Gyakran előfordul, hogy egy színházi előadás a szereplők nyílt színi jelenlétével kezdődik. Ilyenkor általában az az eljárás, hogy a közönséget a szokottnál később engedik be a nézőtérre. Mondjuk 18.55-ig ott tömörülünk a bejáratnál. Néha azonban a színészek korán elfoglalják pozíciójukat, mi kényelmesen bemehetünk, s közösen várjuk a kezdési időt a helyünkön. Ők némán, mozdulatlanul, mi pedig halkan, visszafogottan társalogva-fészkelődve. Az utóbbi megoldásban hajlamos vagyok a nézők iránti tisztelet és udvariasság jelét látni.

Hat szereplő szerzőt keres. Fotók: Mészáros Zsolt

A szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília termében bemutatott Pirandello-darab, a Hat szereplő szerzőt keres kezdetéig, gyülekezésünk közepette homályos színpadkép tárul elénk a félsötétben vagy háromnegyedsötétben. Különböző alakok ülnek változatos pózokban egy emelkedő magasságú, kék köríven. Zömmel szétvetett lábakkal, karokkal. Akadnak köztük fejetlenek, róluk legalább rögtön tudhatjuk, hogy nem színészek. De maga az előadás aztán nem velük kezdődik, hanem gyönyörű, szertartásszerű színházi pillanatokkal. Csonka Szilvia furcsa kis kobold alakjában öreges léptekkel, szaporázó tipegéssel végig járja a játékteret szegélyező három oldalfalat, és behúzza a magas, fekete takarófüggönyt. (Díszlet: Kondákor Tamás.) Ennél színházibb színházat színházban ritkán látni. Illik is Pirandello színdarabjához, amelynek tartalmát a címe pontosan leírja, csak a színház szó hiányzik belőle – a hat szerep a legjobb helyen, színházban keres szerzőt.

A szombathelyi bemutató végzős SZFE-s egyetemi hallgató munkája, a Horváth Csaba–Rába Roland osztályba járó Kondákor A. Panka rendezése. Első lépésként erőteljes dramaturgiai beavatkozás történt. A darabot meghúzták (dramaturg Dauner Domonkos Pál), olyannyira, hogy a hat kutató szereplőből csak négy jelenik meg: az Apa (Domokos Zsolt), az Anya (Bálint Éva), a Fiú (Sipos László Márk) és a Mostohalány (Mari Dorottya). Csillámló, áttetsző tüllös-taftos ruhát viselnek, ki-ki a maga színét, homokszíntől a szürkén és a kéken át a feketéig. A szemhéjukon fekete pötty – mintha alvás közben is bánatos gombszemeket meresztenének az értetlen világra.

Az alkotók a darabban fellépő színházi társulatban is „racionalizáltak”: a színészeket összevonták egyetlen, manóforma Mindenessé – ő Csonka Szilvia, kerítésszerűen felfestett szempillákkal az arcán. Összes igyekezetével szolgálja a hullámos hajat, bajuszt és szakállkát Petőfi Sándor-os hetykeséggel viselő színidirektort, Gyulai-Zékány Istvánt. Krausz Náda jelmeztervező olyan zakót adott az Igazgatóra, amelynek vállán varrott szélű hasadás fut. (Divatteremtő ötlet.) A színek, a formák, a mozdulatlanságba dermedt ülő alakok álomszerűséget kölcsönöznek a játéknak – közelebb a rossz álmokhoz, mint a szépekhez.

Hat szereplő szerzőt keres

Luigi Pirandello a művet nem tagolta ugyan felvonásokra, de két szünetet beleírt. Szombathelyen egyetlen, hetvenöt perces részben bonyolódik le ez a korai abszurd, ez az előfutár jellegű dráma. Nem kárhoztatható a tömörítésért Kondákor A. Panka és csapata. A mai színháznézőnek talán nincs már szüksége a színpadi helyzet megértéséhez olyan terjedelmes magyarázatokra, mint a száz évvel ezelőttinek, aki addig nemigen találkozott „színház a színházban” szerkezetű színdarabbal. És valószínűleg eszébe sem jutott a kérdés, hogy egy drámaíró miként boldogul a keze alól kikerülő figurákkal, és pláne azok hogyan viszonyulnak az őket faképnél hagyó, vagyis be nem fejező szerzőhöz. (Pirandello egyébként eredetileg regénynek tervezte a Hat szerep…-et.) Változott a színház is, a közönség is. Ma például azt nehéz elképzelni, hogy a darab 1921-es római bemutatójának estéjén Pirandellónak kocsin kellett menekülnie a nekihevült nézők elől, akik felháborodásukban mindenfélével megdobálták.

