„Küszöbön az ezredforduló” – ez a címe az Angyalok Amerikában első részének. Érdekes címválasztás, hiszen határozottan kapcsolja egy idősíkhoz a darabot, amely erősen kötődik ugyan a kilencvenes évek társadalmi-politikai kríziseihez (az AIDS keltette pánik, a reagani adminisztráció mulasztásai és hazugságai, a homofóbia, a minden „másság”-gal szembeni intolerancia, a politikai hazugsággyár működtetése), de a mű egészén az aktuális reflexió igényénél jóval erősebb írói ambíció érezhető.

Fotók: Dömölky Dániel

Tony Kushner drámájának palettája már-már zavarba ejtő módon gazdag. A nyolcvanas évek Amerikájának Ronald Reagan és az AIDS meghatározta világában melegek, zsidók, mormonok, hivatalnokok, politikusok, átlagemberek kénytelenek szembenézni a halállal és a mindennapok szörnyűségeivel. Többnyire a menekülést választják, ami azonban legfeljebb a sorssal való szembenézés, illetve a felelősségvállalás ideig-óráig történő elhalasztására alkalmas. A menekülés részben szó szerint értendő, részben pedig a tudatmódosítók használatát jelenti. Így aztán a drámában nemcsak az egyes, eleinte külön állónak látszó történetszálak fonódnak egymásba, de a valóságos történések is egybefolynak a szenvedő, haldokló emberek lázálmaival, illetve a szereket használók vízióival, sőt, ez utóbbiak is kereszteződnek egymással. Meleg mormon, zsidó, afroamerikai, fanatikus republikánus és meggyőződéses demokrata útjai keresztezik egymáséit, illetve a történetbe a víziók síkján besétáló eszkimóét, kísértő ősökét, és a békés, ámde pikírt fantomként megjelenő Ethel Rosenbergét. Ennek az eredetien megépített, reálist és szürreálist, valóságot és fantáziavilágot, fájdalmat és humort, melodrámát és szatírát izgalmasan mixelő szerkezetnek alighanem jelentős szerepe lehetett a mű sikerében – és talán tartani lehetett attól, hogy a későbbi reprízek gátja éppen a korhoz kötöttség, vagyis az aktuális problémákra adott direkt reakció lesz. (Még akkor is, ha a bő évtizeddel később, immár a Bush-érában született, Mike Nichols rendezte, sztárok sorát felvonultató hatrészes televíziós sorozat is komoly siker volt.) Ehhez képest három és fél évtizeddel az ősbemutató után dermedten láthatjuk, hogy a mű társadalmi-politikai konfliktusai nemhogy nem avultak el, de mind Magyarországon, mind az Amerikai Egyesült Államokban szinte aktuálisabbak, mint valaha.

Magyar színpadon egyébként ötödször láthatjuk a drámát. Az első premierre kevéssel az ősbemutató után, a Vígszínház Sátorszínházában került sor, Rudolf Péter rendezésében. Nagyjából azzal egyidőben írta meg Kushner a folytatást, a Peresztrojkát, amelyet 2012-ben mutatott be a Nemzeti Színház, de nem önmagában. Andrei Şerban rendezése a két részt (vagyis a két különálló, de egybefüggő drámát) egyetlen estén vitte színre, emlékezetes, nagyformátumú előadásban. Ezzel szemben a Kolozsvár Állami Magyar Színház 2017-ben Victor Ioan Frunză rendezésében két külön estén mutatta be a két darabot – sajnos, ez a produkció nem jutott el Magyarországra. Néhány éve pedig az SZFE vizsgaelőadásban, Ördög Tamás rendezésében láthattunk egy vizsga-igényekre szabott, erősen tömörített változatot. A Radnóti Színház friss bemutatója az első drámát viszi színre, következésképpen az eredeti műhöz hasonlóan nyitva hagyja a befejezést, nem zárja le, nem kerekíti le a történetet. Viszont nem hagy kifejtetlenül történetszálakat, motivációkat és motívumokat sem. Nagy Péter István rendezése gyakorlatilag az alapmű precízen és következetesen kortársira hangszerelt változata – de ezalatt nem azt kell érteni, hogy a mű szerkezete, története, viszonyrendszere megváltozna, vagy maguk a dialógusok komolyabb beavatkozáson esnének át. Hanem azt, hogy a rendezés pontosan érez rá a történet kortársi beágyazottságára, ennek megfelelően erősíti-tompítja, árnyalja a szöveg hangsúlyait. A politikai szálnak a közelmúlt amerikai történései is megágyaztak, hiszen a mű legtaszítóbb figurája, Roy M. Cohn nemcsak a McCarthy-időszakban folytatott dicstelen tevékenységével vonult be a történelembe, hanem azzal is, hogy a nyolcvanas években Donald Trump mentora volt. Alakja így még a korábbiaknál is könnyebben mutat túl önmagán, és jeleníti meg azt a gátlástalan és könyörtelen érdekérvényesítést, hatalmi manipulációt, részvétlenséget és narcisztikus önhittséget, amelyet a minden kisebbségi érdeket eltipró, értékválasztását tekintve hol szélsőségesen konzervatív, hol kizárólag haszonelven működő, képmutató és fennhéjázó elitnek, illetve magának Trumpnak is tulajdoníthatunk. Direkt aktualizálásra semmi szükség, Cohn mondatai így is húsbavágóak – és vérfagyasztó cinizmusuk ellenére is félelmetesek. És sajnos, hasonlóképp nem szorulnak aktualizásálásra a másság felvállalásának kínjáról, a karrier, a pozíció féltéséről szóló jelenetek sem. Van olyan rétege is persze a szövegnek, amelynek jelentése némiképp módosult. A darab születésekor az AIDS önmagán túlmutató, metaforikus értelmű jelenség (is) volt; az új kor pestise, amely elsősorban azokra sújt le, akiket a konzervatív elit amúgy is selejtnek tart: melegekre, kábítószeresekre, partnereiket sűrűn váltogatókra és krónikus betegekre. Ma, amikor az AIDS már távolról sem jelenti a biztos halált (a fejlett országokban gyakorlatilag élethossziglan tartó, nem gyógyítható, de kezelhető betegséggé vált), e metaforikus tartalom elillant ugyan, de ez a helyzet tragikumát nem befolyásolja. Prior a halállal néz szembe, és szenvedésében marad magára. Vagyis az emberi kapcsolatok, az árulás, a magány, az énkeresés kerülnek a fókuszba, Prior és Louis kapcsolatát tekintve éppúgy, mint a másik szálon, a melegségét felvállalni még önmaga előtt is nehezen képes mormon férfi és a valóság elől a gyógyszerek világába menekülő felesége történetében.

