Tizenhatodik éve rendezi meg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a Desiré Fesztivált, és ez akkor sem volna kis szó, ha nem a legbátrabb és legformabontóbb fesztiválról beszélnénk, amely a magyar színházba becsatornázza a posztjugoszláv színház felől érkező legbátrabb és legformabontóbb impulzusokat. Hogy aztán a magyar színház hogyan és milyen mértékben él ezzel a lehetőséggel, az persze megint más kérdés. Beszámolóm első részében a magyarországi színházhoz való viszonyt igyekszem szemügyre venni a most látott előadások fényében, a második részben pedig a fesztivál posztjugoszláv előadásairól fogok beszámolni.

Parasztopera, r.: Urbán András, Szarajevói Nemzeti Színház. Fotók: Molnár EdvárdA fesztivál gazdája és első mozgatója, Urbán András idén a Szarajevói Nemzeti Színház Parasztopera-előadásával volt jelen. Rendezése délszláv kavalkáddá transzponálja Pintér Béla és Darvas Benedek darabját: balkáni esküvőn vagyunk, érkezik a mikró, a mosógép, érkezik a monstre hűtőszekrény, az örömapa a vendégekre váró üres széksorokon átgázolva tolja be, nagy csetlés-botlások közepette. Ő itt természetesen nem református lelkész, hanem ortodox pap, ahogy a zene is balkániasra van hangszerelve. Durrognak a fegyverek, orgia zajlik a szemünk előtt, mindenki rá-rágerjed valakire vagy valamire, a várandós menyasszony például az új mosógépre, az állomásfőnök egy átvágott torkú birkát hoz a hóna alatt, ezt öleli majd magához később a részegen fetrengő pap – Urbán Parasztoperája vad és vérbő előadás, miközben pontosan hozza a Pintér-dráma magasságait és mélységeit. Érdemes azonban többet látnunk a magyarországi bemutatók és a szarajevói előadás hangsúlyeltolódásaiban, mint csupán a couleur locale vagy a punk temperamentum megnyilvánulását. Ha nem is teljesen más nyelv ez, de egészen biztosan más dialektus: közvetlenebb a viszonya a testiséghez, az elemi indulatokhoz, és – immár nem Pintér színháza, hanem általában véve a magyarországi színjátszás felől nézve – érezhető a távolságtartás a színpadi gesztusok átesztétizáltságával szemben.

Ugyanakkor a korábbi Desiré Fesztiválok fellépőinek névsorán végigtekintve azt láthatjuk, hogy mindig is jelen voltak magyarországi előadások, hogy a fesztivál folyamatosan keresi a kapcsolódási pontokat a hazai szcénával. Idén két független budapesti produkció került be a válogatásba, a Prudencia Hart különös kivetkezése, és a MILF. Az előbbi a Stúdió K Színház előadása, Kovács D. Dániel rendezésében; mindamellett, hogy erősen szövegalapú munka (David Greig darabja többnyire rímekben beszél, a szöveget Závada Péter fordította-dolgozta át), lendületes, magával ragadó „kocsmaszínház”. A MILF (FÜGE Produkció, írók: Kovács Viktor és Kovács Dominik, rendező: Gergye Krisztián) voltaképpen kétszereplős monodráma; ebben a sajátos felállásban Rohonyi Barnabás az untermann szerepét tölti be Pető Kata mellett, akinek elsöprő játéka, komikusi érzéke, tempóérzéke gyorsan lepörgeti a több mint kétórás játékidőt. A centrum-periféria viszony felől nézve érdekes, hogy mindkét előadás, ha úgy tetszik, értelmiségi darab és szinglidarab. A Prudencia Hart a pokolra hurcoltatás folklorisztikus képzetét kopírozza rá a párkapcsolati paralízissel küszködő etnográfus bölcsészlány (Pallagi Melitta) figurájára; az ördög (Nagypál Gábor) alakja épp azáltal válik igazán izgalmassá, hogy megfosztják minden diabolikus vonásától, és ezáltal ő is mutálni kezd a két világ, az ősi-folklorisztikus és a modern-traumatikus között, a pokol pedig egy boldogtalan párkapcsolat terepévé válik. A MILF egy egyedülálló, gyerekes, negyvenes nő monológja, aki foglalkozására nézve operakritikus; a darab nem csupán a párkapcsolati turbulenciák története, hanem budapesti családtörténet is. A párválasztásokba folyton beleszóló rokonság, az úri középosztály szempillarebegtető antiszemitizmusa, a mókuskerékké váló entellektüel munkahely – mind-mind olyan elemek, amelyek tipikus nagyvárosi szociokulturális környezetet vázolnak föl. És akadt egy harmadik előadás, amely kifejezetten a centrum és a periféria viszonyát helyezte középpontba: Muhi Zsófia diplomarendezése a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemről, az Aritmia, alcíme szerint Kapcsolati baleset Budapest és Vásárhely között. Noha tisztességes munkával elkészített kamaraelőadásról van szó, önmagában sem a formanyelve, sem a kockázatvállalása nem helyezi el a fesztivál többi darabja között. Minden bizonnyal a témafelvetése révén kapott helyet a programban: egy Erdélyből Pestre került lány és egy komolyzenész családból származó budai könnyűzenész fiú kapcsolatát járja körül, ahol végül fény derül a fiú látens homoszexualitására.

