Az első jelentősebb havazásokkal egy időben érkezünk az Interetnikai Fesztiválra. Az úton az elvárásainkról beszélgetünk: arról, hogy miben tudunk mi mást, újat mondani, hiszen több olyan előadást is látni fogunk (Az igazság gyertyái, Ifjú barbárok), amelyeket már a budapesti közönség is ismerhet. És persze még többet, amit nem.

A fesztivál és az Északi Színház művészeti igazgatójaként is tevékenykedő Bessenyei-Gedő István többször hangsúlyozta, hogy a fesztivál célja egyrészt Szatmárnémeti becsatornázása a kortárs romániai magyar színházi életbe, másrészt a város színházba járó közönségének ízlésformálása. A rendezvényen 24 társulat 26 előadását láthatta a közönség. Emellett a résztvevők minden nap egy esti koncerten lazíthattak, délután könyvbemutatók színesítették a programot. Az elsősorban szakmai közönség számára szervezett beszélgetéseken pedig mindig az előző napi előadások kerültek terítékre, barátságos légkörben. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulata komolyan vette a házigazda szerepét, amiben elég nagy tapasztalatuk van, hiszen már harmadszor látják vendégül a romániai etnikumok színházi seregszemléjét.

Shirley Valentine, r.: Porogi Dorka, Aradi Kamaraszínház. Fotó: Interetnikai Színházi Fesztivál

Somorjai Réka: Ennek a minden alkalommal más városban megrendezett vándorfesztiválnak egy másik, az előbbieknél sokkal szembetűnőbb sajátossága az előadások közös tematikai metszete. Hoztak előadásokat többek között Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Marosvásárhelyről, Temesvárról. Az előadások tematikus fókuszpontja a háború, mint olyan lehetőség, amiből vesztesek és nyertesek is kikerülhetnek. Csakhogy ezúttal az az érzésem: hasonlóan a többi erdélyi magyar színházi fesztiválhoz, a 2024-es IFESZT is sokkal inkább a kapcsolódásokról és az egymástól hatalmas távolságokra lévő, illetve etnikai-kulturális különbségekkel is rendelkező erdélyi színházi központok találkoztatásáról szól. Szó szerint be lehetett zsongani ebben a kellő mennyiségben és egyenletes minőséggel szétosztott négy előadásnapon, amit ott töltöttünk.

Jenei Péter: Ha egyetlen szóval kéne megneveznem, mi az, ami a négy nap alatt látott nyolc előadást összekapcsolja, akkor a konfliktus lenne az. De nem feltétlenül a drámai konfliktus hegeli értelmében: a Shirley Valentine-ban és a Perkucigóban egy-egy identitást érintő belső ellentét kerül kibontásra. Az igazság gyertyái szintén foglalkozik az önazonosság, az öntudat kérdéseivel, de itt egy családi viszály is felmerül – ugyanúgy, ahogy a román–magyar együttélésről szóló Négy és félben –, valamint az egyén és a társadalom összetűzése, ami pedig a Raszputyinra és az Ifjú barbárokra is igaz. Párkapcsolati ellentétre a La vie en rose és megint csak a Shirley Valentine hozható fel példának. Még azokban az előadásokban is az egyéni konfliktusok kerülnek előtérbe, amelyek közvetlenül vagy közvetve utalnak valamiféle háborúskodásra: milyen kompromisszumokat, áldozatokat kíván egy ilyen helyzet, mennyire tud valaki önazonos maradni, kinek mi a feladata egy ilyen helyzetben.