Az előadás illeszkedik a szombathelyi színház imponálóan alakuló arculatához. A társulatban számos olyan színész dolgozik – Horváth Csaba vagy az ő növendékeinek keze alatt is – akinek természetes közege a fizikai színház. Akinek felkészültsége, edzettsége, mozgáskészsége, tánctudása vagy akár akrobatikus képessége lehetővé teszi, hogy a testével való játékot magas szinten űzze. Kondákor A. Panka markáns vizuális, stiláris és eszmei elképzelését odaadóan valósítják meg megfelelő adottságú színészek. Éles, karakteres mozdulatokkal dolgoznak, olykor szinte kűrt mutatnak be. Ellépve a kisrealizmustól, egyfajta esztétikai kalandot kínálnak, amelynek egyébként az időleges nézői unatkozás is szerves része lehet. A hangok, zeneszerű hangzások, a mozdulatok mind a szereplők gyötrelmeinek képi kivetülése. Ama szépen kiszínezett gondolat jegyében, hogy vajon meddig tud a színház a tudat, a lét mélyére hatolni.

A színészek úgy játsszák el a tragikus sorsú család történetét, hogy az egyszerre ködös és konkrét, misztikus és teátrális, túlmagyarázott és érthetetlen. Annyiban legalábbis, ahogyan az Apa kudarcként bejelenti: „Hogy tudnánk egymást megérteni, kedves uram, hisz én a magam világa szerint értelemmel ruházom fel minden kimondott szavamat, de a másik elkerülhetetlenül aszerint érti az egészet, ahogy érzi! Azt hisszük, értjük, pedig soha, soha meg nem érthetjük egymást!”

Amikor már Madame Pace (Tarjányi Liza e. h.) is bejött, majd eltűnt, a legvégén, az összekötözött fekete függöny mögött, a magasban két széttárt kar hanyatlik lefelé. Csüggedten, a tanácstalanság kifejezéseként. Talán nincs is a függöny mögött ember, szereplő senki. Csak a végső gesztus: a tehetetlenül kitárt karok.

A fösvény

Míg a Márkus Emília teremben Pirandello megy, a nagyszínpadon Molière-t játszanak. Telihay Péter vitte színre A fösvényt, amely darab a maga kizárólagos pénzcentrikusságával, a szereplők folyamatos haszonlesésével úgy beletalál a világunkba, mint egy elháríthatatlan meteor. Ez akkor is így lenne, ha a szereplők nem énekelnének szenvtelenül URH- meg Európa Kiadó-számokat, de a jó pillanatokban elhelyezett zenés betétek ritkán szoktak ártani a klasszikusoknak. (Csak néha.) A szombathelyi társulat ráadásul zenész-színészekkel, házi zenekarral is rendelkezik Némedi Árpád, Szabó Róbert Endre és Balogh János jóvoltából. A Bognár Róbert fordította A fösvény kontextusából egyáltalán nem látszik kiríni például az, hogy Ne élvezz és ne védekezz, / Nem élet ez, nem élet ez / Ne kérdezz és ne védekezz / Tedd tönkre, ami tönkre tesz. Vagy az, hogy Mocskos idők, szeretned kéne, / a jövő itt van és sose lesz vége!

A szombathelyi bemutató egyébként is rendelkezik speciális elemekkel. Ott van mindjárt a helyszín, Daróczi Sándor díszlete, amely elsőre olyan benyomást kelt, mintha egy nagy hajó mélyében, a gépház környékén mozognának hőseink. Csövek, rácsok, huzalok, fali készülékek, kódos belépők, piros korlátok és fogantyúk. Az is lehet, hogy egy hatalmas trezor belsejében vagyunk, amely belülről is nyitható. Tolóajtók tárulnak, de csak a kód beütése után. Időnként ablakréseken, lyukakon sötét arcú emberek néznek be. Milyen otthon ez – kérdezné az ember a buggyos fekete selyemnadrágot, csizmát és sapkát viselő apától, Harpagontól, akit színésznő játszik, Németh Judit. Ez a másik különlegessége a produkciónak. Először csak kintről halljuk a címszereplő hangját, a takarásból, épp méltatlankodik valamin. Amikor megjelenik, akkor szembesülünk azzal, hogy Harpagon nő, apaszerepben, nadrágszerepben, de nem férfiasan, hanem csak úgy emberesen. A szereplők ezt természetesen nem észrevételezik, és a rendezés sem fűz hozzá semmilyen magyarázatot. Sokáig így marad ez, amikorra már hozzá is szokunk, és nem is kérdeznénk meg, hogy miért játssza, reflektálatlanul, nő a férfi főszerepet. Talán nincs a társulatnak alkalmas férfiszínésze? (De.) Akkor? Csak nem Brüsszel kényszerítette Harpagont nemváltásra…

Az előadás vége felé Németh Judit elgyötört, bíborvörös ruhás nő képében jelenik meg. Megviseltsége szöveget kap, amit Sen Te szájából vettek ki. „Régi parancsotok, Hogy jó legyek és mégis éljek,/ Kettőbe hasított, mit a villám! (…) Jaj, nehéz a világotok! Túl sok nyomorúság, túl sok kétség! A kezet, amit a nyomorgónak nyújtanak, azonnal kitépik, aki az elveszetteknek segít, maga is elveszett.”

