos tekintetet. Csak a jelenlegi legjobb magyar színházak teljesítményéhez mérhető ez a produkció.

Polgárpukkantó

Polgárpukkantó (r.: Guelmino Sándor)

Joe Orton, akit okkal neveznek az angol drámaírás fenegyerekének, 1966-ban kezdett dolgozni What the Butler Saw című darabján, melyet minálunk Forgách András fordításában Amit a lakáj látott címen játszottak nagy sikerrel. Orton 1967 júliusában fejezte be ezt az Oscar Wilde csúfondárosságával és Feydeau csiki-csuki komédiáinak briliáns technikájával megírt vérfagyasztó bohózatát, de mivel rá egy hónapra meggyilkolták, a szerelem- és karrierféltéssel magyarázott bűntett megakadályozta abban, hogy művének 1969-es tavaszi bemutatóját megérje. Darabja azonban, mely a szigetországi felső tízezer, de mondhatjuk azt is, hogy egy tetszés szerint kiválasztott ország elmebeteg szellemi és gazdasági elitjének kifigurázása, s számtalan erotikus utalással, vetkőzésekkel, átöltözésekkel, szerepcserékkel és félreértésekkel fölszerelkezve fölháborodásra és polgárpukkasztásra tökéletesen alkalmas karikatúra lett, azóta is megtalálható a világ színpadain.

A tatabányai színház kamaratermében most Zöldi Gergely fordításában, Guelmino Sándor rendezésében, Fekete Anna bravúros díszletében láthatják a dr. Prentice (Crespo Rodrigo) által vezetett elmegyógyintézetben örvénylő felfordulást. Az alaphelyzet csupán annyi, hogy az igazgatói irodában munkára jelentkező titkárnőt (Szakács Hajnalka és Bartos Ági) az igazgató testileg is megpróbálja „minőségellenőrizni”, ám a szertartást nemcsak az idelibegő Mrs. Prentice (Bakonyi Csilla) és a revízióra készülő központi küldött, dr. Rance (Honti György) zavarja meg, hanem egy csábító és zsaroló ficsúr, Nicholas Beckett (Figeczky Bence) és Match rendőrőrmester (Maróti Attila) teszi végképp lehetetlenné. Ez a miniatűr cselekmény azonban minden elképzelhető és elképzelhetetlen poént felszív és felröptet.

Polgárpukkantó

Bár már láttam több, kézben tartott előadást Guelmino Sándor rendezésében, bennem erősen él pályakezdésének pár lassan lüktető, fokozottan lírai rendezői megoldása, el nem tudtam tehát képzelni, hogy ezt a sistergő, villámló, malackodó bohózatot ő jegyezze rendezőként. Márpedig így van. Kárpáti Enikő dekoratív és mulatságos jelmezeinek, Király Attila mozgásterveinek van mibe beépülniük, csak talán egy hathatós külső szem és fül kellett volna még, aki az írói szóáradattal megküzdve jó negyedórával meg tudja rövidíteni a játékidőt. Igaz, különleges dramaturgiai harckészültség kellene ahhoz, hogy a rojtos gyökérzetű cselekményt – matematikai pontossággal ügyelve a fordulatokra – egyszerűsíteni legyen képes valaki. Ennek hiányában a folytonos rohangászás, az ijesztő felismerések és félreismerések zuhataga olyan nyögető röhögéseket vált ki a nézőkből, hogy azok az utolsó jeleneteket a beálló agyi vérszegénység következtében már alig képesek követni.

Lélegzetelállítóan pontos csapatmunka, tökéletes koncentráció jellemzi a színészi játékot. A fölvezető percek után akkor lépünk be igazán a nyilalló komédiázás, a horrorisztikus abszurd világába, amikor Honti György Rance doktora megjelenik, hogy aztán hajókürtként búgva és zúgva nyomuljon végig a történéseken. Ámulva néztem közben az elegáns és kiéhezett orvosfeleséget sötét derűvel játszó Bakonyi Csillát, s csak most sajnálom igazán, hogy nem láttam őt eddig másban, csak Andrew Bovell Ha elállt az eső című, a Covid idején bemutatott darabjában – felvételről, online –, amint Egri Márta figurájának fiatalkori énjét formálta meg. Ott is igen jó volt, de most már csak elképzelem, milyen lehetett ő mint A testőr színésznője, az Üvegcipő Adélja és a Tribádok éjszakája Marie-ja. Olyan színésznek érzékelem, akire színházat lehet építeni, s az a fantasztikus, hogy hozzá hasonló alkatú művészekből nem egy akad most Tatabányán.