Az ontologikus és az aktuális tartalmak arányainak pontos kikeverése mellett a maira hangszerelés fontos eleme a látvány megteremtése is – ami nemcsak elvi, hanem gyakorlati síkon is kérdéseket vet fel, hiszen a Radnóti Színház kicsiny színpada még a jelenetváltások megteremtése szempontjából is jelent némi kihívást, hát még a szürreális víziók megteremtése terén. A Devich Botond által tervezett három, elkülöníthető részre osztott tér éppúgy megfelel egy modern, minimalista lakásbelsőnek, mint irodának vagy éppen kórháznak. Egyik funkció szinte magába rejti, foglalja a másikat, hiszen a térrészek részben áttetszőek, rejtett zugaikba pedig a színpadi kamera, a vetítés segítségével tekinthetünk be. Ez a megoldás gördülékennyé teszi a jelenetváltásokat, miként a függönyként a szín elejére ereszkedő amerikai zászló is, amely játékos iróniával helyezi bele a történéseket egy mitikus-szimbolikus térbe. Az amerikai zászló előtt többnyire kifejezetten teátrális dialógusok és monológok peregnek, általában harsányabb, komikus tónusban, de a komolyabb hangnemű monológokat is elemeli az erős színpadi stilizáció (az előadás elején például Isidor Chemelwitz rabbi szavait a felismerhetetlenre maszkírozott Tóth Ildikó tolmácsolja). Az amerikai identitás más mitikus kellékeit is hasonló teátrális iróniával idézi meg a játék. A szín szélén jókora Coca Cola automata áll, de amúgy is szinte mindig Coca Colát iszik mindenki, és az automatából lép ki a Harpert látomásain keresztülvezető Mr. Lies is. A Szabadság-szobor többféle alakban is jelen van, megszemélyesítve éppúgy, mint pólóra nyomtatva, vagy éppen Lego formájában, mígnem az előadás végén, a víziók csúcspontjaként a feje átszakítja a mennyezetet (vagyis a szín tetejét) és így néz le a szereplőkre. Nemcsak szcenikai bravúr ez, hanem egyszerre komikus és hátborzongató pillanat – és ez a korábbi víziókra is igaz. Megjelenítésükben legtöbbször érződik a humor, az irónia, de Bocsárdi Magor hol sejtelmes, hol szorongást keltő zenéje és a változó fényerőre, színekre építő, pazarul megtervezett világítás sokszor mégis ijesztő hangulatot teremt.  És mivel a fájdalom és a humor a köznapi történéseknek is szerves része, valóság és a lázálmok világa is zökkenőmentesen olvadhat egybe; ezért hat teljesen természetesnek, amikor Harper egy eszkimóval, Cohn pedig az ő hathatós közreműködésével elveszejtett Ethel Rosenberggel találkozik.

