Hiányoznak a magánhangzók a budaörsi bemutató kisbetűvel kezdett címéből – ami kellően rejtélyes ahhoz, hogy az értelmezést illetően előzetes találgatásokra adjon okot, és sejteti, hogy ez a verzió sokban eltér majd a konvencióktól. Az Alföldi Róbert rendezte előadás egésze ugyan kevésbé rejtélyes, de kétségkívül eltér a konvencióktól.

Fotók: Borovi Dániel

A Hamlet értelmezési tartománya roppant széles, az interpretáció során számos olyan kérdés vetődhet fel, amelyek megválaszolása más és más utakon indíthatja el az előadást. A legfontosabb kérdés persze a címszereplő viselkedése: az udvarhoz, Claudius zsarnokságához, anyjához, Ophéliához, illetve saját küldetéséhez, a bosszúhoz való viszonya. Az ezekre adott válaszok alapvetően határozzák meg az adott színpadi változat irányát, mondandóját. Szerencsés esetben pedig ezek indukálják a kifejtéshez leginkább illő formát, stiláris eszközöket. Az értelmezési változatok száma szinte beláthatatlanul nagy, de azért nyilvánvalóan véges, és a bemutatók nagy száma miatt a korábbiaktól mindenben és lényegesen eltérő verzió viszonylag ritkán látható. Alföldi Róbert budaörsi rendezése azonban tényleg originális kiindulópontot választ. Mi van, ha mindaz, ami Hamletet bosszúra serkenti, nem is létezik? Mi van, ha nincs Szellem, a királyt senki nem ölte meg, s mindenki békében élhetne, ha Hamlet képzelete a tudatmódosítóknak köszönhetően nem lépne működésbe?

A Szellem létéről/nem létéről persze az idők folyamán könyvtárnyi szekunder irodalom született, láthattunk olyan előadásokat is, amelyek legalábbis lebegtették létezését, sőt, olyat is, amelyben a Szellem az ellenség manipulációjának eszköze volt. Alföldi Róbert verziója azonban szemernyi kétséget sem hagy: a Szellem sem fizikai valójában, sem ellenséges fondorlat eszközeként nem létezik. Mindenestül Hamlet szüleménye: a királyfi egy idős takarítót nevez ki halott apja szellemének – amit barátai eleinte tréfának gondolnak, majd kénytelen-kelletlen belemennek a játékba (érzékelhetően nem tudják eldönteni, megbomlott-e társuk elméje vagy csak szórakozik). Ettől ugyan még Hamlet apja lehetne Claudius áldozata, de erre semmi konkrétum nem utal. A Claudius imájának címkézett monológ nem hangzik el (a király egy sebtében előkerített kereszt elé térdelve, zsebre tett kézzel némán mereng csupán, azt sem tudni, imádkozik-e), s a friss fordítást készítő Forgách András által „patkányfogóra” keresztelt egérfogó-jelenetet követően ugyanazzal a megkövült, értetlen tekintettel kérdezi Hamlettől, hogy mi baja van, s hogy tényleg így gondolja-e mindezt, mint kevéssel később Gertrud, amikor Hamlet árulással vádolja. És alighanem ez az, amit az előadás kulcskérdésének tekinthetünk. Mármint Claudius és Gertrudis kérdése: „Neked mi bajod van?”

