A nyugalom előadása azt a benyomást kelti a nézőben, hogy a marosvásárhelyi születésű Bartis Attila regényének színpadi adaptációja jó kezekbe került a Tompa Miklós Társulatnál.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat háromnapos miniévadának legelső színházi pillanatával kell indítani a beszámolót. Még nem kezdődött el A nyugalom előadása, még csak vonulásztunk be a kamaraterembe, kerestük a helyünket, ültük ki magunknak a széket. Ezenközben a lábaink előtt heverő színpadon olyan díszlet töltötte be a teret, amelyet órákig lehetne gusztálni, szemügyre véve minden apró részletét. Középen, egy gőzölgő/párolgó/füstölgő beltéri csatorna mellett a Veér Andor szerepét adó Bányai Kelemen Barna hevert féloldalasan – akár egy antik római polgár –, s Rubik-kockával játszott. Rubik-kockájának minden kis négyzete fehéren világított. Elmélyülten tekergette a színész a sávokat, hogy minden fehér négyzet a helyére kerüljön. Ez a mosolyt érő, különös kép erősen bevésődött. Szépségénél és bolondosságánál fogva tegyük mottójává a többnapos színházi kalandnak, amikor a vásárhelyiek négy produkcióját tekinthettük meg.

A minisztériumi fennhatóságú, Gáspárik Attila igazgatta Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata Keresztes Attila művészeti igazgató irányításával nyolc premiert tartott az idei, hetvenedik évadában. (Illetve a nyolcadikat, az Übü királyt épp elkezdték próbálni.) Pluszban volt egy felolvasó színházi produkció, valamint egy közös előadás a román tagozattal. A tavaly ősszel műsorra tűzött Szeget szeggel-lel és a Caligulával nem találkoztunk, és nem fért bele rövid tavaszi mustránkba a két nagyszínpadi közönségsiker, A Pál utcai fiúk és a Mágnás Miska sem. Bizonyára azokat is érdemes lett volna megnézni, különös tekintettel arra, hogy az operett Marcsáját B. Fülöp Erzsébet játssza, akinek idei színészi feladatai a tenyeres-talpas cselédlányszubrettől A nyugalom megöregedett, elborult színésznő anyájáig terjedtek. A legeltérőbb műfajokban és figurákban érvényesíthette színészi képességeit, humorát, frissességét és dicséretes gátlástalanságát.
A nyugalom előadása azt a benyomást kelti a nézőben, hogy a marosvásárhelyi születésű Bartis Attila regényének színpadi adaptációja jó kezekbe került a Tompa Miklós Társulatnál. Szerencsés mellékkörülményként hat, hogy Radu Afrim rendezőnek nem ez az első munkája az itteni színészekkel, hanem a tavalyi évadban létrehozott és szép szakmai sikert aratott – romániai fesztiválmeghívást és díjjelölést is kapott – Az Ördög próbája. A miniévad programja magában foglalta ezt az előadást is. Az Ördög próbájának van egy szolid, alapjában véve elhanyagolható kerettörténete, 1983-ba datálva. Ekkor kellett a kis Ördög Miklós Leventének úttörőként verset mondania Nicolae Ceauşescu születésnapján, amely hónap-nap történetesen egybeesett a saját születésnapjával. Nem csoda, ha alaposan megragadt benne a kellemetlen élmény, hogy sosem őt ünnepelték, hanem mindig azt a falra festett, rossz mosolyú embert. Felnőve és sikeres vállalkozóvá válva tehát érthető az ambíciója, hogy kisfia születésnapjára gáláns ünnepi műsort szervez, s ehhez castingoltat szereplőket a régi, lepusztult művelődési házban. Jönnek is a fellépni vágyók csőstül, mint a baj.