SR: Jóllehet, a háború fenyegető közelsége gazdag témahozadékával felerősítheti az alkotói közléskényszert olyankor is, amikor ennek inkább csak alkotói hajtóerejét volna jó kiaknázni. Érzésem szerint ez az Ifjú barbárokban is tetten érhető, és akkor lepleződik le leginkább, amikor a háborús ideológiák kihangosítása elnyomja a rendezés belső hangját, és az előadás végére egy eredeti ötletekből és didaktizált közéleti hangzatosságokból kitalált mischungot kapunk, amit mégis széttörhetetlenül egységben tart a színészek bravúros, majd háromórás játéka. Milyen a magyar a zene? – teszik fel a kérdést az előadásban magyarul és németül is. Erre a kérdésre gyakran építenek a jelenetek, és egy nép zenéit mint az identitást járja körül a cselekmény, ami nem más, mint Bartók Béla és barátja, Kodály Zoltán népdalgyűjtő útja és ennek az életcéllá váló életútnak a fontos állomásai. Vecsei H. Miklós a kolozsvári színészek improvizációja mentén írt darabja a muzikalitáson keresztül keresi az ember helyét a világban, és egy nagy tragédiákat mellőző történetszál hiányában az identitásról akar érzeteket kelteni a magyar zenei rigmusok élőzenei kísérete által.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése Csíki Csaba a színpad rendes szintje fölé emelt, egy polgári lakás előszobájára emlékeztető díszletében kel életre. A színészek mozgástere a tér szűkössége miatt is erősen korlátozott. Bodolai Balázs a második felvonás elejéig Bartók hangját kölcsönzi, hiszen a Bartókot játszó Imre Éva eddig a pontig teljes némaságra van ítélve. Bartók különleges módon képes kapcsolódni a külvilághoz. Kezeit sokszor visszahúzza a három számmal nagyobb, szürke zakó alá, és a zongorát játszó András Katalin-Bíborka gesztikulál helyette. Szerencsétlenség, hogy a zseniábrázolásnak ezt a finom, költői metaforáját rántja le a hús-vér valóság szintjére a második felvonásban az előbb már említett jelenet, amikor Imre Éva hirtelen megszólal, és Bodolai nem Bartók hangjaként narrálja tovább az eseményeket. Még prózaibbá akkor válik az előadás, amikor a világháború szörnyűségei, Bartók magyarellenes megvádolása a nemzeti identitás fenyegetettségével válik egyenlővé, ezzel szintén egy kevésbé izgalmas értelmezését erősítve az előadásnak. Pedig az első felvonás finom áthallásai, szerelmi szálainak egymásra csengései, a választott népdalok történetté alakítása éppen ezekkel az előbb említett, második felvonásra jellemző rendezői megoldásokkal ellentétesek. A kivétel nélkül nagyszerű és sokszor a zenei taktusra megkomponált színészi alakítások (Szűcs Ervin Barbár K-ja, Gedő Zsolt komikus figurái, Tőtszegi Zsuzsa Lánya, vagy Váta Lóránd, mint a Magyar Rádió) egyértelműen a fesztivál egyik legizgalmasabb előadásává teszik az Ifjú barbárokat.

Ifjú barbárok, r.: ifj. Vidnyánszky Attila, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Fotó: Interetnikai Színházi Fesztivál

JP: Az Ifjú barbárok nem előzmények nélküli. A forma korábban ki lett próbálva a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című ifj. Vidnyánszki Attila és Vecsei H. Miklós kollaborációban. (Feltételezem, hogy a Janovicsban is folytatódik valamilyen szinten, ha már tri- vagy tetralógiává akarja bővíteni az alkotópáros.) Az előadás a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik legnépszerűbb előadása. A kritikai és közönségsiker ellenére azért vannak vele szemben kifogásaim, de, és ez nagy szó, ennek az előadásnak valahogy a hibái is előnyére válnak. Barbár K és Barbár B például nagyon elrajzolt karakterek, sokszor pedig nem alakítói a történteknek, hanem csak sodródnak az eseményekkel, ahogy a néző is. Valójában egy ideológiát testesítenek meg, ami arról szól, hogy a zenében, a zene által megismerhető egy nép. (Illetve a zene olyan közvetítő, ami által szavak nélkül is megérthetjük egymást. Egyfajta Bábel előtti nyelv, ami mindenkiben közös, akinek van füle a hallásra.) De hogy az egyéni vonásokon és sorsokon kívül mi különbözteti meg őket, az az előadásból nem derül ki. Így viszont ők lesznek a századforduló és a magyar zeneirodalom Stan és Panje, akik még azokhoz is tudnak szólni, akik nem feltétlenül ismerik a két zeneszerző életútját. Fontos még megemlíteni, hogy az Ifjú barbárok Kolozsváron egy stúdióelőadás, itt viszont a nagyszínpadra került. A két másik nagyszínpadi produkció mellett látvány szempontjából azonban olybá tűnt, mintha széles mozivászonról tévéképernyőre váltottunk volna. És ez az arányváltás a néhol már kaotikussá váló sűrítést is magával hozta.