Helsingör első ránézésre színes, mozgalmas városnak látszik. Hamlet és két cimborája, Marcellus és Bernardo pucéran futkároznak a fiúöltözőben, a zabolátlan kamaszfiúként viselkedő királyfi a később belépő Horatio nyakába ugrik. Kintről zene szól, monoton, zakatoló ritmusban, Hamlet kapkodja be az ecstasyt. Egyszóval: élet, buli, barátság, pirulák – mindehhez Kálmán Eszter látványosan színes díszlete és jelmezei adnak keretet. Mind a ruhák, mind az öltözőből később a palota különbözői részeivé táguló stilizált tér falai élénk színekben pompáznak. Előbbiek jó része kifejezetten sportos viselet; Hamlet rózsaszín melegítőben flangál, hozzá strandpapucsot húzott. Markáns kivétel Gertrud, akin egyszerűen rajta marad fehér menyasszonyi ruhája – de az is lehet, hogy csupán Hamlet látja anyján mindig a számára oly irritáló viseletet. Ahogy halad előre a történet persze sokasodnak a jelek, hogy Helsingör távolról sem mintademokrácia; a királynak való hajbókolás mindennapi rutin, a polgárok jól láthatóan szemmel tartják egymást. Ez a világ kitermelt egy felső kasztot, amelynek tagjai csaknem bármit megtehetnek. Számukra az érzelmek másodlagosak (így természetes, hogy a halott királyt pillanatok alatt elfelejtik), és azt, aki nem illik ebbe a közegbe, emberszámba sem veszik: Ophelián mindenki keresztülnéz, lesajnálja, úgy beszélnek róla jelenlétében, mintha ott sem lenne. Hamlet maga is ennek a világnak a szülötte, de nyilvánvalóan fojtogatja is ez a közeg, s alighanem a gyász váltja ki a robbanást. Vagyis nem arról van szó, hogy egy Oidipusz-komplexussal küzdő, nehéz természetű junkie felforgat mindent maga körül és hullahegyeket építve semmisíti meg az állam rendjét, békéjét, hanem arról, hogy ez a fullasztó érzés ösztönösen vezet ahhoz a kitöréshez, amely megteremti a nem létező Szellemet, majd elindítja a csaknem mindenkit maga alá temető lavinát.

Alföldi Róbert és a dramaturg, Bíró Bence erősen redukálják a cselekményt és a szöveget – kikerül a szövegből minden és mindenki, ami/aki nem kapcsolódik a fősodorhoz. Nincsenek színészek (Hamlet és barátai játsszák el Gonzago megöletését), nincsenek sírásók (mint ahogy nincs sírásás, temetői verekedés sem), nem jelenik meg néhány kevésbé fontos mellékszereplő (még Osrick sem, akinek alakja pedig illene e közegbe), s persze elmarad a hamleti monológok nagyobb része is. Helyette sodró, pergő cselekményt kapunk, üresjáratok nélkül (bő két órás játékidőben). Ugyanakkor azt azért nem sikerül teljesen elérni, hogy ez a sodrás az időfaktort eliminálja; a stilizálás nem olyan erős, hogy a cselekvések egymásutánjának realitását zárójelbe tegye – így azért kétségkívül váratlannak hat, amikor Polonius halála után szinte rögtön visszatér az udvarba a bosszúra éhes Laertes. A rendezés érzékelhetően törekszik arra, hogy a gyorsan pergetett jelenetek stilárisan többrétegűek legyenek. Ophelia története bizonyos fokig megidézi a Hamlet-parafrázisként is értelmezhető Yvonne történetét (még ha Hamlet másként is viszonyul Opheliához, mint Fülöp herceg Yvonne-hoz), ugyanakkor a mintapolgári (mintaalattvalói) státuszát már első színrelépésekor nyilvánvalóvá tevő Rosencrantz és Guildenstern külsejüket és gesztusaikat tekintve szinte karikaturisztikus alakjai a konzumkultúrának. A Hamleték által elkövetett gyilkosságokban van valami határozottan burleszkszerű – Polonius és Rosencrantzék megölése véletlennek látszik, a hullák lábai kilógnak a szekrényből, amikor már sok a hulla, rendezgetni kell őket. A gyorsaság, a jó tempó és a stiláris sokszínűség ugyan kétségkívül erénye az előadásnak, ám problémákat és megválaszolatlan kérdéseket is generál. Egyes pontokon kissé kilóg az erőltetett koncepció lólába: az, hogy a szinte mindvégig színen levő Marcellust és Bernardót mi motiválja, éppúgy nem egészen világos, minthogy a különösebb meglepetést és újabb fenyegetést nem jelentő felvételért miért kell Rosencrantzékra vetniük magukat. Természetesen nem az akciók komplex pszichológiai analízisét hiányolom, csupán az egyes fordulatok logikai hitelességét. A frappánsan kitalált karakterek egy része – mint a már említett Rosencrantz és Guildenstern – nemigen változik. És egy merőben pragmatikus szerepösszevonás is marad a végére, hiszen a Guildensternt játszó Hartai Petra jön be Fortinbrasként – ám az ifjú norvég uralkodó megjelenésének itt is csupán annyi az üzenete, mint a szerepeltetését slusszpoénként alkalmazó előadásokban: jelzi, hogy nem jönnek jobb idők Dániára.