04_A_nyugalom_01

A nyugalom Adi Bulboaca felvétele

Az előadás afféle potpourri. Tucatnál több szereplő vesz részt benne. A próbaidőszakban improvizációk mentén ki-ki megteremtette a maga lehetőségeit, kiharapta színészi falatjait. Ördög Miklós Leventét stílszerűen Ördög Miklós Levente játssza, elegáns öltönyökben és apró verítékcseppekkel a homlokán. Támadhatnak kétségeink az iránt, hogy ez a vállalkozó tisztes úton gazdagodott-e meg – ötezer eurót ajánl fel, reklámszatyorban, a casting győztesének –, de talán jobb is ezt nem firtatni, első a biztonság. Kisfiát, a rá erősen hasonlító Ördög Miklós Richárdot – meglepő fordulatként – Gergely Botond alakítja, aki igen rokonszenvesen természetes. Amikor a végén táncol a bulin, azt is felszabadult, izgága esetlenséggel teszi.
A darab alappillére a válogatásra felkért három, peremvidéki művészlélek: Bözse tanárnő (B. Fülöp Erzsébet), Xaba mozgásművész (László Csaba), valamint Galló patkány és Michael Jackson-imitátor (Galló Ernő). Nincs lényegi funkciójuk a történetben, de ők azok, akik folyamatosan jelen vannak, és nálunk látványosabban reagálnak a szerepelni vágyó jelentkezők produkcióira. Annyit tudunk meg róluk, amennyit a színészi alkatuk sejtet vagy ígér. László Csaba Xabája – aki egyébként traktoros, bár az is hat olyan abszurdnak, mint hogy mozgásművész – talán aerobic-csoportot visz, abban a pozőrsége bizonyára érvényesül. Bözse tanárnő nyüzsgő és lelkesülő típus, hosszú szökellésekkel közlekedik, és rendszeresen eltűnik az emelvény nagy asztala alatt, hogy aztán újabb és újabb nívótlan alkalmi komplékba öltözve bújjon elő. Galló Ernő karakterszínészete – amelyhez minden tökéletes: fej, test, mozgáskészség és komédiázó kedv – igazi aranybánya egy ilyen, összehordó produkció számára. A testhasználat, a mozgás mint kifejezőeszköz a casting-bizottság mindhárom tagja esetében adottság, magas szinten.
Természetesen a többiek is kitesznek magukért. Jellemeket, sorsokat ezúttal persze nem formálnak, a vicces pillanatokon kívül legfeljebb egy-egy bizarr helyzetet teremtenek. De azért ott van például Berekméri Katalin a maga furcsa, fület/lelket kaparó hangjával és az odaadó, alázatos tekintetével. Az ő UNITER-díjjal jutalmazott alakításában mégiscsak megelevenedik egy asszony, aki a férjéért él és hal. (Bár ha váratlan hirtelenséggel más férfit választ, akkor a következő férjéért.) Vagy Gecse Ramóna, aki valahányadik lett a székely leánytalálkozón, és rokonszenves rendíthetetlenséggel, akár fejen állva is felsorolja a versenyen előtte vagy mögötte végzett összes fehérnép szép nevét. Nagy Dorottya síri jelenség, valamelyik szereplő felmenője. Alighanem a temetőből érkezett, abban a formában, ahogy hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt elhantolták. Bokor Barna plati-naszőke cowboy (de jól állna neki Pintér Béla Parasztoperájának hőse!), Moldován Orsolya finoman szenvedő Ördögné, Kiss Bora bájos, nyaffantó ifjú hölgy. Az egy részben, végeláthatatlanul hosszan, mértéktelenül adakozó előadásban hemzsegnek a színészi energiák. Olyan mennyiségben, hogy ha maguk a játszók láthatóan nem is, de a nézők okvetlenül elfáradnak belé.
Ez a munka volt tehát az előzménye A nyugalomnak, amelynél Radu Afrim irodalmi anyagra, kész szövegre alapozott – részint Bartis Attila regényére, részint a szerző által írt színpadi változatra, az Anyám, Kleopátrára –, de szabadon bánt vele. Nem vert le erős cölöpöket sem a történet helyszínét, sem az idejét kijelölendő. Bár megjelenít olyan, történelmileg irányadó epizódot, mint amikor Veér Rebeka színésznőt behívatja a párttitkár, s bizottság előtt faggatja az asszonyt a disszidált lányához fűződő kapcsolatáról. Mégis távolra kerülünk az ötvenes évektől, a Kádár-korszaktól, a rendszerváltástól. Az előadás aurája tágasabb a regényénél. Adrian Damian lenyűgöző „lelki táj”-díszlete mintha egy elsüllyedt világot ábrázolna. Talán szó szerint elsüllyedt, hiszen a valaha értékes, szép, régi bútorokat itt-ott benőtte a tengeri növényzet, csigák tapadnak a komód oldalára, moszatos a szekrény, redves a kredenc, pókhálók lebegnek a csillárok körül. A múlt úszik a vízben is – csatornának mondtam az elején, de talán inkább zegzugos medence ez ott a színpad közepén –, gyerekjátékot, piros telefont, labdát, hegedűt halásznak ki belőle a szereplők.