Ehhez képest a házigazdák Raszputyinja már-már statikus. Szőcs Géza drámája egyébként is a Németh László-i hagyományokat követi abban az értelemben, hogy valódi cselekménye minimális, viszont fajsúlyos párbeszédek követik egymást. Ezekben Raszputyin sorra próbálja meggyőzni a világ vezető hatalmasságait arról, hogy álljanak el az első világháború eszkalálásától. Sardar Tagirovsky több mint háromórás rendezése arra is szolgál, hogy ezt a szövegnehéz darabot színpadképessé tegye, ebbéli igyekezete azonban némiképp visszájára fordul, amennyiben nem tudja megtörni a dráma statikusságát. Vannak nagyon szép színpadi momentumok: a szibériai esküvő vagy Raszputyin szeretőjének „siratódala”, de ezek elvesznek az epikus hosszúságú műben.

SR: Mi több, nem csak elvesznek, de súlytalanná válnak, ahogy az előadás egésze is sokszor érezhetően a vizualitásra épít, olyan érzést keltve, mintha leválna és nem szervesülne a drámai cselekménnyel. Kiváló példa erre a felvonások végén legördülő függönyre tűzdelt arcképek és fotók „kiállítása”. Ezeken a fotókon vélhetően a háború áldozatait ismerheti fel a néző, de ennél több indoklást nem kapunk, a hatásuk demonstratív jellegűvé válik, és ezáltal szintén eltávolít a témától. A távol-keleti hangulatot idéző, virágsziromesőben álló vagy hosszú, fehér botokkal ritmusokat doboló kiváló színészek látványa válik dominánssá, míg a Sziszüphoszként ide-oda ténfergő Raszputyin küzdelme tétnélküli. Értem, hogy ezt a lehetetlen harcot akarja a rendezés a szinte szoborszerű udvartartás és a tehetetlenségtől felzaklatva járkáló Raszputyin kontrasztjával kiemelni, és néhol úgy érzem, jót is tesz az előadásnak ez az ellenpontozás, mégsem győz meg teljesen.

JP: Rappert-Vencz Gábor alakítása a címszerepben nekem mégis nagyon izgalmas. Nem egy aszketikus, sztarecnak öltözött alakot látunk, hanem egy püspöklilában pompázó, jóképű férfit, akiről rögtön lerí, hogy nem veti meg a jómódot és az élvezeteket. Ugyanakkor az előadás nagy részében úgy látjuk őt, mint aki hatalmas küldetés súlya alatt nyög. A folyamatos nyögések, zihálás és hörgés mintha egy révületben lévő sámánt idézne meg. A feladat emberfeletti súlya ott van minden egyes kínnal kimondott szóban. Egy csörtető vadkan is eszünkbe juthat, aki bármiféle bozóton áttöri magát, tekintet nélkül arra, hogy magát vagy másokat megsebez-e. És mégsem szimpatikus ez a figura egyetlen pillanatra sem. Pedig itt aztán neki kéne szurkolni, hiszen a dráma és az előadás állítása szerint az első világháború mintegy kiindulópontja volt a 20-21. századot meghatározó tragédialavinának. A vonzó és visszataszító vonások kényes egyensúlyát, az elsőtől az utolsó pillanatig megőrzi Rappert-Vencz Gábor alakítása. Úgy mutatja be Raszputyin belső vívódását, hogy az előadás sikertelenebb mozzanatait is feledtetni tudja.