Prudencia Hart különös kivetkezése, r.: Kovács D. Dániel, Stúdió K Színház

Azért lehet tanulságos külön egységként szemlélni ezt a három (elsősorban párkapcsolati kérdések körül forgó) előadást, mert a magyar kulturális élet Budapest-központúsága közhelyszámba menő tény: a főváros mint centrum egyszerre vonz és taszít, és ha tetszik, ha nem, számolni kell vele. Ugyanakkor a vajdasági magyar kultúra – esztétikai értelemben – éppen hogy nincs kompenzációra szorulva, hiszen különösképp erős autonómiával és saját nyelvvel bír, nemcsak a színház, hanem az irodalom, a zene, a képzőművészet, a performansz területén is. Ez az autonómia ugyancsak megmutatkozik a vajdaságiak centrumhoz fűződő viszonyának karcos színpadi megjelenítésében: jó közelmúltbeli példa erre a Kosztolányi Dezső Színház, a Kultúrbrigád és az Átrium közös produkciója, A trianoni csata, mindenekelőtt az előadás első felvonása.

A fesztivál ez évi aktuális válogatásán túlmutató kérdés tehát az, hogy mi volna a Budapest-központú magyarországi színházi progresszió viszonya ehhez a „regionális kortárs” szférához. Mert talán nem is az a legfontosabb, hogy milyen közegről szólnak a budapesti darabok, hanem az, hogy miképpen szólnak. A két kiváló idei előadás, illetve a korábbi évek magyarországi előadásainak közös metszete, és alighanem a meghívásuk oka is, az új formák keresése, a kreatív szcenikai elemek alkalmazása és a csípős irónia. Ez az a színházi nyelv, amelyen a hazai kultúrpolitika által egyre reménytelenebb állapotba hozott független szcéna igyekszik beszélni.

Aritmia, r.: Muhi Zsófia, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem

Mindazonáltal a magyarországi színpadi nyelvnek az origója a pszichológiailag hiteles színészi szerepformálás. És talán itt a legfőbb különbség a Desiré Fesztivál délszláv ajánlatához képest – mert nyilván különbséget jelent az okos-fanyar irónia polgári eleganciája helyett a szcenírozott vadság is, az egyszerre stilizált és direkt, egyszerre formai és érzéki-zsigeri játékmód, vagy a negyedik fal belső áttörése a színész civil személyisége, a biografikus-dokumentarista színház felé. De mindennek a hátterében, ahogy látom, az áll, hogy a pszichológiai szerepformálás a fesztivál által felmutatott posztjugoszláv hagyományban fontos, ugyanakkor nem minden egyébnél jelentősebb alkotója a színpadi jelenlétnek. Egy alkotóelem, egy munkaeszköz a sok között, amellyel éppúgy lehet játszani, mint bármelyik más eszközzel, ami a közönséggel folytatott kommunikáció szolgálatába állítható. Nem azt állítom, hogy az egyik tradíció jó, a másik rossz, hogy az egyik időszerű, a másik idejétmúlt volna; de azt igen, hogy mindkettő más-másfajta kommunikáció megnyitására képes. A budapesti színház jelen van a fesztiválon, és a közönség hálás érdeklődéssel fogadja az előadásaikat. A Desiré Fesztivál felől kitekintve azonban számolni kell több centrummal is, Belgráddal, Zágrábbal, Ljubljanával, és még lehetne folytatni a sort.

A beszámoló 2. része IDE kattintva olvasható!