05_A_nyugalom_Az ordog probaja_02

Az Ördög próbája Rab Zoltán felvétele

A színpadkép titkokban gazdag. Sosem lehet tudni, honnan kerül elő valaki, melyik szekrényen vagy járaton vágja át magát a fényre. A középső szigetre tartva eleinte átlépegetnek hőseink a víz felett, ugrálnak szárazföldről szárazföldre, de eljön az a dramaturgiai pillanat, elsőként az Esztert játszó, szép figyelmű Kiss Bora számára, hogy toronyiránt át kell gázolni a vízen. A színpadi teret az ágyak teszik háromosztatúvá. Balra az anya ágya, amely bármely idős, a lakásból már ki nem mozduló ember számára szinte teljes, bebútorozott élettér. Jobbra hátul Jordán Éva szerkesztőnő finom budoárja, ahol az ágyban egy patkányfejű figura is helyet kap, amíg le nem megy cigarettáért. (Lehetséges, hogy az antropomorf patkányábrázolás Radu Afrim rendezészetében éppúgy visszatérő elem, mint Keresztes Attiláéban az embernyúl.) De a patkány kevésbé érdekes, mint Berekméri Katalin lompos, loncsos és bozontos, ősz hajú, dohányos köhögésű Jordán Évája, akiről idővel kiderül, hogy álca és tréfa. Két pillanat alatt átvetkőzik vonzó, fiatal, piros ruhás bombázóvá. Radu Afrim többrendbelileg érzékelteti a nőiség és az időmúlás viszonyát. A harmadik ágy, jobb szélen a Rebeka nevű olcsó utcalányé, akit Nagy Dorottya formál meg a flegmaság fájdalmával. Ágya fölött az anyja képe, hadd lásson mindent. Az elő-adásban a nagy terhekkel súlyosbított szülő-gyerek kapcsolatok némely ponton rímelnek egymásra.
Radu Afrim víziója bőségesen talál csatlakozást a díszlet enyhén szürrealisztikus vonásaival. Groteszk ragyogású jelenet, amikor Veér Rebeka szimbolikusan eltemeti a lányát. Konkrétan azt a kis fekete koporsót, amelybe kihangosítva zuhogtak be a lányához kötődő tárgyak, amikor nagy hévvel beledobálta. A temetői szertartás őrült tobzódás: gyásznép kórussal, Let it be!-vel, énekelt narrációval, madárként csicsergő kopasz fejjel. (Szeretni való villanása a produkció humorának, hogy a csicsergő kopasz fej tényleg madár – ezt játssza Huszár Gábor akkor is, amikor váratlanul felbukkan egy kalitkában a hűtőszekrény tetején.) Az előadás csupa rejtelmes sodrás, fojtott vibrálás, felszikrázás és kisülés. Szuggesztív képeivel sokkal kevésbé nyomasztó, mint Bartis Attila regénye. (A magam részéről hálás vagyok ezért.) Egyfelől a Radu Afrim elképzelte világ kevésbé hat zártnak és szűrt levegőjűnek, másfelől az anya-fiú kapcsolat nem érződik teljesen homogén módon sötétnek. Olyan, mintha a család életére rászakadt volna ferdén a redőny. Soha többé nem lehet felhúzni, de a pöttynyi réseken be-beszúr a fény.
Andor szerepében Bányai Kelemen Barna többet mutat a nyársat nyelt fiúi kötelességtudatnál. Nem idegen tőle a gyermeki szeretet és valamiféle békés alázat. Szinte minden „anyám”-mondásának külön színe van. Mivel az erősen szelektáló marosvásárhelyi verzió többé-kevésbé kimosta a historikus színeket, így az interpretáció az emberi kapcsolatokra fókuszál. Ha sok ez, ha kevés. A színésznő, a fia és a szerelme. Bár a közel háromórás, szünet nélkül játszott produkció számos ízes betétet, mondhatni, pikareszk elemet is tartalmaz, de a lényeg mégiscsak ez: a szövevényes érzelmi kötődések elsüllyedő atlantisza. B. Fülöp Erzsébet színésznője fehér ujjatlan ruhában, Kleopátra-fejdísszel, lihegve esik be a térbe, amit a fia már komótosan belakott előttünk. Viruló asszony akár világosban, akár sötétben: passzentos mini gyászruhában. Azután megöregszik, egyre fázósabb, totyogósabb és tolerálhatatlanabb lesz. Van a vége felé pár pillanata: ül a széken, szőlőt majszol. Már nincs szája, csak egy keskeny vonal a helyén. Már nincs tekintete, csak az elszürkült, kifejezéstelenné vált szeme. Már nem színésznő, nem is nő, hanem a halálát váró öregember. Ezt a képet nehéz lesz elfelejteni.