Raszputyin, r.: Sardar Tagirovsky, Északi Színház, Harag György Társulat. Fotó: Harag György Társulat / Ilovszky Béla

SR: Furcsa mód a Négy és fél éppen az egyén belső vívódásának túlhangsúlyozásával válik egysíkúvá és ettől egy adott ponton öncélúvá az a metaszínházi megoldás, hogy az előadás imitálja a rendezés folyamatát és a rendező belső konfliktusait. Néha nincsenek megfelelően kibontva, néha pedig túlzottan is szájbarágósnak hatnak a színpadon rendezőt játszó színész (Máthé Barbara) megnyilvánulásai. Ugyanakkor értem, hogy emögött is annak az örök problémának a bemutatása zajlik, miszerint a színház is csak egy médium, amellyel az alkotók hellyel-közzel, kisebb nagyobb sikerrel tudják csak „átcsatornázni” saját intencióikat.

A Négy és fél egy mozaikcsalád egységgé kovácsolódását mutatja be. Az anya, mostohapa, fiú és lány szerepeit a rendezőt alakító Máthé Barbara felcseréli, így mindegyik színészt láthatjuk a másik szerepeiben is. Az előadás az alkotói hitelesség, a hiteles interpretáció, az őszinteség kérdéseivel foglalkozik, ezt a gyakorlatban mutatja be, és csak másodlagossá válik az alaphelyzet, ami ennek a mozaikcsaládnak az összecsiszolódásáról és azon belül is az apa és fiú, anya és fiú kapcsolatáról szól. Ugyanakkor mintha az előadásba valamiféle kényszerű színházi hatásmechanizmus is benyomulna, amennyiben a szerepcserék mindig irányítottan történnek. Többször felmerült bennem, hogy feltétlen meg kell-e indokolni, hogy ezek a szerepcserék nem ám csak úgy történnek, hanem a rendező dilemmái okozzák azokat. De a sokszor feleslegesnek ható indoklások mellett is kiváló színészi alkotásokat láthattunk.

JP: A Négy és fél általad is említett metaszínházi megoldását én sem tudtam pozitívan értékelni. Pedig nagyon vártam az előadást, az elmaradt Wonders of Transylvaniával együtt, hiszen ezek többnyelvű – tehát valóban interetnikai – előadások lettek volna egy interetnikai fesztiválon. Még az sem esett le, hogy a cím – az önéletrajzi ihletettség okán – Fellini 8 és fél című filmjére utal, arra tippeltem, hogy a szereplők számában van a megfejtés kulcsa. Ráadásul úgy érzem, hogy ez a metaszínházi szint elvesz az egyéni történetekből, ami különösen kár, ha már az önéletrajzi vonulat hangsúlyozása megtörtént. Kifordíthatók-e az identitások vagy cserélgethetők-e, mint a kesztyű? Erre valószínűleg nem bólintanának rá sem a román, sem a magyar színészek. Az, hogy ezt ki és hogy játssza el, már egy másik kérdés.

Arról, hogy a személyes identitást nem lehet cserélgetni, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadása szólt megrendítően. Az igazság gyertyáiban Székely Csaba a bözödújfalusi „székely zsidózók” vagy “székely szombatosok” történetét egy, a szó legnemesebb értelmében vett old school drámában dolgozta fel, amihez Sebestyén Aba egy hasonlóképpen old school rendezéssel nyúlt. Ezt a tényt hagyja figyelmen kívül az előadás e portálon megjelent, Egy bözödi nap című kritikája. Fontos, hogy az előadás nem egy Mohácsi-előadás koppintása akar lenni, sem a drámai szöveg, sem a rendezés szempontjából. Itt egy történelmi, népszínműves drámai szöveg- és játékhagyomány folytatódik, nem pedig a tartalom és forma mohácsis dekonstrukciója. Ennek ellenére be kell vallanom, hogy több Mohácsi rendezés nekem is eszembe jutott az előadás közben, de meggyőződésem, hogy nem érdemes azokhoz hasonlítani, mert a hasonlóságok csak felszínesek.

