Napról napra

„Ez egy hangjáték, nem dráma. Semmi kézrázás. A tárgyak felszínéről visszaverődő fényt érzékelni képes szerveink, a szemek, csukva. A hang belülről jön, és a füleken át a test mélyére hatol.“

A Vörösmarty Színház Kozák András Stúdiójában egy kereszt alakú játéktér két oldalán ülünk mi, nézők; a színészek pedig a kereszten játszanak. Bizarr, és nemcsak Szophoklész vagy az Antigoné miatt, hanem mert Vereckei Rita díszlete egy déli háborús zónát idéz, valahonnan a muszlim világból.

Két új színházi bemutatót is láthatott decemberben a szabadkai közönség. A Népszínház Magyar Társulata az Élőhomok, a Kosztolányi Dezső Színház pedig Az utolsó kislányok című darabot tűzte műsorára. A maga módján mindkét előadás kísérleti jellegű, hiszen egy nem – vagy legalábbis nem úgy – létező szövegből indul ki, és bizonyos tekintetben akár felcserélhető is, hogy […]

Egyre gyakrabban születik egyetlen írás több produkcióról. A sors (a kulturális médiumok erősen nyomott támogatási gyakorlatának és a szerkesztők előzetes elképzeléseinek képében) ilyenkor egészen különös együttállásokat tud létrehozni. Megesik, hogy egy prímszámot kell egy platformra hozni a kétpúpú tevével. Máskor azonban az előadások kis- és nagykifliként simulnak egymáshoz. Az Artus Társulat Érintés paradoxon és Góbi […]

A Network díszlete megnyerő, nagyszabású; úgy fest a színpad, mint ahogy az ember egy tévécsatorna stúdióját elképzeli, mindenütt kamerák, monitorok, fények, feszültség és nyüzsgés. Agyon is nyomja a tévé a színházat.

A Meseország nem mindenkié a társulat improvizációiból született, lazán, de nem minden kohézió nélkül összefüggő jelenetek sora, amelyben mindenki megkapja a maga magánszámát. (…) elemeiben megtaláljuk a népmeséket, a horrort, a misztikusat, a zombifilmet,a krimit, az öko-scifit, a klasszikus kabarét, a revüt, a freak show-t. Ezek a műfajok a vizualitásban is erős szervezőerővel bírnak, ami […]

Egyre inkább azt veszem észre, hogy az új generációs alkotók fiatalabban kezdenek dolgozni a monodráma műfajával, és az anyag személyességétől sem rettennek el. Ahogy talán az sem véletlen, hogy több monodráma vagy prózai anyagból készül, vagy az alkotók írják.

Botond Nagy rendezésével, az Utas és holdvilág premierjével indította a 2022-es évet a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Egy regény színpadi feldolgozása akaratlanul is kérdéseket vet fel: mi a szöveg és az előadás viszonya? Hol húzódik a határ az irodalmi alapanyag és a színházi mű között? Arra voltunk kíváncsiak, mennyire lesznek eltérőek a kérdésekre adott válaszok, […]

A nézőtérrel szemben négyzet alakú, megemelt kis színpad, felette fóliából van a mennyezet, ahonnan a szereplőket a fény érheti – ám a színt a fólia alatti neoncsövek világítják meg. Fehér a színpad teteje, fehér az a néhány tárgy, amely a színre kerül és jórészt fehérek (de legalábbis világos árnyalatúak) a szereplők ruhái. Fekete Anna játéktere […]

A rakugo olyan színházi forma, amelyben az egy szem előadó („a lehulló szavak embere”) egyetlen legyező segítségével, ám erősen pergő nyelvvel mesél el egy bonyolult, s olykor mulatságos történetet, minden szereplőt szinte ültőhelyében elevenítve meg. Szántó Balázs lesz a mindenkit megszólaltató beszélő, Kovács Olivér pedig a néma szereplő, a sötét csuhás, fedett arcú árny, a […]

Ha egy hangszerben egy gyerek meglátja a lehetőséget, az egy csodálatos utazás kezdete lehet. Ha azonban ennek a gyereknek a képességeit senki sem veszi észre, borítékolható a tragédia. Ha pedig a tragédiát tehetséges alkotók fedezik fel, akkor egy gyerek magányából sokat tanulhat az egész közösség. A Szegedi Nemzeti Színház által bemutatott Élet – ritmusra című […]

Gyereknevelés – nem az a kérdés, hogy lehet-e jól csinálni egyáltalán, hanem hogy ki hogyan rontja el. Hálás téma, amelyről mindenkinek van véleménye, miközben trendek és korszellemek váltakoznak. Amióta a jótékony atyai sallerek korát felváltotta egy sokkal gyerekközpontúbb szemlélet, azóta a túlságosan megengedő, válaszkészen, netán kötődve stb. nevelő szülők fölött illik pálcát törni, szörnyülködni, „bezzeg […]