06_A_nyugalom_Tartuffe_03

Tartuffe

Tegyük fel, hogy egyáltalán nem kérjük számon az előadáson a könyvet! Kompatibilis ez a megrázó drámai jelenés a regény több száz oldalas drámájával? Ugye.
A marosvásárhelyiek januári bemutatója a Karamazovok című kamaradarab volt. A Dosztojevszkij nagyregényéből készült négyszereplős változatot Richard Crane írta (rögtön gondoltam, hogy színész), 1981-ben került először közönség elé, s magyar színpadokon is többször játszották már Máhr Ági fordításában. A Tompa Miklós Társulat produkciója elsősorban a találkozást szolgálhatta: az először itt rendező kolozsvári Albu István a társulat legjobb erőivel, a középgeneráció legerősebb férfi színészeivel dolgozhatott. Tenkei Tibor díszlete az itt jellemző látványcentrikus igényességgel hozott létre ugyancsak vizes terepet. Pallók, csepegések, hídként felvonható kereszt alakzat, ikonokra is emlékeztető, festett, törött ablakok. Illik a tér Crane művien és hatásvadászan színpadított világához. Recsegő lemezről közzenék. Derengő hangulat és férfibánat. Érdekes egybeesés A nyugalom előadásával, hogy itt is temetési szcénában szökken szárba a groteszk – a temetések már csak ilyenek –: a sír mellett László Csaba Aljosája felolvas a könyvből, Galló Ernő Szmergyakovja hosszú gyertyát tartva biztosítja a szükséges fényt, de időről időre el kell hajolnia, hogy félrefolyassa a megolvadt viaszt. Ilyenkor Aljosa vagy ott hagyja abba a felolvasást, ahol épp tart, vagy megpróbál a sötétben is látni. Zsoltárt énekelve Szmergyakov bizonytalan a szövegben, óvatosan halandzsázik egy-egy sornyit. A meggyilkolt apát –- a bunda képében természetesen – a palló alá helyezik örök nyugalomra fiai. Egy kicsi darabja kilógva marad a sírgödörből. Semmi nem nyomtalanul múlik el.
Crane munkájának fő érdeme nyilván az, hogy változatos, jó feladatokat kínál négy színésznek. A vásárhelyi társulat hibátlanul tudja kiállítani a szükséges személyzetet. (Én speciel az alapállásban alighanem fordítva osztottam volna ki a szerepeket a két Barnának, de szerencsére semmi dolgom nincs szereposztással.) László Csaba ideális Aljosa. Sugározza a fiatalember gyermeki jóságát és ártatlanságát, puhaságát. Hangjának izgatottsága, furcsa, tompa csengettyűszó-nevetése megkapó. Bokor Barna világfias Ivant ad kopaszon, szemüvegben, fehér zakóban, pöttyös mellényben, lakkcipőben, pipázva. (Jelmeztervező: Bocskai Gyopár.) Bányai Kelemen Barna legidősebb Karamazov fiúja – Mityának hívják, a nehezebben szájra álló becézetlen nevét, a Dmitrijt jótékonyan nem használják – szeles, szenvedélyes, áradóan érzelmes, és csodálatosan részeg. Miközben Aljosát csókolgatja, beszél sokat. Bányai Kelemen Barna hangjának kontúrja van: mindig benne fáj valami sérülékenység, bántottság.