Négy és fél, r.: Dobrovszky Dóra. Fotó: Interetnikai Színházi Fesztivál

SR: Én is azt gondolom, hogy az előbb említett kritika tévesen ítéli meg a humor szerepét az előadás egyes pontjain. Számomra a Székely-darab egyik erénye, hogy a humort mint eszközt olyan helyzetekben is bevállalja, ahol az éppen a hatás ellen (?) működik.

JP: Székely drámája mélyre menően foglalkozik az egyéni és a közösségi identitás összeütközésével, egymásra hatásával. A főszereplő Kovács család kálváriája egyszerre külső és belső ellentétek közé szorul. B. Fülöp Erzsébet a családfő Márta szerepében – hiszen hol van férje, hol nincs – a végletekig kijátssza az ebben rejlő lehetőségeket. A hithez való ragaszkodása örök, de a fanatizmus mellett a szerelmes és csalódott asszonyt, a féltő és zsörtölődő szülőt, az igazáért kiálló szomszédot ugyanolyan hitelességgel formálja meg.

SR: Hasonlóan magnetikus erejű a Shirley Valentine címszerepében Kézdi Imola. A színésznő Willy Russel monodrámájában, mely az Aradi Kamaraszínház produkciója, egy negyvenes éveiben járó nőt alakít. A színpadra helyezett díszletelemek (napernyő, homok a földön, gázrezsó, rajta a forró olajjal sercegő serpenyővel) egyszerre szimbolikus és valós helyszíneket jelenítenek meg. A szövegben megjelenő vágyott úticélok és a konyhában vacsorafőzéssel töltött esték ugyanúgy bejárhatóvá válnak az előadásban, ahogyan a szöveg is a nő vágyakozásai és a kiábrándító valóság között váltakozik. A darab jó aránnyal váltogatja egy dilemmába került, élni és pezsegni vágyó nő kétségeit és vágyképzeteit. A fokozatosan kirajzolódó tét egy önmagát feladni akaró és képtelen nőről, a mindenkiben ott szunnyadó Shirley Valentine-ról szól. A komikus elemek mellett sokszor akadnak kitett, nyers őszinteséggel valló mondatok. És ezek még akkor sem hatnak kínosan, amikor a majd negyven fős, belátható nézőtér első sorában két gyermekkorú, a szex egyhangúságából és a mindennapos vacsorafőzés robotjellegéből mit sem értő kislánynak is szólnak. Kézdi Imola one-woman show-ja az identitás elvesztésének és visszaszerzésének lehetőségeivel néz szembe.

Porogi Dorka színészközpontú rendezése nem foszt meg minket, nézőket az átélés lehetőségeitől, ugyanakkor kihívásokat, helyesebben: kérdéseket sem szegez nekünk. Minden (díszlet, jelmez, térhasználat) a one-woman show one woman-jének átélését szolgálja és ezzel az elementáris erővel kapcsolódik a néző érzéseihez (bűntudatához? – amennyiben nincsen ilyen tapasztalata, és a saját családjában valaki másét kellett végignéznie). Legalábbis engem (feleség- és édesanya -identitásom híján) inkább előbbi miatt „érintett meg” ez a jó értelemben vett hatásakarás. Ugyanakkor hiányoltam az e mögött rejlő társadalomkritikai vagy ábrázoláslélektani meggondolásokat. Mintha egy nagyítóval apró érzésszemeket keresgélt volna az előadás, amit hol bennünk, hol a színészben talált volna meg.

JP: A Shirley Valentine nekem elsősorban a főszereplő önmagát megkérdőjelező konfliktusa miatt volt érdekes. A vágyak és kötelességek között őrlődő nő, aki kellő öniróniával tud magára és a helyzetére tekinteni, hogy ne vegye magát halálosan komolyan. Nem hiszem, hogy minden előadásnak súlyos dráma árán kéne megváltania a világot. Ez a rendezés nem vállalkozik többre, minthogy minden eszközzel a humort szolgálja. Kézdi Imola pedig vérbeli komikaként brillírozza végig ezt a másfél órát.