Ezeket a problémákat részben zárójelbe teszik a színészi alakítások. Fröhlich Kristóf úgy csúsztatja át az elkényeztetett kamasznak látszó ifjú ösztönös, tudatmódosítókkal támogatott lázadását tudatosabb, végiggondoltabb folyamatba, hogy egyfelől mind pontosabban láttatja Hamlet taszító vonásait (agresszivitását, manipulációs készségét), másfelől mégis megérteti tettei mélyebb, számára sem mindig pontosan körvonalazott okát. Az alakítás szuggesztivitása segít abban, hogy rossz közérzetének valósságát és indokoltságát elfogadjuk. Szőts Orsi komoly erővel jeleníti meg Ophelia kirekesztettségét; apró gesztusokkal, arcizmainak rezdüléseivel érzékelteti, ahogy a családja által gyötört, emberszámba alig vett lányban reményt kelt Hamlet viselkedése – és azt is, ahogy ez a remény szertefoszlik. Mertz Tibor kedélyes zsarnoknak mutatja Claudiust, akit a körülmények számára kedvezőtlen alakulása egyre súlyosabb tettek elkövetésére sarkall (igaz, a gazságokat többnyire nem maga találja ki – itt a mérgezett tőr is Laertes ötlete). Nem könnyen érthető, hogy Pelsőczy Réka méltóságteljes Gertrudisa miért szeret bele ebbe az alakba – mindenesetre a színésznő igen erőteljesen mutatja a két szeretett férfi (fiú és férj) között vergődő nő drámáját. Takács Katalin örökösen nyüzsgő, mindig terveket szövögető, idegesítően szolgálatkész, feltűnően empátiahiányos, családját önkéntelenül is megnyomorító Poloniusa a helsingöri udvar emblematikus alakja. Chován Gábor és Hartai Petra maximálisan kiaknázzák a Rosencrantz-Guildenstern duóra vonatkozó alapötletben rejlő lehetőségeket; az együgyű, ám gátlástalan, magabiztos alkalmazkodás és feladatteljesítés attitűdjének sok variációját prezentálva. A kevéssé hálás mellékszerepek alakítói közül Sas Zoltán Horatióként a Hamlet iránti szeretetének őszinteségét játssza el (ami magyarázza manipulálhatóságát is), Böröndi Bence nemigen tehet többet, minthogy felületes, hebrencs és bizonytalan morális hátterű ifjúnak mutatja Laertest, míg Juhász Vince (Marcellus) és Rákos Olivér (Bernardo) fiatalok kortársi magatartási sablonjait mutathatják meg. A „képzelt szellem” alakjában Bregyán Péter hitelesen formál meg egy tisztességben megőszült, rövid időre furcsa események sodrába kerülő, ám csodálkozni már semmin nem képes munkásembert.

Csodálkozni amúgy más sem csodálkozik, nincs is rá ideje: az események gyorsan leperegnek, a szereplők többsége kiterítve marad a színen. Alföldi Róbert Hamletjében nincs sok intellektuális tépelődés, halogatás, filozofálgatás. És nemigen fedezhető fel a mélyebb, bonyolultabb analízis igénye sem. Ám a kétségkívül eredeti koncepciót néhány problematikusabb, megoldatlanabb pontja ellenére is érvényessé, érdekessé és továbbgondolásra érdemessé teszi a hatásos lebonyolítás és néhány emlékezetesen erős színészi alakítás.

Mi? William Shakespeare: h.ml.t
Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Szereplők: Fröhlich Kristóf, Mertz Tibor, Pelsőczy Réka m.v., Takács Katalin, Szőts Orsi, Böröndi Bence, Sas Zoltán e.h., Juhász Vince e.h., Rákos Olivér e.h., Chován Gábor, Hartai Petra, Bregyán Péter. Fordító: Forgách András. Fordító konzultáns: Vörös Róbert. Dramaturg: Bíró Bence. Díszlettervező-jelmeztervező: Kálmán Eszter. Világítás: Sokorai Attila.  Zenei szerkesztő: Fröhlich Kristóf. Rendező: Alföldi Róbert. Teljes színlap elérhető ITT.