Ez a kettősség jelenik meg a színészi szerepformálásokban is. A színészek többsége több alakot is játszik; a mellékszerepek általában eleve stilizáltabb, illetve komikusabb figurák, amelyeket színesen rajzolnak el az alakítások. A főszereplők szenvedélyeit és szenvedéseit, énkeresését és tévelygését a színészek ugyan realisztikusabb eszközökkel, természetes hangsúlyokkal mutatják meg, de pózaikat, allűrjeiket gyakran mégis elemelik. A széles spektrumon mozgó, tragikumot és komikumot remekül vegyítő, színes alakítások így tökéletesen megfelelnek annak a színházi nyelvnek, amelyet darab és előadás indukál. Simon Zoltán (Joseph Porter Pitt) összetett portrét rajzol a tisztességes, konzervatív mormon férfiról, aki éppúgy kitérni próbál saját homoszexualitásának önmaga előtti felvállalásától, mint attól a karriertől, amelyet Cohn szán neki, miközben tehetetlenül nézi felesége eltávolodását, kapcsolatuk szétesését. A Harper Pittet megformáló Bata Éva sem a nő érzelmi-szexuális kielégítetlenségét, sem zavarodottságát nem hangsúlyozza túl; azt az utat mutatja meg precízen és erőteljesen, amely a teljes elmagányosodás előli menekülésként a tudatmódosítók által gerjesztett színes fantáziavilágba vezet. A szerelmét krízishelyzetben magára hagyó Louis Ironson szerepében a karakterteremtő erejű szőke parókát viselő Pál András nem a sztereotipikus gyávaság szimptómáit jeleníti meg, hanem az érzelmi és fizikai kétségbeesés fokozatait ábrázolja, elhitetve azt is, hogy Louis árulása a saját személyiségfejlődésének is szerves része. A halállal szembenézni kénytelen Prior testi-lelki szenvedéseit Major Erik csendes izzással, hangját csak ritkán felemelve, különleges szuggesztivitással játssza, szépen kirajzolva azt a folyamatot, ahogyan a fizikai leépüléssel párhuzamosan a haldokló fiatalember egyre tisztábban látja az őt körülvevő világot. A Nemzeti Színház egykori bemutatójának Ironsonja, László Zsolt ezúttal Ray M. Cohnt játssza. Szerepformálása egy fokkal teátrálisabb a többiekénél, hiszen Cohn pozőr, akinek szinte minden szava szemfényvesztés, manipuláció, minden monológja szerepjátszás. De László Zsolt óvakodik a karikírozástól; a szerepjátszást, a pózokat a karakter integráns részének mutatja. Lestyán Attila egyik pillanatban kedélyes rezonőrnek, másikban szuggesztív drag queennek látszik; különleges színészi személyisége oly erősen köti össze az általa játszott valóságos, illetve fantázia szülte karaktereket – a kíméletlenül ironikus Belize-t (akiről a darabot nem ismerők egy teátrális reflexiót követően tudhatják meg, hogy színesbőrű) és a beszédes nevű Mr. Lies-t –, hogy azok szinte egymás tükröződéseinek látszanak. A több epizódszerepet alakító Tóth Ildikó és Berényi Nóra Blanka hol teljesen természetes hangot megütve mutatnak meg néhány mondatba sűrítve sorstöredékeket, hol stilizáltan, humorosan formálnak torzképeket, hol pedig jelenségként/jelenésként tűnnek fel.

Nagy Péter István rendezése nem bonyolítja tovább az egyébként is komplikált, zsúfolt cselekményt, de nem is egyszerűsít le azt, és következetesen óvakodik a didaxistól – miközben kétséget sem hagy a történet fájdalmas aktualitása felől. Finom játékötletek sorával, roppant átgondoltan megtervezett látványvilággal, a különböző tónusok váltogatásával alkalmazza mai színpadra a drámát, miközben emlékezetesen vegyíti a reális és a szürreális síkot. Noha a második részről még ígéretként sem hangzott el semmi, az előadás erősen felkelti a várakozást a még eklektikusabb, szabadabb szerkezetű, még inkább a fantázia világában játszódó Peresztrojka iránt.

Mi? Tony Kushner: Angyalok Amerikában – Első rész: Küszöbön az ezredforduló – Upor László fordításában
Hol? Radnóti Színház
Kik? László Zsolt, Simon Zoltán, Bata Éva, Pál András, Major Erik, Tóth Ildikó, Lestyán Attila, Berényi Nóra Blanka. Dramaturg: Sándor Júlia. Díszlettervező: Devich Botond. Jelmeztervező: Szabados Luca. Zeneszerző: Bocsárdi Magor. Koreográfia: Nagy Péter István, Lestyán Attila. Médiatervező: Wurk Ikona. Intim tréner: Mezei Bence. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Farkas Erzsébet. A rendező munkatársa: Ari Zsófi. Rendező: Nagy Péter István.