SR: A humor és az önirónia, mint identitásképző motívum egy másik előadásban is előjött. A Perkucigó a Shirley Valentine-hoz hasonlóan monodráma, amely Fekete Zsolt szövegeiből született, de Székely Csaba jegyzi íróként. Az identitás kérdése itt a cigánysággal kapcsolatban merül fel. Mit jelent cigánynak lenni, mitől lesz valaki azzá. És Shirley dilemmájához hasonlóan az is kérdéses, hogy hogyan lehet, kell-e ebben kiteljesedni, illetve mit is jelentene mindez pontosan. Az előadás során többször is eszembe jutott Holdosi József Cigánymózes című kisregénye, illetve az egész életmű, ami e körül a kérdés körül forog. Székely Csaba és Fekete Zsolt előadása viszont a Shirley Valentine-hoz hasonlóan sokkal könnyedebb hangvételű, angol helyett székely és/vagy cigány humorral, amit a standup rész után egy koncert zár le. De a Shirley Valentine-nal ellentétben itt fontos az előadó személyes érintettsége. Így természetesen más éle van a Fekete Zsolt szájából elhangzó önironikus mondatoknak, noha azok végig szelídségbe vannak burkolva.

Gyűlöletvarieté, r.: Bélai Marcel, Shoshin Színházi Egyesület, BBTE Színház és Film Kar – Magyar Színházi Intézet, A Vadász Esélye. Fotó: Interetnikai Színházi Fesztivál

De olyan előadás is volt az IFESZT-en, melyben a szereplők tisztában vannak saját identitásukkal, és azt teljes mértékben el is fogadják. Bár a Gyűlöletvarieté szereplőit a társadalom kiveti magából, mégis ebből az elutasításból és az irántuk érzett gyűlöletből merítenek erőt ahhoz, hogy ők is gyűlölni tudjanak. Egy elképzelt peremvidék kitaszított teremtményei a társadalmi berendezkedés részrehajlóságán keseregnek. Bélai Marcel rendezése Onham Harter Gonoszkodás című alapművét használja fel és bővíti formanyelvileg. Az előadás a kabaré, a varieté és a részvételi színházi jegyeket magába olvasztva egyetlen nagy váddá sűrűsödik, mígnem a Légy (Kerekes Barbara) – aki kezdettől fogva narrálja az eseményeket – megoldást kínál a három szereplőnek (Patkány: Kerekes Ákos, Féreg: Csüdöm Henrietta, Görény: Gáspár-Barra Szilárd). Erre a bosszúállásra épít az előadás. A bravúros vád- és önvádfordulatokat, a szöveg komikumra építő erényeit az előadás látvány- és hangzásvilága hangsúlyozza. Hiszen voltaképp három, a fekete háttérből kivilágító wc-csészét látni a színpadon.

JP: A látványt, a hangzást, és a jelmezeket szintén a darab varietével való összeboronálásának számlájára írom. Ezek az elemek, mint a Légy konferansziéként való szerepeltetése, a közbeékelt songok (amiből nincs annyi, amennyit a cím alapján várnánk), valamint a közönséggel való interakció forszírozása mind innen erednek. Attól viszont kevésbé működik, hogy sorokba rendezett nézőtéren ülünk, vagyis hagyományos színházi szituációban. Ráadásul a darab példázatjellege miatt talán jobban illett volna a fabulával keresztezni, bár elismerem, hogy az elsősorban nem színpadi műfaj.

Érdekes, hogy a négy nap alatt látott előadások közül ez volt a legpesszimistább. A többiben mind ott volt a lehetőség a változásra: hogy ha találnak egy igaz embert, akkor megmenekülhet egy falu lakossága (Az igazság gyertyái), Európa és a világ (Raszputyin); megmenthetjük önmagunkat, ha sikerül gyakorolnunk az önelfogadást (Shirley Valentine, Perkucigó), vagy megmenekülhetünk-megmenekülhetnénk, ha máshogy nem, hát a művészeten keresztül (Ifjú barbárok, Négy és fél).