07_A_nyugalom_KARAMZOVOK_04

Karamazovok

A Karamazovok tisztes feladatteljesítés, közepes erőpróba. Az előadás legfontosabb mondata az, amit Bányai Kelemen Barna Mityája mond a pallóból váratlanul kinőtt művirágszál mellett. „Az az ember, aki hazudik magának és elhiszi, az nem becsüli se magát, se a környezetét.”
A társulat művészeti vezetője, Keresztes Attila Molière Tartuffe-jét vitte színre az évadban, eredeti értelmezésben, másfél órásra húzva a darabot. (Gyászolom az egyetlen odaveszett szereplőt, Cléante-ot.) A nagyszínpadon foglal helyet Fodor Viola fekete dobozdíszlete és a közönség is. A játéktér olyan, mintha maga az ominózus kazetta lenne, amelyet az előadásban páncéldobozként emlegetnek. Az rejti a dokumentumokat, amelyeket Tartuffe felhasznál Orgon ellen. Keresztes Attila egyéni elképzelése a műről azon alapul, hogy semmi nem úgy van, ahogy eddig hittük. Tartuffe nem sunyi, alattomos, álszent, képmutató, számító, haszonleső gazember. Hanem őszintén hívő, tisztességes, a királyt szolgáló férfi. Másokért szenvedéseket is vállaló, megváltásra hajlamos egyén, aki hevesen beleszeretett Elmirába. Az Orgon-ház viszont – sarkítva a morális helyzetet – pusztulásra érett. Marianne (a nyárfaszerű Kádár Noémi) és Valér (a kópés Csiki Szabolcs) a szalonban üzekednek. Elmira (a félárbocos tekintetű Varga Andrea) közönséges, érzéketlen nőszemély. Dorine (a talpraesett Gecse Ramóna) a ház urának szeretője. Itt Bokor Barna férfias hevű, egyenes tekintetű Tartuffe-je képviseli a pozitív pólust. Szolgája, a vele szimbiózisban élő Lőrinc (László Csaba) alkalmasint felcserélhető vele. Legalábbis a két színész felváltva, kettős szereposztásban játssza Tartuffe és Lőrinc szerepét. A kolozsvári vendégművész, Bíró József szálkás, makacs, lassan összezavarodó Orgont formál.
Lehet-e ezt így? – merül fel a kérdés a hökkent nézőben. Praktikusan – lehet. A jeleneteket a rendezés frappánsan hozzáigazítja az elgondoláshoz. Például ez a Tartuffe igazán nem bohóckodik az ostorozással, hanem valóban véresre veri magát (legalábbis pirosra: jól látszanak a szaporodó csíkok Bokor Barna meztelen hátán) – így bünteti magát szerelmi vágyaiért. Amikor a Varga Andrea játszotta kifejezetten undok Elmirának vallomást tesz, s Bartha László Zsolt betépettnek ható Damisa lebuktatja őt, akkor Tartuffe-ünket hamar magára hagyják a színen. S nem Orgonnak adja elő távozni vágyását, majd mégis maradását a házban, hanem belső dialógusban jut el a konzekvenciáig. A híres asztaljelenetben szinte rögtön észreveszi Orgont a rejtekhelyén, mégis végigviszi a kudarcra ítélt attakot a ház asszonya ellen, hogy aztán vezekelhessen vétkéért. Ez a Tartuffe alattvalóként is azt teszi, amit hite szerint tennie kell: feljelenti a kompromittáló iratokat rejtegető Orgont. A végén mégis ő, Tartuffe az, aki rajtaveszt, mert van az a pénz, amiért az érkező állami ember nem az elmarasztalható Orgont tartóztatja le, hanem a királyhű Tartuffe-öt. Akit végül közös erővel felfeszítenek a hatalmas fakeresztre, amelyet a darab elején Orgon peckesen hazahozott (pukkantós fóliacsomagolásban), s azóta komor szobadíszként meredezett a falnál.
A marosvásárhelyiek Tartuffe-előadása érdekes, ötletes kísérlet. Legfeljebb az kérdéses, hogy van-e több értelme, mint a csupa fehér Rubik-kockának.

Facebook Comments