A meglehetősen szabad szájú, testi poénokban bővelkedő játék a finomabb lelkű nézők egyikét-másikát tán arra készteti, hogy repülősóért kapjon. De az a gyanúm, hogy segélykérő mozdulatuk közben ők is elnevetik magukat. A darab angol címe (What the Butler Saw) azokra az Edward korabeli, tengerparti bámészkodási lehetőségekre (peepshow-láncolatokra) utal, amelyekben a plebsz tagjai pár pennyért cserébe megkukkolhatták a magukról megfeledkező uraságok testi örömeit. De ezeknél a megleséseknél sokkal lényegesebb az alapkérdés megválaszolhatatlanságának sírva röhögős felmutatása, a hétköznapi és a hivatásos őrület kérdésének körüljárása. Nekünk, magyaroknak is megvan a magunk hozzájárulása e témához, amit persze az angolok nem is sejtenek. Mi azonban jó, ha tudjuk: Karinthy Frigyes 1921-ben az ő Hököm-Színház című könyvének második kötetében már közzétette Teknősbéka, vagy ki az őrült a csárdában című bohózatát. A kérdésen való tépelődést tehát rég ismerjük, ha ez a múltbéli utalás talán nem is jut el mindenkihez. Az a kis rátét azonban, az az alig észrevehető, finom, zsinóros minta, amely az elmegyógyintézet fehér műanyag kötényein rendre megjelenik, talán gondolkodóba ejthet bennünket.

Mi? Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Hol? Jászai Mari Színház, Tatabánya
Kik? Mikola Gergő, Bartos Ági, Kardos Róbert, Honti György, Figeczky Bence, Csabai Csongor, Litauszky Lilla, Király Attila, Megyeri Zoltán, Danis Lídia, Sóvári-Fehér Anna, Német Klára, Maróti Attila, Kiri Attila, Radael Ávalos. Parti Nagy Lajos fordítása alapján a szövegkönyvet írta: Laboda Kornél. Díszlet: Zöldi Z. Gergely. Jelmez: Szakos Kriszta. Zene: Józsa Tamás. Dramaturg: Laboda Kornél. Rendező: Fehér Balázs Benő
Mi? The Tiger Lillies, Julian Crouch és Phelim McDermott: Jógyerekek képeskönyve
Hol? Jászai Mari Színház, Tatabánya
Kik? Kardos Róbert, Danis Lídia, Király Attila, Crespo Rodrigo, Bakonyi Csilla, Maróti Attila, Csabai Csongor, Mikola Gergő, Pilnay Sára, Egri Márta, Dévai Balázs, Bartos Ági, valamint a Liliomtiprók Szalonzenekar. Zene: Martyn Jacques. Magyar átirat: Parti Nagy Lajos. Jelmez, báb: Michac Gábor. Díszlet: Ondraschek Péter. Fény: Gergely Erzsébet. Hang: Piroska Ádám. Zenei vezető: Lovas Gabriella. Koreográfus: Katona Gábor. Dramaturg, rendező: Szikszai Rémusz
Mi? Joe Orton: Polgárkukkantó
Hol? Jászai Mari Színház, Tatabánya
Kik? Crespo Rodrigo, Bartos Ági, Bakonyi Csilla, Figeczky Bence, Honti György, Maróti Attila. Fordította: Zöldi Gergely. Díszlet: Fekete Anna. Jelmez: Kárpáti Enikő. Mozgás: Király Attila. Zenei munkatárs: Lovas Gabriella. Rendező: Guelmino Sándor