Kétórás gondolkodási idővel arra jutottam, hogy itt egy párizsi Sen Te a gyerekei felneveléséhez öltötte fel a maga Sui Ta-alakját: egy számító üzletember, egy Harpagon nevű zsugori uzsorás figuráját teremtve meg. (Hogy az a néző, akinek nem ismerős a brechti szöveg A szecsuáni jólélekből, mit gondol a főszereplő metamorfózisáról, nem kérdem. Bár kérdezhetném.) Az elképzelés izgalmas, viszont ha az ember jobban belegondol, meglehet, arra jut, hogy nem szabad jobban belegondolni. Vajon megvan-e még az a Sen Te, aki az utált Harpagon szerepét felvette? Kettős életet él? Vagy eltűnt, felolvadt ama fösvény figurájában, aki nem volt képes a fiát rendes emberré nevelni, viszont képes a fia szerelmét a fia mostohájává tenni? Pedig tudja ő (amit minden villanyszerelő), hogy „Nem lesz boldog házasság, ha nincs meg a huzalom.”

A fösvény

Mindennek tetejébe pedig, úgy tűnik, Harpagonunk divatba hozta a fekete, fűzőszerű, vállatlan-ujjatlan bőr felsőt, amit visel. Hiszen Nagy-Bakonyi Boglárka bánatos bociszemeket meresztő Élise-e, Kuttner Bálint izgága Valère-je és Nagy Cili ciklámenszín Kleopátra-parókában virító Frosine-ja is ilyet hord. (Jelmeztervező: Katona Bálint.)

Harpagon gépház jellegű háza rémes kisugárzású hely. Senkinek nem lehet elhinni egyetlen érzelmes szavát sem. Gyanakvás, rossz hiszem, hátsó szándék, bizalmatlanság és őszintétlenség mérgezi a levegőt. Valóságos farkasverem, a színpadközepi lyukkal. Az ember a nézőtéren kicsit rossz néven is veheti, hogy nem határolják el őt ettől a dicstelen társaságtól, vagyis nem határolódhat el ő maga. Hiszen még a szép Mariane is (Herman Flóra) sápadozva és rogyadozva bár, de megcsalva szerelmét, képes idejönni a kerítőnő Frosine-Nagy Cili társaságában, hogy az öreg pénzeszsák a kezét kérhesse. Ráadásul Harpagon bennünket nézőket is a gyanúsítottak körébe von: kijön a zsöllyébe, hogy ellopott pénzkazettáját keresse. Aztán az ún. boldog vég közepette minden szereplő aláírat vele valamiféle kötelezvényt. Kifosztják, felteszem.

Hogy hol, mikor kezdődött az emberi minőség romlása, az a darabból fel nem fejthető. Lehetséges, hogy a szombathelyi rendezés úgy gondolja, nem Harpagon a főgonosz. (Különös tekintettel arra az ötletre, hogy a címszereplő ezúttal egy tiszta nőt, egy jó lelket rejt magában, Bertolt Brecht nyomán.) Németh Judit kétségbeesett kifakadásában ezt mondja: „Elvettétek mindenemet, gyűrűt, gyerekeket, vagyont… És elvettétek, aki vagyok.” Amit talán úgy kell érteni, hogy ma már az áldozatokat és a bűnösöket elég nehéz megkülönböztetni egymástól.

Mi? Pirandello: Hat szereplő szerzőt keres – Füsi József fordításában
Hol? szombathelyi Weöres Sándor Színház
Kik? Csonka Szilvia, Gyulai-Zékány István, Domokos Zsolt, Bálint Éva, Mari Dorottya, Sipos László Márk, Tarjányi Liza e.h. Díszletterverő: Kondákor Tamás. Jelmeztervező: Krausz Náda. Dramaturg: Dauner Domonkos Pál. Kellékes: Takács Viktória. Hangosító-világosító: Boros Dániel, Horváth-Toki Tibor. Súgó: Léránt Enikő. Ügyelő: Pados Bernát. Rendezőasszisztens: Ostyola Zsuzsanna. Rendező: Kondákor A. Panka e.h.
Mi? Molière: A fösvény – fordította: Bognár Róbert
Hol? szombathelyi Weöres Sándor Színház
Kik? Németh Judit, Hajdu Péter István, Nagy-Bakonyi Boglárka, Kuttner Bálint, Herman Flóra, Orosz Róbert, Nagy Cili, Szabó Róbert Endre, Némedi Árpád, Kelemen Zoltán, Balogh János, Horváth Ákos. Díszlettervező: Daróczi Sándor. Jelmeztervező: Katona Bálint. Dramaturg: Telihay Péter. Hangosító: Simon József Zoltán. Világosító: Kiss Zoltán. Kellékes: Papp-Ionescu Dóra. Súgó: Zsohár Amália. Ügyelő: Bors Gyula. Rendezőasszisztens: Kovács Nóra. Rendező: Telihay Péter.